Ha egy liftben felfelé haladva egy idegennek egy percnyi időm lenne körülírni a Söndörgőt, nagy bajban lennék. Talán azt mondanám, hogy egy olyan öt rendkívül tehetséges multiinstrumentalista zenészből álló banda, akik teljes magabiztossággal használják a délszláv tamburazenének és a balkán népzenei hagyományainak formanyelvét úgy, hogy közben nem autentikus zenét játszanak, hanem ezen keresztül újító és merész zenei gondolkozásukkal kompromisszumokat nem tűrve fejezik ki saját gondolataikat, azonban mégsem sorolhatók a világzenébe és más zenei műfajok alá.
Akiknek a zenéje megfoghatatlan, mert folyamatosan változik, fejlődik, ahogy egy ember személyisége is formálódik élete útját járva. Akiket lehetetlen egyetlen albumukon vagy egyetlen számukon keresztül bemutatni, ahogy egy ember személyiségéről sem lehet teljes képet kapni egyetlen cselekedete alapján. Az élete útját járó ember sokszor téved zsákutcákba, azonban a zenekar közel 30 éves fennállása alatt nem találkozunk ilyenekkel. Ez nem azt jelenti, hogy a leggyorsabb és legkönnyebb megoldásként nyolcsávos autópályán suhantak szakmai életük meghatározó állomásai, sikerei felé, inkább maradtak azokon a kacskaringós, macskaköves utakon, melyek szülővidéküknek, Szentendrének és környékének hangulatát idézik és melyeken ugyan lassabb a haladás, de sokkal több látnivalót, élményt és tapasztalást tartogatnak.
A Vujicsics Együttes autentikus tamburamuzsikájától virágzó kertjéből indultak, majd a Balkán sűrű erdeit átszelve megérkeztek a műfaji kötetlenség és határtalanság tágas mezejére, ahol -úgy tűnik- valóban otthon érzik magukat és ahol az autentikus délszláv tamburazenét és szakmai útjuk során tapasztalt zenei hatásokat önmagukon átszűrve megalkották saját zenei nyelvezetüket. Legújabb albumukon a Gyezz-en ezen a nyelven alkotnak - a jazz formanyelvének és Chris Potter szaxofonjátékának köszönhetően - költői magasságokban. Ezt a magaköltészetet a szakma is bőkezűen díjazta, a Gyezz megjelenése után rögtön a legrangosabb szakmai magazinok hasábjaira, szeptemberben a WMCE toplistájának élére, októberben pedig a Grammy-díj látószögébe került. Erről és az idáig vezető kalandos útról kérdeztem a zenekar két tagját, Eredics Dávidot és Eredics Áront.
Nem elég, hogy már pusztán a nevetekkel is feladjátok a leckét a külföldi hallgatóságnak, még egy ennyire kacifántos című albummal is kijöttök, ami még a magyarul beszélőket is zavarba hozza! Ezt megspékelitek egy olyan zenei anyaggal is, amit igazából nem nagyon lehet besorolni semmilyen kategóriába, semmilyen címke alá. Ezt már direkt csináljátok? Tudatos védjegyetek ez a címke nélküliség, ez az “out of box” gondolatiság vagy egyszerűen ez spontán alakul így?
Dávid:
Ahhoz, hogy ez érthető legyen a kezdetekhez kell visszamenni. Azokba az időkbe, amikor még gyerekekként szimbolikusan és szó szerint is a Vujicsics Együttes “kertjében” játszottunk. Ehhez kapcsolódik egy sztori is. A Barcsai-udvarban egy koncerten a tuják mögött annyit futkároztunk, hogy ránk szóltak a szüleink, üljünk már le a fenekünkre. Aztán tamburák kerültek a kezünkbe, így később megalakult ez az Eredics testvérekből, unokatestvérekből álló formáció. A kezdetekben még teljesen autentikus zenét játszottunk a Vujicsics nyomdokán, de már kacsingattunk a gyűjtések felé is. Fontos volt ezeket az élményeket megélni akkor és az is meghatározó volt, hogy a szüleink sokat meséltek a szerb származásunkról, őseinkről. Például Milosevics Demeterről, aki plébánosi szolgálatot töltött be Csobánkán és arról a sajnálatos, de valahol természetes folyamatról is, hogy hogyan hagytuk el ezt a nyelvet, identitást.
Visszakanyarodva a zenekar kezdeteihez, az első albumaink még tényleg arról szóltak, hogy a saját személyes élményeinket megfogalmaztuk a magyarországi délszláv tamburazenén és -később ezt kitágítva- a balkáni zenén keresztül. Ez idővel és a koncertek során átalakult egy olyan érzetté bennünk, hogy amit játszunk, az valójában kamarazene és egyre inkább felváltotta a “mit játszunk” gondolatiságot a “hogyan játszuk” felfogás. Ekkor kezdett el kialakulni egy nagyon erős zenei kommunikáció is köztünk és elképesztő örömmel töltött el bennünket, hogy mi mindenre képesek vagyunk ezáltal csapatként. Ha a lemezeket időrendben meghallgatjuk, akkor ez a folyamat meg is mutatkozik. Első albumunkon, az Oj, stari-n még teljesen autentikus, a budakalászi Belos Jován is énekel a felvételen. Az Oj, javore-n, majd a Ferus Mustafovval közös koncertlemezünkön, a Lost Music Of The Balkanson és Tamburocketen keresztül eljutunk a Nyolc 8 Nyolcig.
Ezen az albumon már teljes mértékben megjelenik az a “feldolgozó üzemmód”, ami ebből a már említett klasszikus kamarazenei érzetből táplálkozik. Meg is fogalmaztuk közösen, hogy mi igazából színháztermekben szeretünk játszani instrumentális kamarazenét. Ebben leljük a legnagyobb örömünket. Persze ezt színesítették olyan közreműködők, mint Tompos Kátya, aki nagyon szép vonulatot hozott be a dalokon keresztül, de valójában az instrumentális felfogás kísérte ezt is végig. Szóval ez egy folyamat, melyben a kezdeti táncházas és autentikus zenéktől a végén eljutunk a feldolgozásokig, saját zenei mondanivalókig, témákig, kifejezésmódokig és olyan sajátos zenealkotási technikák alkalmazásáig, amelyekben mondjuk megjelenik egy kis dallam, mely magában hordozza a zene üzenetének esszenciáját, lényegét és különböző módokon végigmegy egy zenei folyamaton és emiatt az egész filmszerűvé válik.
Emlékszem, bennem is ez a “filmszerűség” fogalmazódott meg, mikor a Nyolc 8 Nyolc albumot hallgattam először. Valóban ennél a lemeznél lehet érezni markánsan ezt a fordulópontot. Meg is fogalmaztátok, hogy a kezdetekben arról szólt a zenétek, hogy mit tudtok a hagyományból magatokba szívni, később pedig, hogy mit tudtok ehhez a hagyományhoz hozzáadni. Ennek kapcsán nem tudok nem Bartókra gondolni - akire egyébként előszeretettel hivatkoztok szóban és zenében egyaránt. Bartók a népzenei feldolgozások három zenei megközelítését különböztette meg, a legmesteribb módjának pedig azt tartotta, amikor a szerzeményből konkrét népi dallam nélkül is a “ugyanaz a levegő árad”, mint a népzenéből, mert a zeneszerző olyan bravúrosan tudja használni az adott zenei kultúra nyelvezetét, mint egy költő. Szerintem ez az attitűd jellemez titeket is, és azt érzem, hogy ennél egyedibb, önállóbb és személyesebb utakra már nem is lehetne terelni ezt a népzenei hagyományt, hiszen akkor már teljesen elvesztené önmagát. Ahhoz, hogy erre a zenei magaslatra eljussatok - a Vujicsics együttes kertjét elhagyva - szakmai utatokon rengeteg népzenén kívüli hatás is kellett érjen titeket…
Dávid:
Igen, nagyon sok zenei hatás szüremkedett be a klasszikus tanulmányainkból. Ez főleg Salinál érezhető markánsan, hiszen ő egy barokk zenész is. Nem szeretem a kategorizálást, de nála előnyös ezt a jelzőt alkalmazni, hiszen ő valóban a barokk zenei formanyelvet tanulta és kiválóan beszéli is. A zenehallgatásokból, koncertélményekből táplálkozva és ennek hatására kialakult bennünk egy erős mondanivaló, amit balkáni és délszláv dallamokon keresztül fejezünk ki. Ez maga a forma. Ez lehet olyan zenei pillanat, hogy az óra ketyegésénél is halkabb tamburázás szólal meg, majd erre az energiasávra ül rá egy dallam - ami egyébként majdnem mindegy, hogy micsoda, mert a lényeg az, ahogyan eljátsszuk és mivel üzenni is szeretnénk ezekkel a dallamokkal, mindig van egy apropója, hogy miért pont arra az adott dallamra esett a választásunk.
Áron:
Nagyon keveset tudok már Dávid gondolataihoz hozzátenni, a saját szemszögömből is valóban onnan indul az egész sztori, hogy a zenekar életében állomások vannak, melyeket a lemezek tükröznek, hiszen ezek valamilyen stációnak a valódi lenyomatai. Mi mindig kerestük azt a fajta utat, ahol most éppen a Gyezznél tartunk, de minden lemeznél volt valamiféle hajtóerő; újat tanulni, és hogy mit lehet és mit tudunk ezzel a zenével, ezekkel a hangszerekkel megvalósítani és ennek mik a határai.
A zenekar kezdeti időszakában az volt a hajtóerő, hogy kitörjünk abból a szerepkörből, hogy mi a Vujicsics Együttes mini változata vagyunk, ezért tőlük eltérő repertoárban kezdtünk gondolkozni - ha már a feldolgozás és színpadra alkalmazás módja hozzájuk hasonló volt. Más utakat kerestünk és ezáltal ezek az utak máshova is vezettek. A Ferus Mustafovval való együttműködés is ennek az útkeresésnek köszönhető, hiszen mi pont azért kezdtünk el jobban a balkáni fúvós és macedón zenékkel foglalkozni, hogy a Vujicsicstól eltérő legyen a repertoárunk.
Hatalmas inspiráció volt Ferus összes felvétele és megfogalmazódott bennünk, hogy valahogy ezzel élőben kellene találkozni. Először nem is az együtt zenélés gondolata volt bennünk, hanem csupán szerettük volna elhozni őt ide. Kiderült, hogy a zenekarával együtt nagyon drága, így kitaláltuk, hogy inkább mi fogunk vele játszani, ezzel spórolva, mert így még össze lehet hozni anyagilag. Ez hozta magával, hogy Ferus személye által egy olyan tudáshoz jutottunk, ami valószínüleg intézményes keretek között nem tanulható. Ezek a találkozások olyan löketeket adnak, melyek tovább gördítenek bennünket ezeken az utakon és ennek a folyamatnak valószínűleg sosincs vége, mert egyre nagyobb lendülettel épülnek be ezek az inspirációk a zenénkbe és mi is egyre bátrabban alkalmazzuk őket. Ennek az állandó lendületnek a hatására folyamatosan változunk és már a Gyezz megjelenése óta is változtunk, hiszen azáltal, hogy rögzítettük a hanganyagot, már átfolyt rajtunk a dolog, ezáltal máshol tartunk, mint előtte.
Milyen érdekes, hogy felhoztad ezt a gondolatot, az útkeresést, az inspirációk beépülését, az eseményekkel sodródás jelentőségét és a véletleneket, hiszen ha jól tudom a Chris Potterrel való találkozásotok sem egyértelműen a közös zenélés céljából teremtődött meg…
Áron:
Igen, ez egy vicces történet, mert erről abszolút az asszonyok tehetnek! Az én feleségem, Csilla jó barátnője Chris Potter feleségének. Így esett, hogy az egyébként általam és mindannyiunk által nagyra tartott Chris Potter - az egyik ma élő legnagyobb jazz szaxofonos - megjelent egy házibuliban nálunk… Nyilván itt sem rögtön úgy indult az ismeretség, hogy azonnal a közös zenéléssel indítottunk.
Főleg úgy, hogy ez a találkozás 10 éve volt, ha jól tudom.
Áron:
Igen. Az már önmagában nagyon dolog és óriási élmény, hogy találkozol azzal az idollal, akinek a zenei munkásságát követed és tiszteled. Az meg pláne, hogy az Ördögkatlan Fesztiválon majd a Fonóban is meghallgatta a koncertjeinket, hiszen a feleségével sűrűn jártak Magyarországra akkoriban. Szóval ez az együttműködésünk - a többihez hasonlóan - sem úgy kezdődött, hogy mi akkor annyira bátrak voltunk, hogy rögtön felkérjük az adott zenészt a közös munkára. Ezek szép lassan érnek be. Persze kell hozzá az ismeretség és némi szerencse is, ahogy minden ilyen dologhoz az életben.
Dávid:
Ahogy Ferusnál is kellett, mert valahogy meg kellett szerezni a telefonszámát. Akkoriban Szlobi még velünk játszott és az ő szerb tévés kontaktjai révén jutottunk el hozzá.
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy akkoriban nem két kattintás volt felvenni a kapcsolatot valakivel. Chris Potternél talán ez a dolog talán könnyebb volt, még ha magának a folyamatnak be is kellett érnie.
Áron:
Azért nem volt egyszerű! Érdemes tudni, hogy Chris egy nagyon rendes ember. Ezt úgy kell érteni, hogy amikor bátorkodtam először feltenni azt a teoretikus kérdést, hogy esetleg lenne-e kedve velünk zenélni, finoman közölte, hogy ő nem játszik balkáni zenét és jelezte nekünk, hogy nem szívesen menne bele olyan dolgokba, amik számára nem testhezállóak, hiszen ő a jazz nyelvét beszéli…Persze udvariasan elfogadta, hogy küldhetünk neki zenéket, meg fogja hallgatni. Ez meg is történt. Aztán eltelt egy év, írtam neki egy üzenetet, hogy lassan alakul egy zenei anyag… És erre soha nem érkezett válasz.
Ebből is látszik, hogy ez nem egy közeli barátságból nőtte ki magát, nem egy olyan ismeretségből, ahol már le voltak fektetve az alapok, konkrétumok. Mivel nem érkezett válasz, már kicsit le is mondtunk róla, és amikor az anyag demo változatát elküldtem neki, szinte teljesen biztos voltam abban, hogy ez nem fog összejönni és csupán udvarias volt velünk a felajánlással. Ebből viszont az a meglepő fordulat keletkezett, hogy az elküldött zenékre azonnal jött tőle egy válasz, hogy meghallgattam, nagyon tetszik, csináljuk, és beszéljünk telefonon a részletekről.
Ez egy hatalmas lökés volt, hiszen megszületett a szándék a részéről, de még mindig nem érezhettük száz százalékosnak, a technikai kivitelezés kérdéses volt még, hiszen ezt a covid időszakában kellett megszervezni. Majdnem minden amellett volt, hogy ne jöjjön össze ez az együttműködés. Amikor már le volt szervezve a stúdiózás és az ő utazása, törölték a járatát, így nem ért ide időben, és félő volt, hogy nem marad elég időnk… Végül hatalmas késéssel megérkezett és így négy óránk volt felvenni azt a négy számot (több, mint a lemez felét), amiben ő is játszik úgy, hogy ott a stúdióban zenéltünk életünkben először együtt...
Úgy tűnik, ebben sem a megszokott módon történtek a dolgok nálatok. Ez alapján is az “out of box” jelző a legjobban rátok illő jelző. De most már tényleg áruljátok el azt, ami miatt a legjobban furdal a kiváncsiság, hogy mégis mi ez a lemezcím?
Dávid:
Ez egy olyan “fíling”, ami szintén a Ferushoz kapcsolható. Amikor a karrierje csúcsára érkezett, Ferus Kingnek szólították. Ezt sokáig nem értettük, azt hittük, hogy ez egy “pofátlan nagyzolás”. De valójában ez így van és ehhez kicsit meg kell érteni a roma kultúrát, amiből ő is jön. Sutka városrészben, Szkopje cigány városnegyedében élt, melyet kétmillióan laknak és a balkáni cigányság kimondatlan fővárosa. Ő az itt kialakult hierarchia csúcsán volt, mint zenész.
Amikor elmentünk hozzá, akkor tudatosult bennünk a valós hatalmi pozíciója. Saját motelje is volt, valamint saját zenés tévécsatornája. A csatornán az ottani popzenét képező chalga, kyuchek, chochek dallamokon keresztül tulajdonképpen -én ezt vontam le - üzengettek egymásnak. Elképesztő volt azt látni, hogy megjelenik egy 5 éves forma gyerek egyszer csak egy trónon ülve, jogarral és egy párduc állatmintás szőrme palásttal… Így jelezték, vagyis legalábbis mi ezt szűrtük le belőle, hogy ő a helyi cigányság vezetője, vajdája. Ők ezeken a szimbólumokon keresztül kommunikáltak.
Ez elég szürreális…
Dávid:
Igen, nagyon szürreális. Ferus házában is voltak hasonló jelenségek, például az egész Mustafov-dinasztia jelent meg egy festményen nagyon eltérő ízlésvilággal, mint amit megszoktunk. A lényegre térve; Ferusnál saját stúdió is működött, nagyrészt mindent saját maga rögzített és a lemezkiadást házilag intézte. Így történhetett meg, hogy ott találkozzunk egy olyan albumával, aminek az volt a címe, hogy “jazz”, de fonetikusan leírva. A Balkánon sokszor zavart okoz az idegen nyelvű szavak átírása -akár cirill, akár latin írásmódra akarják átültetni- és mivel nincs ebben egyetemes megegyezés, így Ferus albuma a “jazz” is itt éppen úgy néz ki leírva, hogy “djez”.
Igen, mivel a szerb “gy” hangzó nagyon közel áll hangzásban az angolban (és magyarban is) használatos “dzs" hangzóhoz.
Dávid:
Igen. Aki a balkáni térségbe téved, azt meglepheti, hogy egyszer csak felvillan a McDonalds felirat cirillül, fonetikusan és az egész utcakép, az egész hely kaotikusnak, rendezetlennek tűnik, hiszen mellőz mindenféle szabványt, mondhatnám úgy is, hogy “anti ISO” az egész. A nyelvet is ez az -számunkra- összevisszaság a jellemzi. Egyik szóátvételre ezt, a másikra meg amazt a nyelvi logikát alkalmazzák. Ennek az egész mozaikosságnak valahol van egy romantikája, bája. Tudod, hogy az a Balkán, ahol az a bőrdzseki van, ahol az a fajta cigi van, ahol az a hülye kiírás van, vagy ahol az a mi nézőpontokból abszolút nem odaillő, emiatt ízléstelennek tűnő valami van. Ez nem minősítés, csak egyszerűen máshol van a fókusz, mint nálunk.
Áron:
A lemezcím formaisága által szerettük volna pont ez a kelet-európaiságot is közölni. Persze Chris Potter miatt a lemezcím tartalmisága is megjelenik - vitatkoznak is a kritikusok, hogy a Gyezz tényleg jazz lemez-e, vagy sem. Aztán általában arra jutnak, hogy igen és nekünk nagyon vicces, hogy egy Söndörgő lemezt jazz-kategóriába sorolnak. De pont ezt szerettük volna a címmel kifejezni, hogy ez végülis majdnem egy jazz lemez, de mégsem az, mert mi valójában nem jazz-zenészek vagyunk. Emlékszem, amikor a lemez címén gondolkoztunk, azonnal ez a Ferus album ugrott be, amit egyébként meg is kaptunk ajándékba tőle egy közös koncert alkalmával.
Dávid:
Egyébként még ehhez a “kategórián kívüli” gondolathoz hozzátenném azt, hogy nagyon érdekes, hogy kialakult egy “Söndörgő jelenség”. Ezt nem mi tartjuk magunkról, kívülről reflektáltak arra, amit csinálunk. Mi nyilván benne vagyunk, tudjuk, hogy szerintünk mi jó és a közönség reakcióját is látjuk, de fontos, hogy ezek a kritikák megfogalmazódjanak és visszajussanak hozzánk. A zenekar fennállásának közel 30 éve alatt, azt láttam, hogy voltak közös megnyilvánulások ezekben a visszajelzésekben. Az egyik ilyen, az az, hogy a Söndörgő élő koncertekben erősebb. Ez különösen érdekes most, hogy egy lemez kapcsán beszélünk Grammy jelölés felterjesztésről és egyéb pozitív visszhangokról, mert az albumainknál mindig úgy éreztük, hogy az amit mi koncerten tudunk adni a közönségnek, az a lemezeinken nagyon nehezen vagy részlegesen tud olyan formában és úgy megjelenni, ahogy az élő koncerteken. Ennek javítására sok mindennel próbálkoztunk, például azzal, hogy élő albumot adtunk ki.
Azt egyébként nagyon sokan pont amiatt szeretik, mert ott ugyanaz a nyers energia működik, mint a koncerteken. Tehát az egyik reflexió az élő koncert-jelenlét fontossága a Söndörgő zenéje kapcsán. A másik, amit kiemeltek, az az egymással való kommunikációnk a színpadon. Mi tudjuk belül, hogy ez jól működik, de sokan zenész kollegák is megfogalmazták nekünk, hogy nem értik, hogyan tudunk ilyen észrevétlenül jelezni egymásnak, ennyire egységben lenni. Ez a jelenség viszont tényleg oda vezethető vissza, hogy egy család vagyunk - három testvér és egy unokatestvér - és mi egész nyarakat töltöttünk együtt. Emiatt van egy olyan közös kommunikációs rendszerünk, amiben félreértés nélkül tudunk egymásnak jelezni, egymásra reagálni és amikor szükséges korrigálni is, ha valami hibás dolog kerül az egészbe. Bátran egymásra tudjuk bízni magunkat, és ez egy nagyon erős hatást eredményez kifelé.
Én most hozzáfűzném azt, hogy a Gyezz lemez felvételénél kialakult idillinek egyáltalán nem mondható állapotban is szükség lehetett erre az összehangoltságra és talán arra is, hogy jól tudjátok kezelni azt a stresszes, már-már koncertdrukkhoz hasonlító helyzetet, amit az időhiány okozott.
Áron:
Nagyon érdekes szituáció volt. Pusztán az a dolog, hogy ott van egy ekkora kvalitású zenész, már egy olyan hatást gyakorolt a zenekarra, hogy úgy játszottuk el a zenei anyagot, ahogy előtte sosem. Hirtelen fel kellett nőni ahhoz, hogy együtt tudjunk zenélni. Mi a stúdiózásig nem is hallottuk tőle, hogy mit tervez majd játszani, és pont ettől a spontán helyzettől sikerülhetett így a feljátszás. Olyan dolgot hozott ki belőlünk, hogy magunk is rácsodálkoztunk a visszahallgatásnál, hogy ezt mi játszuk? Ez ez a zenekar?
Dávid:
Ahogy Chrisnél, úgy Ferusnál is az energiája tűnt föl. Rendben van, hogy van egy nyelvezet, amit mesterien tud használni a zenében, de nagyon fontos az, hogy milyen energiákkal fúj. Kicsit fura kifejezés, de azt szoktam mondani, hogy nem lehet következmények nélkül elviselni azt, hogy együtt játszol vele, mert maga a következmény az, hogy teljesen fölhúz egy olyan szintre, amit addig nem tudtál elképzelni magadról. Erre utalt Áron is az előbb, hogy nem csupán technika ez, hanem egyfajta hozzáállás is, amely magában hordozza azt is akár, hogy milyen hangszínt alkalmaz, vagy hogyan gondolkodik a zenéről. Enélkül látszólag érthetetlen gondolati formákat hall ki az ember a játékából, de ez az energia adja azt az “ágyat”, ami által értelmezhetőek lesznek ezek és szépen bele is lehet helyezkedni. Ez szerintem közös Ferusnál és Potternél.
Chrisnél azt éreztem, hogy ő egy élő memoár és jazztörténeti forrás, mivel azokat az elemeket, amit mi a lemezein és korábbi jazz albumain hallottunk, ott élőben is hozta. Amikor a stúdióban visszahallgattuk a felvételeket, érződött a játékán, hogy mindig ugyanarra a gondolatra érkezik meg, de mégis más módokon jut el oda. Ezt nem lehet előre megírni és betanulni, mégis teljesen tiszta és hibátlan a játéka. Olyan bravúrosan van megfogalmazva, hogy képtelenség elsőre felfogni már azt is, hogy egyáltalán hogyan lehet ezt így megcsinálni. Persze ebben az a rengeteg tapasztalat is közrejátszik, amit az idők során beépített a játékába, hiszen már nagyon fiatalon tehetséges szaxofonosként lépett elő a “nagyokkal” játszani, és valószínűleg napi sok-sok órát gyakorol. Ezt ő nagyon komolyan veszi.
Áron:
Olyannyira, hogy amikor ott voltunk New Yorkban, azért nem tudtunk találkozni vele személyesen, mert fönt gyakorolt a lakásán. Ebből a szempontból nagyon hasonlít a jazz zene bizonyos fokig a népzenéhez. Az, ahogy ő ezt a jazz-nyelvet megtanulta, szinte ugyanaz a folyamat, mint amelyben a tradicionális zenei nyelvezetnek az átadása is zajlik. Ha a saját lemezünk sikerét szeretnénk kielemezni, akkor talán azért ilyen jók a szakmai visszajelzések, mert pont ez derül ki általa. Nekünk is utólag lett világos, hogy valahol egy utat járunk -persze a felszínen teljesen különböző műfajokban-, mert a felszín alatti dolgok nagyon hasonló eredőjűek. Valószínűleg ezért tudtunk együtt egyáltalán bármit is zenélni. Ugyanúgy, ahogy mi, szerintem Chris sem tudta elképzelni, hogy milyen lesz a végeredmény. Azóta már élőben is elő tudtuk adni a lemezt a Müpában és ott abszolút érződött, hogy ez teljes partnerség, mert a közös szálak és mögöttes eredők miatt úgy tudtunk együtt játszani, mintha mindig is így zenéltünk volna.
Dávid:
Ezeknél a fúzióknál a legnagyobb kihívás elkerülni az “ollózást”, azt a sematikus módot, hogy csak egymás után következzenek, egymást váltsák a népzenei és jazz részek, elemek, és a cél az, hogy valódi egymásra hatás tudjon megvalósulni, amely során egy teljesen új zenei minőség jöhet létre. Mint egy étel egy nívós étteremben, amely amiatt jó, hogy amikor megkóstolod egy új, üdítő ízt érzel és nem tudod külön-külön kiérezni az összetevőket.
Előre megfogalmaztátok a választ a kérdésemre, ami a lemez vitathatatlan szakmai sikerére vonatkozott. Szeptemberben vezettétek a WMCE listáját és épp csak egy hajszállal csúsztatok le a Grammy-jelölésről. Jól gondolom, hogy nem elég “csak” zenei oldalról szemlélni a dolgokat, elég sok csillagnak együtt kell állnia ahhoz, hogy egy zenekar ilyen közel kerüljön a laikusok és a szakma által is a legrangosabbnak tartott zenei díjhoz.
Áron:
Az, hogy felterjesztést kapjon egy lemez, -szerintem- már önmagában elérhetetlen dolog. Nem csak annak tűnik, hanem innen, Magyarországról szinte teljesen az is. Éppen ezért már ennek a puszta ténye is sikerélmény számunkra. Itt ténylegesen arról van szó, hogy csináltunk valamit, rengeteg munkát tettünk bele alázatos hozzáállással és a szakmai utunkat járva eljuthattunk ide, ami egy iszonyatosan jó érzés és visszajelzés. Nem pusztán a Grammy díj holdudvarába kerülése miatt, hanem azért, mert sikerült olyan zenét létrehoznunk, amit rajtunk kívül álló szakemberek is úgy ítéltek meg hogy erre érdemes lehet. Már önmagában az sikersztori, hogy Chris Potterrel készíthettünk egy lemezt.
Az, hogy a Ground Up Music, Michael League-nek, a Snarky Puppy vezetőjének kiadója úgy döntött, hogy ezt ki is adja, meg végképp. Innentől kezdve már mi is éreztük, hogy itt valami nagy dolog történik. A kiadó révén egy olyan körbe kerültünk be, ahonnan nem volt elképzelhetetlen dolog a Grammy-díj közelébe kerülni- Egyébként ebbe a zenei közegbe szerettünk volna eljutni, ezért tudatosan dolgoztunk is ezen már régóta. Hallgatunk YouTube felvételeket olyan instrumentális zenét játszó zenekaroktól, akiknek sikerült eljutni erre a szintre, akik azért tartanak ott ahol, mert eszméletlen jó, amit csinálnak és a zenéjükkel, tehetségükkel ki tudták taposni az útjukat a szakmán belül és át tudták törni az akadályokat. Nekik sikerült és ez inspirált minket, mi is elkezdtünk ebben hinni. Csak hát van egy kis bökkenő. Mi Kelet-Európából jövünk. Innen azért nem egyszerű ezt elérni. Persze így is csinálni kell a dolgodat, és csak azután teremtődhet meg a lehetőség, de ez akkor is egy nehezítő tényező. Ezért ilyen önfeledt az örömünk ebben így, ahol most tartunk. Nem is kívánhatnánk többet magunknak annál, hogy most azon zenészek közé kerültünk, akik minket inspiráltak és akik képesek voltak a saját sikerüket felépíteni.
A szakmai sikerek felépítésének kulisszái után beavatnátok minket abba is, hogy hogyan néz ki nálatok egy dal létrejötte az ihlettől a lemezre kerülő végleges verzióig? Mondjuk egy, valamelyik lemezeteken fellelhető konkrét számon keresztül.
Dávid:
Legyen az új albumunk kezdő száma, a Lyras. Azért ez a címe, mert egy görög ponthosszi lírás felvétel alapján készítettük. Anno a Salival zenéket cserélgettünk, és ezen a felvételen eltűnődtünk, mert számunkra nagy volt a hasonlóság zenei gondolatokban egy mohácsi dudás gyűjtéssel. Eltelt egy kis idő és Salit nem hagyta nyugodni ez a zene, egyre többször felhozta, hogy ez olyan jó, hogy ideje lenne továbbgondolni. Először lekottázta az eredeti anyagot. Már ezt is nehéz volt megtanulnunk, hiszen maga az “alapzene” valószínűleg egy improvizáció volt, és nem volt egyszerű értelmezni a zenei gondolatformákat a zenei nyelvezet pontos ismerete nélkül. A következő lépésben pedig Sali -szabadjára engedve klasszikus zeneszerzői fantáziáját- ezt az egészet megfűszerezte Rahmanyinov gondolatisággal. Tercrokon hangnemeket, bartóki fél-egész(modell) skálákat alkalmazott, így lett belőle egy erős zenei feldolgozás, mely néhol a 20. század, máshol a késői romantika időszakát idézi. Ezután jött a munkának az a része, hogy együtt kipróbáljuk az egészet, beállítsuk a hangszerelést és átalakítsuk, hogy millió tatarozás, vakolás, majd takarítás után összeálljon. Volt olyan rész, ami havonta került átalakításra, ezért jeleztem is magamnak a jegyzetemben ezeket viccesen, valahogy így: “december havi befújások”. Az is előfordul, hogy kisebb koncerteken “megméretjük” a dalokat, hogy kiderüljön működik-e élesben, ez alapján változtatunk rajta, ha szükséges. Ezek a fő fázisai egy dal kialakulásának.
Említek egy másik dalt a Nyolc 8 Nyolc lemezről, a Tinest. Ez azért érdekes, mert ennek a témáját álmomban hallottam. Érettségire készülve elaludtam a tételek felett és álmomban megjelent apukám, aki egy patak partján ezt a dallamot furulyázta. Ahogy felébredtem, azonnal húztam öt vonalat egy papírra és gyorsan lekottáztam. Ezek után évekig sínylődött egy fiókban. Évekkel később, mikor Mérán dolgoztunk ezen a lemezen, eszembe jutott egy Benji által hozott zenei téma kapcsán. Összefésültük a kettő dallamot, kialakítottuk köréjük a szerkezetet, sűrítettük-ritkítottuk a hangzást, így alakult ki a végleges forma.
Akkor ez egy 50-50 dolog?
Dávid:
A Tines esetében igen, de van olyan is, amikor egy teljes egész elképzelés érvényesül egy szerzőtől mert úgy egységes a zenei folyamat. Nem ragaszkodunk ahhoz, hogy mindenképp legyen műhelymunka, inkább azt nézzük, hogy milyen az ötlet és hogy mit lehet vele csinálni, hogy hogyan tudjuk azt magunkévá tenni.
Áron:
Az is lényeges, hogy ki az, aki magára vállalja azt, hogy időt és energiát áldoz erre és egy régi közös inspiráció nyomán elkezd dolgozni. Utána ez bekerülhet a közösbe, és következhetnek azok a folyamatok, amiket Dávid felvázolt. A Gyezznél pont a Sali volt az, aki ezeket az energiákat mozgósította ezügyben.
Ez érezhető, vannak részek, ahol barokkos motívumok, szerkesztési elvek is feljönnek.
Áron:
Igen. De ez valójában annak is köszönhető, hogy van egy közös zenei nyelv nálunk, és van egy közös szűrőnk is, ezen is át kell mennie egy ötletnek..
Önkéntelenül a népzene működési elvére asszociálok ezzel kapcsolatban, mintha piciben jelenne meg ez nálatok. Van egy közösen megélt inspirációhalmaz, amiből mindenki hazaviszi a sajátját, ez alapján kialakul benne egy önálló zenei gondolat, ami később visszakerül egy szűrőn átszűrve a zenekarhoz.
Áron
Így van. És valójában ott gyökerezik a lényege a mi “zenecsinálásunknak”, hogy van egy hosszú közös zenei múltunk már, és emiatt teljesen mindegy és változhat is az a személy, aki elkezdi mozgatni a zenei szálakat. De az a Gyezznél teljesen egyértelmű, hogy Sali volt az aki a közös zenei gondolati síkunkat papírra vetette. Aztán persze sokat alakult ez a dolog, mert nem hagyunk ám magunkon csak úgy mindenfélét átnyomni! Másképpen - azt hiszem - nem is nagyon lehetne ilyen jellegű zenét csinálni, ha kimarad az a folyamat, amikor ezeket a zenei dolgokat kemény munkával közösen kidolgozzuk. Egy része egyéni munka, de azért van egy alap, amit muszáj lefektetni, máskülönben az alkotói folyamat sose érne véget. Ahogy így beszélgetünk ezekről az alkotói folyamatokról, számomra is érdekes az, hogy kiderül, hogy egy dal története, amit alapvetőn a Sali írt, valóban onnan indult, hogy a Dávid évekkel ezelőtt odaadott neki egy lírás felvételt. Tehát ez tényleg nem olyan egyszerű, hogy valamelyikünk csak úgy otthon nekiáll csinálni valamit.
Dávid:
És megemlíthetjük, hogy van sok olyan dallam, ötletcsíra, ami azért nem került rá a lemezre, mert az véges. Külön lemezt adhatnánk ki az erről a lemezről - a végesség miatt - kimaradt számokból.
Áron:
Milyen jó, hogy nem ez az utolsó lemezünk!
Kapcsolódó cikkek:
Népzene a jazz spontaneitásával
A visszafogás mesterei
"Az információs szupersztrádán eljuttatják felvételeiket a nagyérdeműhöz" - a nép- és világzene a YouTube-on
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kommentezéshez lépj be, vagy regisztrálj! ‐ Belépés Facebookkal