Ritmus és hang

Bognár Szilvia - fotó: Falus Kriszta

Bognár Szilviát számos kiváló népzenei és világzenei együttes énekeseként ismeri az ország minőségi kultúrára fogékony része – a másik része nem ismeri, sem őt, sem azokat az értékeket, amelyeket zenéjével és személyével képvisel, sem a hozzá hasonló utat járó művészeket. Egy sokféle témát átfogó, igazán pozitív kicsengésű beszélgetés után (elnézést, sneak peek) szinte furcsán érzem magam, hogy valami felhangosította bennem ezt a gondolatot. Ugyan miért is olyan fontos megemlíteni ezt egy, immár Prima díjas, nagy elismertségnek örvendő énekes-előadóművésszel készült interjúban, akinek nemcsak a hangjából, hanem a tekintetéből, egész lényéből az első tavaszi napsugarak ereje árad? A válasz nem lehet más, mint az örök és megmásíthatatlan, már-már nyugalommal summázott csalódottság társadalmunk és az azt működtető erők egyensúlyt vesztett értékrendjében, gondolat- és érzelemvilágának, érzékelésének és látókörének beszűkültségében, melybe sajnálatos módon nem férhet bele – hiszen fel sem tűnik benne – az instanton kívül más halmazállapotú fogyasztanivaló a kultúra tekintetében, tehát Bognár Szilvia finom, árnyalt előadásmódja és zenei üzeneteinek sokrétűsége sem. Csalódottságom élét persze tompítja az öröm és a büszkeség, mert úgy alakult, hogy számomra, és még sokak számára a belső mélységek felé vezető út a biztos választás, és úgy érzem, azok közé tartozhatok, akik a maguk módján „figyelnek a háttérből, akikhez eljut az üzenet”.

– Először a 2007-ben megjelent Szájról szájra albumon hallottam a hangod. Nagyon megfogott az elegáns visszafogottságod, a tiszta jelenléted, ami véleményem szerint ma is ugyanúgy jellemez téged. Számomra akkor tűnt fel talán először, milyen nagy különbségek lehetnek az aránylag kötött magyar népi éneklés műfaján belül egyes stílusok, megszólalás-, illetve előadásmódok között. Milyen élmények maradtak benned azokból az időkből? 

– Elsősorban az akkori élethelyzetem határozza meg ezeket az emlékeket, ugyanis 2006 decemberében, tehát alig egy évvel a Szájról szájra album megjelenése előtt született meg az első kislányunk, Janka. Akkor már túl voltunk jópár koncerten. Nem volt könnyű kisgyermek mellett énekelni és készülni. Miközben rendkívül inspirált engem a közös dalolás, úgy éreztem, igencsak igyekeznem kell, hogy a hangomat és az előadásmódomat is megfelelő szintre tornázzam fel ehhez a trióhoz. Igazi kihívás volt, de nagyon hálás vagyok érte. Nemcsak maga az együtténeklés jelentett sokat nekem, hanem az ezen keresztül átélt tanulási folyamat is. Mindezt nem szégyellem elmondani, hiszen vidékről érkezve jóval kisebb rálátásom volt erre a világra, ráadásul autodidakta módon, lassan tanultam meg rengeteg mindent arról a sokszínűségről, amit például ez a lemez is megmutat. Abban, hogy kialakult bennem a zenei diverzitásra való figyelem és nyitottság, nagy szerepe van a különféle népek dalait megszólaltató Vándor Vokálnak, akikkel hét évig énekeltem, valamint a párom, Kovács Zoltán jazzbőgős zenei látásmódjának, ami sok mindent elindított bennem.

Kovács Zoltán és Bognár Szilvia - fotó: Becze Ferenc

– Mi történt a Szájról szájra felállással?

– Ma már külön pályákon fut az életünk, leginkább vagy Szalóki Ágival vagy Herczku Ágival dolgozom. A trió felállás nem szokott megvalósulni, habár márciusban, a Müpában pont lesz egy kivételes alkalom, hogy együtt lépünk majd színpadra.

– Szakmailag mi jelentette neked a legnagyobb kihívást a pályád elején?

– A tudatlanok teljes nyugalmával futottam neki az életnek.

A legnagyobb természetességgel fakadt belőlem a dalolás,

kislány koromban sokszor dúdolva aludtam el, édesanyámtól tudom. A Vasi Népdalstúdióba járva is egy teljesen felszabadító élmény volt számomra az éneklés. Ott tapasztaltam meg először ennek a hagyománynak a közösségi erejét, ami ugyan nem úgy működött már, mint egykor, a falusi közegben, de mégis, erősen hatott rám. Akkor jött az életembe az első igazán nagy feladat és egyben lecke, amikor Budapestre kerültem, és meghívást kaptam a Makámba, ahol kénytelen voltam elrugaszkodni a hagyományos kultúrától és annak előadásmódjától. Illetve, Vas megyében 3 évig énekeltem az Anima Sound Systemmel, ami aztán végképp extrém útkeresés volt a magam és a népdalok számára, teljesen másképp, mint a Makámban: az Animában hagyományos hangvétellel énekeltem népdalrészleteket egy fúziós, modern zenében, a Makámban pedig új éneklési stílushoz kellett nyúlnom. Volt bennem egy zsigeri tiltakozás, hiszen akkor nagyon erősen kötődtem ennek a kultúrának az autentikus esztétikájához, pedig valójában nem is tudtam még azt mélységében és cizelláltságában sem érzékelni, sem a saját személyiségemhez és a 21. századhoz mérten reprodukálni. Visszatekintve tökéletesen látom, hogy mit csinálnék másképp, de ezek utak, folyamatok, amiken végig kell menni.

Volt bennem egy erős érzelmi ragaszkodás, így nehéz volt az a nyitás,

ami által meg tudtam lépni, hogy más műfajokra, más nemzetek dalaira figyelve, különböző technikai megoldásokat, új megfogalmazásokat tanuljak meg és alkalmazzak. Amikor viszont megnyílt ez a kapu, mindezt nagyon izgalmasnak találtam. Számomra kicsit olyan ez, mintha különböző szerepekbe bújnék, de csak egészen finoman, mintha épp csak fátylakat vennék magamra.

– Érdekes téged kérdezni a múltról, hiszen decemberben egy nagy kitüntetést kaptál, amit – a szavaidból ítélve – a kezdetekben talán el sem tudtál volna képzelni.

– Nem, hogy akkor, de még később sem számítottam egy ilyen díjra! Ebben szerepe van többek között annak, hogy úgy érzem, sok mindenben nem tudom és nem is vágyom már követni a mai világ előadóművészekre vonatkozó követelményeit, például a közösségi oldalakon való folyamatos jelenlétet, az állandó tartalomgyártást. Úgy gondolom, hogy ebben a szakmában is jól jön egy megfelelő mértékű exhibicionizmus és extrovertáltság, de

ha az embernek ez nem fakad a személyiségéből, és más utat választ, akkor tudomásul kell vennie az azzal járó körülményeket és lehetőségeket.

Bognár Szilvia - fotó: Falus Kriszta

– A Zeneakadémia népzene tanszékének oktatójaként hogy látod, ilyen szempontból még nagyobb nyomás alatt van az új énekes generáció?

– Sokrétű kihívás ma énekes-népdalénekes előadónak lenni, de talán most még nem ennek a teljes feltérképezése a hallgatók fő feladata, hiszen annyi minden van, amit viszonylag rövid idő alatt meg kell tanulniuk! Szoktunk azért ilyesmiről beszélgetni, és tervezzük a tanszékvezetővel is az olyan szabadegyetemek létrehozását, amelyeken arról van szó, hogy hogyan tud érvényesülni, milyen pályát futhat be, illetve mire kell készülnie egy olyan énekesnek, aki ma népzene szakon végez. Mindenesetre azt hiszem, hogy ez mindenkinek erősen az egyéni útja, fontos a habitus, a belső motivációk, az, hogy ki, mennyire tud helyt állni akár több fronton is, milyen készségei, képességei vannak, illetve van-e olyan társa, segítője, akivel együtt tud működni és fejlődni.

Sok múlik ennek a generációnak az összefogásán is.

Fontos, hogy a közös muzsikálások előrevivők, jóízűek legyenek, és a zenészek ne a konkurenciát lássák a másikban.

– Mit gondolsz, miben tudsz igazán segíteni az énekeseknek akár személyesen, akár közvetve?

– Mivel néprajz szakon végeztem, nem pedig zeneművészeti egyetemen, nyilvánvalóan vannak bizonyos területek, amelyekben nem én vagyok a legjobb tanácsadó, hanem azok a tanárok, akik zeneakadémiai végezettségüknél fogva nagyon pallérozott népzenetörténeti, illetve szolfézstudással rendelkeznek. Ugyanakkor, van egy olyan néprajzi háttértudásom, amit örömmel adok hozzá az énekes főtárgyórák anyagához. De természetesen az éneklésen van a hangsúly, amelyben egészen sokféle konkrét gyakorlati segítséggel tudok szolgálni, mind stiláris szempontból, mind technikai megoldások vonatkozásában. Ez a fő feladatom. Hozzáteszem azért gyorsan: a népdal, a népzene a mindennapok zenei kultúrája volt a parasztság körében. Önkifejezés, szórakozási forma, az ünnepek, az átmeneti rítusok elengedhetetlen, szerves része. Ma pedig intézményes keretek között tanítjuk, specialistaként bemutatjuk, színpadra visszük, feldolgozzuk. Folyamatos az útkeresés annak vonatkozásában, hogy hol húzódnak az oktatandó anyagok határai, mi a tanítás mind komplexebb formája, mik az elvárások, hogyan kapcsolódunk más zenei tanszékekhez, stb. Nem folytatom, ez messzire vezet. Mindenesetre

szeretném, hogy amit én tíz év alatt fedeztem fel és tanultam meg, azt a diákjaimnak már sokkal kevesebb időbe teljen elsajátítani! Nagyon boldog lettem volna annak idején, ha valaki megosztotta volna velem ezt a sokféle ismeretet és tapasztalatot!

Azt is szeretném, ha az énekesek megéreznék, milyen lehetőségeik vannak rátalálni magukban arra az önazonos művészeti koncepcióra és útra, ami őket valóban mozgatja. Emellett fontosnak tartom, hogy egy pedagógus emberként is a diákjai mögött álljon. Ez nem azt jelenti, hogy be kell avatniuk a legszemélyesebb problémáikba, vagy hogy nagyon szorosan fognom kellene bárkinek a kezét. Egyszerűen csak megértéssel és nyitottsággal kell viszonyulni mindenkihez, felfedezve az egyén adottságait és tehetségét. Mindeközben az őszinteség is nélkülözhetetlen: ha úgy látom, hogy valakinek komoly nehézségei, elakadásai vannak, azt ugyanúgy kötelességem kommunikálni felé. Az nem működik, hogy mindig csak tologatjuk a problémákat, várva, hogy majd valahogy megoldódnak. Ezekkel szembe kell nézni!

Bognár Szilvia - fotó: Falus Kriszta

– Azt említetted, hogy örültél volna, ha a pályád elején egy tapasztaltabb énekes megosztotta volna veled a tudását. Ebből arra következtetek, hogy nem állt mögötted egy klasszikus értelemben vett zenei, énekesi mesterfigura.

– Így igaz, nem volt egy konkrét személy, vagy közeg, amihez ilyen módon kapcsolódhattam volna, viszont mindazok, akik engem énekelni hívtak, legyen az Sebő Ferenc, Krulik Zoltán, Kiss Ferenc, a Magyar Állami Népi Együttes vagy Rost Andrea (persze messze a teljesség igénye nélkül), szeretettel és bizalommal fogadtak, és a velük való együttműködésben ki tudtam bontakoztatni a tudásomat és a kreativitásomat is, amikor erre szükség volt. Gyakorlatilag ez a bizalom hagyott engem előrehaladni, illetve sokszor kaptam hasznos szakmai tanácsokat azoktól a művészektől, akikkel együtt dolgoztam. Mindazonáltal a páromat tartom a legfőbb szakmai segítőmnek.

– A Vasi Népdalstúdiónak végső soron milyen szerepe volt a szakmai életedben?

– A Vasi Népdalstúdió, ahová én gimis koromban jártam, nem egy olyan népzene-tanulási terep volt, mint a mai. Tanai Erzsébet persze mutatott nekünk konkrét dalokat – igaz, eredeti felvételeket csak félve tárt elénk –, elmondta, hogy hogyan kell ezekről gondolkodni, hogy miként lehet összeállítani egy dalcsokrot, hogyan figyeljünk egymásra, de alapvetően hagyott minket menni az utunkon. Mindettől függetlenül nincs hiányérzetem,

egy életre szóló útravalóval indultam el a népdalstúdióból.

– Azt hiszem, sokan hiába vannak olyan közegben, ahol a gyors szakmai fejlődés lehetősége adott, nem elég figyelmesek és nyitottak az őket segíteni tudó információkra vagy történésekre. 

– Úgy gondolom, én igyekszem megfelelő alázattal viszonyulni minden együttműködéshez, másrészt elég nagy bennem a megfelelési kényszer és a maximalizmus, ami biztosan hozzájárul ahhoz, hogy figyelembe veszem a felém jövő impulzusokat.

– Kanyarodjunk vissza a jelenbe! Változott valami benned vagy körülötted a Prima díj átvétele óta?

– Nagyon örültem a díjnak. Meghatódtam, amikor megtudtam, hogy átvehetem, amihez az is hozzájárult, hogy az engem telefonon értesítő hölgy nem egy hivatalos közlést tett felém, hanem kifejezte valódi szeretetét és elismerését a zene iránt, amit tőlem, tőlünk hallott.

Egyfajta boldogító megbecsültség érzés volt bennem napokig, aztán kétely, aztán békesség. Mintha a társadalmi megfelelési rendszerben most már valamit felmutatva kicsit „leheverhetnék”.

Aztán meg a belém vetett bizalom érzése – hisz még vannak terveim – és persze az ezzel járó felelősségé, hogy még fokozottabban „oda kell tennem magamat”; és akár a szorongásé is, ami a felém irányuló vélt vagy valós elvárások kapcsán születik meg. Tehát valójában egy ilyen díj kapcsán is

a belül megélt változások azok, amelyek hatással lesznek a mindennapjaimra, az életemre.

Nagyon érdekes a pszichológiája egy ilyen dolognak. Ez egy kiemelt, de korántsem egyedi pozíció, hisz az ember tudja, hogy hány kollégája van, aki ezt a díjat joggal megérdemelné, mert évtizedek óta teljes odaadással dolgozik a saját területén. Mindemellett megnyugtató, hogy vannak, akik figyelnek a háttérből, akikhez eljut az üzenet. Sok mindentől függ, hogy ki, hogy tud reagálni egy ilyen szituációra. Nekem nincsenek elvárásaim ezzel kapcsolatban, nagyon örülök minden kedves, felém irányuló gesztusnak és gratulációnak, és azt is el tudom fogadni, ha ezt valaki nem tudja megtenni, vagy csak kötelességből teszi.

– Szoktál gondolkodni a távoli jövőn? Hogy tudnád magad elképzelni mondjuk tíz év múlva?

– Még pont abban a korban vagyok, hogy azt érzem, még egy szép, nagy erőfeszítés belefér. Nem tudom, hogy meddig van kifutása ennek a nagy lélegzetvételű szakmai életnek, de azt hiszem,

nem vagyok az a fajta előadó, aki még 75 évesen is mindenáron koncertezni akarna.

Csak addig szeretnék színpadon állni, amíg úgy érzem, hogy a hangomat karban tudom tartani, amíg meg tudom szólítani az embereket. Ha mindehhez már fáradt leszek, inkább váltok. Bízom abban, hogy megtalálom az utamat akkor is, boldogítani fog sok minden más, és nem hiányzik majd a színpad. A jövőt illetően az is örömmel és megnyugvással tölt el, hogy nagyon élvezem a tanítást! Szeretek tehetséges, helyes fiatalok között lenni, és én magam is sokat tanulok mind az anyagokról, mind az éneklésről, mind az emberekről.

– Mi az, amiben a zenén kívül még el tudnád képzelni magad? 

– Nem gondolom, hogy teljesen el kellene szakadnom majd a zenétől. A tehetséggondozás még a koncertéletből kilépve is lehet egy fontos feladata az embernek, amihez egyébként továbbra is karban kell tartani a hangot. Az egyetemen most nagyon fontosnak érzem, hogy meg tudjam mutatni azokat a dolgokat, amiket a hallgatóimtól kérek. Az nagy baj lenne, ha csak beszélnék az elképzeléseimről. 

Fotó: Becze Ferenc

Egyébként közel állnak hozzám a segítő munkák, bár nem tudom lelkileg hogy bírnék el velük… a kertészkedés pedig elengedhetetlen része az életemnek. Egy szép, nagy kertet művelhetek otthon, ami egy mentálhigiénés projekt is nekem – a művészi része is, a földtúrás is és minden, ami ebben benne van, komplexen. A pandémia persze engem is elgondolkodtatott, mi minden mással foglalkozhatnék, és volt egy egészen konkrét, kerttel kapcsolatos ötletem, mivel biológia szakot végeztem. A szüleim első kertjét én rendezhettem be tizenévesen, és ez azóta is nagy szenvedélyem. Szívesen lennék például egy olyan kertészeti tanácsadó, aki a tulajdonossal közösen tervezi meg a látványt, elmegy vele a kertészetbe választani, növényápolási tippeket ad, elmondja, mit, hogyan érdemes ültetni...De nemrég egy másik dolog is megfordult a fejünkben a párommal. Tudjuk, hogy nagy igénye van az anyukáknak és a kisgyerekes családoknak arra, hogy olyan közösségi terek jöjjenek létre, ahol foglalkozások, programok vannak, de kötetlenül is együtt lehetnek, játszhatnak, énekelhetnek. Szívesen belevágnánk egy ilyen tér létrehozásába, bár nagy kérdés számomra, hogy vajon az ehhez hasonló, pozitív dolgokból lehet-e elég pénzt előteremteni a megélhetésre.

– Volt már valaha, hogy úgy érezted, abba kellene hagynod a zenét, hogy elvesztetted a hited ebben az útban?

– Persze, nem is egyszer. Általában akkor billentem el, amikor valamiért kevésnek éreztem magamat vagy a lehetőségeimet. Ilyenkor esetleg megszületetett bennem egy fájdalom azzal kapcsolatban, hogy mi az, amit nem érhettem el. Már a legelején volt egy meghatározó élményem, amikor még Vasi Népdalstúdiós voltam és Tanai Erzsi odaadott nekem egy Muzsikás kazettát, amin Sebestyén Márti azt énekelte, hogy Kiskoromban árvaságra jutottam... Az első versszak után lekapcsoltam, mert azt éreztem, hogy olyan messze vagyok tőle, mint Makó Jeruzsálemtől. Inkább elvette a kedvemet a felvétellel bennem megjelenő, távoli cél, mintsem erőt adott volna.

Azt gondolom, hogy alapvetően előrevivő, ha az emberben időről időre felmerülnek kérdések és kétségek, de utóbbiakat mindig ki kell egyensúlyozni azzal, hogy reálisan próbáljuk látni a hivatásunkat.

Hinni kell abban, vagy adott esetben vissza kell szerezni a hitet abban, hogy van, amit csak én vihetek az Üveghegy elé – ugyanis mindenkire rá van bízva valami nagyon fontos, amit oda kel vinnie, az Óperenciás tengeren túlra, a 365 tornyú vár kapujához. Ezt a Lázár Ervin meserészletet (Az élet titka) a Prima díj kapcsán is mottómként használtam. Ebben az egyensúlyozásban nyilván rengeteget segít a közönség visszajelzése, szeretete, azok az impulzusok, amelyek révén az ember megbizonyosodik róla, hogy gazdagítani tudja a hallgatóságát, mert másoknak erőt, vidámságot, vagy épp a nehéz helyzeteken való átsegítést jelent egy-egy dal, muzsika.
Visszatérve az eredeti kérdésre: habár nem vagyok egy rajongó típus, attól még nagyon meg tud ragadni egy-egy zene, el tud varázsolni egy ének, egy személyiség. Minden alkalommal, amikor meghallok egy zseniális előadást, az egyrészt rámutat arra, hogy a zene,

az éneklés örök hívás az életemben,

ugyanakkor emlékeztet, hogy ahelyett, hogy összehasonlítanám magamat bárkivel, fel kell ismernem, és meg kell tudnom határozni a saját utamat, a saját helyemet a világban, és vele együtt elfogadnom a számomra megadatott lehetőségeket, kihívásokat. Pontosan tudom, hogy ha más életutat járok be, akkor lehet, hogy én is énekelek a Carnegie Hallban, de valójában erre sosem vágytam – sem arra, hogy bejárjam a világ színpadait. Fontos számomra a gyerekekkel, a családdal együtt töltött, megfelelő mennyiségű idő, hogy rendben legyen a ház, hogy eleget lehessek a kertben. Aki több hetes turnékat csinál, vagy rengeteg fellépése van, annak az életében ez törvényszerűen másképp alakul. Én nem lennék boldog benne.

Csak annyira vágyom, hogy ne kelljen küzdeni.

Bognár Szilvia - fotó: Falus Kriszta

Hogy az a sok, szerintem értékes muzsika és üzenet kevésbé profitorientált módon juthasson el az emberekhez, ne legyen a piaci szemlélet keretei közé szorítva a művészet. Mondom ezt a kultúra jelenlegi státusza, a zeneipar meghatározó erőviszonyai, s persze a pandémia óta megváltozott tényezők nyomására. Pedig összességében nagyon szerencsésnek érzem magamat, mert nekem sok esetben „csak” azt a jó értelemben vett erőfeszítést kellett megtennem, hogy 100 százalékban odategyem magamat. Annyi mindent hozott, adott az élet!