A populáris zene időgépe most visszarepít minket egy pillanatra a második világháború utáni Görögországba, hogy megnézzük, hová fejlődött a 19. század végén életre kelt „városi népzene”, a rebetiko megannyi társadalmi, politikai és kulturális változás hatására. Időutazásunk első, fontos lépéseként megismerkedünk azzal a dallal, amely teljesen új korszakot nyitott a műfaj történetében, felfedezzük egy „nyugati” rebetiko szupersztárjait, végül virágot dobunk az emléktáblájára.
1948-ban publikálták az Utolsó villamos című „történelmi” dalt, amely az eddig már általad, olvasó által is mélyebben megismert, nehézsorsú rebetikót egy úriasabb, mondhatni, nemesebb irányba terelte: a vele megjelenő arhondorebetiko (αρχοντορεμπέτικο) nyugati, „light”, görögül elafrí (ελαφρύ) zenei elemeket és görög témákat összeforrasztó, hibrid műfaja meglepő léptékben növelte a rebetiko népszerűségét a gazdag városiak körében.
A zenei átalakulás fényében a rebetiko központi karaktere is formálódott: a mortis és a mangas extravagáns, társadalmi normákkal nem törődő, szabadszellemű, „keleti” macsó figuráját felváltotta az arhondorebetiko bohém rebetise, a romantikus, „mitikus mangas”, akinek alvilági életet leíró dalai titokzatossággal és nosztalgiával itatódnak át, és aki csodálatosan szép női partnerével fényűző éjszakai bárokban és „elbűvölő tavernákban” mulat, ahol a jómódú városi polgárok (túl) sok pénzt és időt töltenek, illetve költenek el. Emellett a háború utáni időszak rebetiko dalait a melankólia és a mizantróp attitűd hatja át, amiben bizonyára megtalálta saját magát a hallgatóság. Egyes dalok a sors erejét írják le, mások a bohém életmódot dicsőítik. A szerelmi ügyek szomorú, túlcsordulóan szenvedélyes és könnyes történetekként jelennek meg.
Az állam által hitelesített és a görög társadalom jómódú csoportjai által támogatott rebetiko immár egyáltalán nem számított tiltani való művészetnek, sőt, új, elragadó profiljával pompás belső terekbe került, amelyek buzukia (μπουζούκια) néven kezdtek elterjedni – és a mai napig is népszerűek, természetesen modern kivitelben. Ezek a helyek sokak szemében a vakmerő tékozlással és exhibicionizmussal váltak eggyé, a buzuki, mint hangszer pedig a legfényűzőbb szórakozás szimbólumává lett. Az „igazi” mulatás ideálja tehát megváltozott, ezzel együtt a zenész szakma igen jövedelmező lett ebben a műfajban, amit a bővülő helyi lemezpiac is erősített.
Az arhondorebetiko könnyed stílusa még közelebb hozta az európai és a helyi zenei hagyományokat a hangszerelés, a repertoár felépítése, a játéktechnika és természetesen a fellépő zenészek előadói attitűdje által. Úgy tűnik, a rebetiko zenészek második generációjában megvolt mind a rugalmasság, mind pedig a kellő kompetencia ahhoz, hogy megbirkózzon a „népdalpiac” gyorsan változó körülményeivel. Tudatosan és ösztönösen is olyan stratégiákat alkalmaztak – hívhatjuk ezt self-brandingnek is –, amelyekkel biztosították „sztárrá válásukat”. Erről egészen pontos képet tudunk kapni, mivel a korszakban számos zenész komponált dalokat görög filmekhez, és többen szerepeltek is a vásznon: gyakori filmkarakter a buzuki virtuóz és oldalán az elragadó énekesnő, akiknek európai stílusát, luxusöltözékét és ékszereit csodálja a buzukia közönsége.
Felismerve az új rebetiko népszerűségét, a korábban kabarét, revüt, illetve báltermi műfajokat játszó együttesek is buzukit ragadtak és „transzformálták” dalaikat. Így
a kialakuló, sokféle zenei preferenciát kielégítő „hibrid” repertoárban a különféle eredetű, népszerű műfajok folyamatos interakcióba kerültek egymással, tehát egyre erősödtek a zenei szinkretizmus folyamatai.
Mindeközben a rebetiko zenészek első generációja szinte a feledés homályába merült, habár többen még mindig aktívak voltak. Ők csak a kisvárosok és a szigetek településeinek tavernáiban találtak maguknak munkát, illetve közönséget. (Nem csoda, hogy az ezekből az évekből származó dalaik mind a „gonosz világ” kegyetlenségeinek és a balsorsnak adnak hangot.) Ezeknek a zenészeknek körülbelül egy évtizedet kellett várniuk, amíg kitörhettek az érdektelenség és mellőzöttség börtönéből, amikor is az úgynevezett rebetiko revival újra felfedezte őket és ismét a figyelem középpontjába kerültek. Ettől kezdve aztán ők is tudatosan építették tovább profiljukat, hogy kielégítsék a revivalisták igényeit és népszerűsítsék magukat a feltörekvő rebetiko piacon.
A 40-es, 50-es évekbeli változó rebetiko zenei szcéna szinte zavarba ejtő keveredése természetesen felvetette a kérdést, hogy
tulajdonképpen miként lehetne definiálni a rebetiko vagy a könnyűzene fogalmát, és hogyan lehetne egyértelműen megkülönböztetni egymástól az egyes városi népzenei műfajokat.
A különféle görög értelmiségi csoportok erős késztetést éreztek arra, hogy meghatározzák az egyes műfajok „helyes” irányát – azaz standardizálják például a rebetiko vagy a népzene karakterét. Többen a görögség zenei hagyományait vetítették a rebetikóba, azaz összekapcsolták a bizánci zenével, a városi romantikus dalirodalommal és a falusi népzenével, sőt, az ógörög zenei hagyatékkal is, így a továbbiakban „népzeneként”, azaz laiko tragoudiként hivatkoztak rá, ami tehát
a hagyomány és az újdonság egyidejű hordozója.
Számos ideológiai vitát váltott ki a műfajok tisztaságának keresése, ami a 60-as évekre a rebetiko első újjáéledéséhez vezetett – akár pozitív, akár negatív kontextusban került is előtérbe. Ekkor került vissza a zeneipar fókuszába az imént említett, elfeledett első generáció.
De nem csak. A ma talán legismertebb görög zeneszerzők, Manos Hatzidakis és Mikis Theodorakis világsikert arató endehnója (έντεχνο) ekkortájt tört be a piacra – utóbbi munkásságához több, mint 1000 mű tartozik, melyek közül vitathatatlanul a Zorba a legismertebb, előbbinek pedig a rebetiko dal a görög kulturális örökség értékes részeként való elismerését tulajdonítják. Amihez nem mellesleg az kellett, hogy a rebetiko bizánci zenei gyökerei úgymond bizonyítást nyerjenek, valamint, hogy párhuzamba kerüljön a rebetiko és az ókori görög tragédia erkölcsi világrendje. Hatzidakis egyfajta „romlatlan, érintetlen szellemet” vélt felfedezni a rebetiko világában, ami számára reprezentálta a rebetikóban fellelhető népzenei kifejeződés ártatlan, „nem finomított” jellegét. Tehát romantizálta a műfaj egészét (nem ő volt az egyetlen), amivel célja a zene iránti érzelmi reakciók serkentése volt. Az akkori veterán rebetisek közül Markos Vamvakarist és Sotiria Bellout is zenei együttműködésre hívta, akiket a közönségnek úgy mutatott be, mint „egy ősi művészet hierofánsait”. Hatzidakis kompozíciói a későbbiekben is kaptak egy kis rebetiko ízt. Az ő működésének, illetve stílusának leírása angolul igazán találó: „rebeticizing light popular song and light-popularizing rebetiko”
Mi több, a helyi lemezcégek több régi rebetisszel és rebetisszával készítettek újra hangfelvételeket és amolyan emlék-összeállításokat adtak ki dalaikból. Sőt, a régi 78-as fordulatszámú gramofonfelvételeket remasterelték és bakelitlemezekre vitték át, miközben folyamatosan ösztönözték a rebetiko zenészek és az endehno zeneszerzők együttműködését. A forgalomba hozott felvételek hitelességének hangsúlyozására olyan feliratokat használtak, mint „hiteles régi felvételek”, „gramofonfelvételek” és „re-mastered 78's”. Az újra kiadott dalokhoz tartozó didaktikus feljegyzések, borítók és reklámszövegek a maguk módján tehát hozzájárultak a „dicső rebetiko-történelem” felépítéséhez,
ily módon a revivalista zenei piac a kollektív emlékezet manipulálásának eszközévé vált.
Mindennek ellenére a 60-as évek közepén még mindig lealacsonyító foglalkozásnak számított a rebetiko játszása a konzervatív akadémiai körökben. Miközben a népdalt (dimotiko tragoudi) a görög nemzettudat leglényegesebb kifejeződéseként méltatták (kérdés, hogy egyáltalán tudták-e konkrétan definiálni, mi a népdal), a kortárs rebetikót barbár és undorító szórakozásnak tartották, és minden szempontból támadták, valamint elutasították a két zenei stílus összekapcsolódásának „szentségtörő” gondolatát.
Ez a vita természetesen a lelkes közönséget egyáltalán nem izgatta. De ha izgatta is, támaszkodhattak volna azokra, a már az 50-es években megjelenő műkedvelőkre és kutatókra, akik különféle humán tudományágak mentén igyekeztek felfejteni a rebetiko művészi és kulturális értékeit.
Ebbe az ideológiába az is belefért, hogy a korai és klasszikus rebetiko képviselőit lényegében, mint tiszta erkölcsű „nemes vadakat” kezdték el ábrázolni, magát a rebetiko dalt a radikális modernizációt megszenvedő (és abban leromló) városi lakosság szimbólumaként értelmezték, avagy az elidegenítő társadalmi valóság termékeként írták le, amely feláldozta az alsóbb városi rétegeket a kapitalista jólét nevében.
Láthatóan elég szélsőséges vélemények feszültek egymásnak, sokat lehetne még említeni, hogy még inkább rálássunk a rebetiko körül kialakult politikai-ideológiai és tudományos viták hevességére. Mindenesetre az 1968-ban megjelenő (és szinte rögtön betiltásra is kerülő) első, amúgy erősen sztereotip Rebetiko Antológia – ami szakmailag bőven hagy maga után kivetnivalót – best-seller kiadvány lett: mindössze két hét alatt elfogyott az első ezer példány, a szerző viszont 5 hónapra börtönbe került pornográfia illegális publikálása miatt.
Ne felejtsük el, hogy ez az az időszak, amikor a világban felélednek a hippimozgalmak. Ez a globális jelenség Görögországban úgy tűnik, úgy jelent meg többek között, hogy a korai rebetiko az ellenkultúra zenei kifejeződéseként ismét becsatornázódott a fiatalok hétköznapjaiba. Alternatív szórakozássá vált a rebetikót játszó tavernák látogatása, és hamarosan a veterán zenészek mellett fokozatosan felbukkantak az új, fiatalok által alapított zenekarok, akik rebetiko zenét kezdtek előadni különböző vendéglátóipari egységekben – hűen ragaszkodva a hitelesség eszményéhez. A „tiszta” rebetiko játékstílust keresve a zenészek megpróbálták utánozni a régi gramofonlemezeken hallható zenét. (Az arhondorebetiko és a négyhúros buzuki így többnyire ki is esett az autentikus kategóriából.) Buzukin és baglamán tanulni persze nem az intézményes zeneoktatás keretein belül lehetett.
A fővárosi buzukia színpadok is mind régi rebetiko zenészekkel teltek meg. Fantasztikus népszerűségnek örvendtek például Vassilis Tsitsanis és Sotiria Bellou közös fellépései a Harama nevű klubban, melyek 1973-ban kezdődtek és egy évtizeden át kitartottak. A Harama egyik tulajdonosa szerint a hely olyan volt, mint valami „népszerű istentisztelet” tele diákokkal és művészekkel. (A rendelkezésre álló fotókon állítólag számos nemzetközi hírességet is felismerhetünk, akik Athénban vagy Thesszalonikiban mulatnak a buzukiában, klasszikus rebetiko vagy arhondorebetiko előadásokon.
Egy kicsit azért én is meglepődtem, amikor egy hozzájuk hasonló karriert befutó „veterán” párosról találtam egy videót 2010-ből. Ha valami egyszer beválik...
A 70-es, 80-as évekre a rebetiko újjászületése iránt már az Egyesült Államokban is erősen kezdenek érdeklődni – nem csak amerikai görög állampolgárok. A tipikus dalszövegekkel sokan együtt tudtak rezonálni a világban, emellett a rebetikót körül lengő misztikum is nagyon vonzónak bizonyult. Külföldön is kiforrt tehát egy rebetiko-mítosz, ami jobbára az 50-es évek előtti dalokra szorítkozott, nem a giccsesnek titulált, 60-as évekbeli zenékre. Ekkor kezdtek el olyan terminusok születni az underground rebetikóról, mint pl. a „görög blues”, amit a nyugati zeneipar azóta is nagy igyekezettel propagál, hogy minél hangzatosabb és értelmezhetőbb legyen a műfaj, valamint szívesen állítja párhuzamba más népek városi zenei hagyományaival, mint például a spanyol flamencóval, az argentín tangóval vagy a portugál fadóval, amelyek hasonló társadalmi körülmények között születtek és váltak híressé, mint a rebetiko. Mások a rebetiko orientális, egzotikus jellegét hangsúlyozzák.
A 70-es évekre pedig már meg is érkezünk egy valódi rebetiko-utópiához.
Az 1970-es évek végére Görögországban végre akadémiai kontextusban is tesznek említéseket a rebetiko zenei is társadalmi jelenségeiről, az 1980-as években hatalomra kerülő kormány pedig nyíltan buzuki barát kultúrpolitikát folytatott. A rebetikót mindazonáltal a 80-as évekre kategorikusan halottnak nyilvánították – eltemették Markos Vamvakarisszal együtt. Eljött az ideje, hogy rebetikóra a görög történelem értékes népi emlékeként gondoljanak – a halott elvégre már nem csinálhat bajt. Ettől az időpillanattól kezdve a rebetiko
a görögség zenei szimbólumává vált, tévéképernyőre és mozivászonra – és szuvenírboltokba – került, mint romantikus hős – és sokak életét egycsapásra megváltoztatta. Reneszánsza és hatása azóta is folyamatos, hatása pedig vitathatatlan a kortárs populáris zenei irányzatokra. A zenei színtér telis-tele van kiváló előadókkal, akik a rebetiko valamely időszakát és stílusát tűzik repertoárjukra, ezzel lényegében további revival folyamatokba vonva ezt a sokat megélt zenei héroszt.
A sorozat további részeit ITT olvashatod.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.