Ritmus és hang

2023-ban zárja 30. évfolyamát az 1994 óta működő, Prima díjas folkMAGazin, népzenész-néptáncos generációk elsődleges ismeretterjesztő és tudományos orgánuma, amely nemcsak amiatt számít kuriózumnak, mert ennyi idő távlatában még mindig fenn tudja tartani az érdeklődést egy olyan közegben, ahol a hagyományos kultúra csak a szubkultúra szintjén van jelen, hanem azért is, mert a mai napig elsősorban nyomtatásban jelennek meg, illetve terjednek számai. A magazin életútjáról és belátható jövőjéről a tervező-szerkesztővel, Berán Istvánnal beszélgettünk. 

Szinte biztosra veszem, hogy folkMAGazint mindenki tartott már a kezében, akinek a népművészet ma valamilyen formában az élete része. Olyan újság ez, ami egybeforrt a táncházmozgalom történetével. Utóbbiról már sok részletet tudtunk, a folkMAGazin őstörténetéről viszont annál kevesebbet. Mesélj az indulásról!

A folkMAGazin egyik fontos előzménye egy Síppal-dobbal elnevezésű időszakos újság volt még az 1970-es években, melynek megjelenése a Kassák Klubhoz, azaz a Sebő együttes táncházaihoz köthető. 1973 és 1976 között a Vitányi Iván vezette Népművelődési Intézet „Táncház híradó” címmel adott ki sokszorosított tájékoztatót Vadasi Tibor szerkesztésében, amely 15 számot ért meg. A hetvenes évek végén ugyancsak az Intézet égisze alatt, Lelkes Lajos és Foltin Jolán kezdeményezésére jelent meg a „Táncszók” című, rövid életű lap. Ezeket követte – egészen a rendszerváltás utáni időkig átnyúlóan – a Téka együttes lapja, amit egyszerűen csak Téka újságnak neveztünk, ami, ha jól emlékszem, 13 lapszámot ért meg. Ezt tekinthetjük a folkMAGazin közvetlen előzményének.

Kikből állt fel a szerkesztőség, illetve kik alkották az ötletgazda-csapatot?

Először 1992-ben, a Nyíregyházi Főiskolán nyílt lehetőség arra, hogy az ember népzenetanári diplomát szerezzen. Nagyon sok, hozzám hasonló korú zenész járt akkor oda levelező szakon. Fontos volt ez, hiszen a többségünk akkor már vagy valamilyen teljesen más diplomával, vagy egész egyszerűen diploma nélkül oktatott népzenét. Havonta egy hétvégét tehát ez a társaság együtt töltött a Nyíregyházi Főiskolán, és az utazások alkalmával, lényegében az Intercity büfékocsijában merült fel, hogy új, saját újságot indítsunk. Adódott egy pályázati lehetőség az akkoriban egyetlen ilyen típusú pályázati kibocsátónál, a Művészeti és Szabadművelődési Alapítványnál. A Táncház Egyesület jogelődje, a Táncházi Kamara égisze alatt nyújtottunk be egy pályázatot az újság működtetésére, amin 111 000 forintot nyertünk, erre pontosan emlékszem. Az indulásba kisebb-nagyobb összegekkel besegített a többi országos szervezet is, a Muharay Elemér Népművészeti Szövetség, a Martin György Néptáncszövetség, az Örökség Egyesület és még a NESZ, a Népművészeti Egyesületek Szövetsége is. Ettől független elég partizán módon indultunk el. Aztán szép lassan az évi 3 lapszám 4, majd 6 lapszámra nőtt, most pedig – immár 20 éve – 6 „normál” újság és 1 tematikus különszám az évi termés.

Miért volt olyan fontos nektek, hogy újságot indítsatok?

Ez egy amatőr, alulról szerveződő dolog volt, ami párhuzamosan haladt a táncházmozgalommal, amiben sokat segített az akkori Népművelési Intézet. Az újság maga tulajdonképpen része volt a szakmává válásnak, ahogyan a táncháztalálkozók és az oktatás elindítása is. Abban reménykedtünk, hogy a folkMAGazin kritikai fórumként is működhet.

Volt ambíciónk, volt közölnivalónk, és szerettük volna ezen a módon is megmutatni magunkat a világnak.

Nem mellesleg voltak köztünk hozzáértők is. Bankó Andrást említeném elsőként, aki akkor már több helyen dolgozott újságíróként és ő volt az, aki a kezdetekor formát adott a magazinnak. Sajnos ő nagyon hamar eltávozott közülünk. Fontos szerepe volt még Kása Béla fotográfusnak, valamint Nagy Zoltánnak is, aki jelenleg alapítványi gondnoki szerepben segíti a szerkesztőséget, Sándor Ildikó és P. Vas János kuratóriumi tagokkal együtt. Aztán a folkMAGazint hosszú ideig K. Tóth László szerkesztette, 2011 óta pedig Grozdits Károly a felelős szerkesztőnk. Ahogy haladtunk előre, egyre több anyag lett, ami visszaigazolta a magazin fontosságát, bizonyítást nyert, hogy van rá igény.

Nyilvánvalóan akkoriban a nyomtatott sajtónak jóval nagyobb szerepe volt, mint most,

így elég hamar felfutott 1000 fölé az előfizetők száma. Ettől függetlenül azért a kereskedelmi színtéren soha nem élt volna meg önmagában a lap. Mindig szükségünk volt a pályázati támogatásokra. Az első megjelenések után nem sokkal elindult az NKA is, aminek az egyes kollégiumai által kiírt pályázatok támogatták, illetve támogatják a lap működését. Fontos hozzátennem, hogy a pályázatokat és az előfizetői kört a kezdetektől Gősi Anett kezeli, s a rovatvezetőink – Juhász Katalin (Ételek–hagyományok), Széki Soós János (MAGTÁR, azaz irodalom), P. Vas János (Tallózó) – munkája is nélkülözhetetlen.

Ezek szerint kezdetben nem volt konkurencia.

Igazából azóta sincs. A kicsit is népművészettel vagy néprajzzal foglalkozó orgánumokból egyre kevesebb van, így

a folkMAGazin egyre inkább nélkülözhetetlenné vált.

Például a felsőfokú oktatási intézmények is többnyire elfogadják akár tudományos publikációk terepeként is, mindamellett, hogy nem ez az újság fő profilja.

Változott az olvasóközönség az elmúlt évtizedekben?

Bizonyára igen. Az utóbbi években egy kicsit szűkült az olvasók köre, de a stabil előfizetők száma még mindig 500 felett van jelenleg. Pályázati kötelezettségként indult, de végül a mai napig megtartottuk azt, hogy visszamenőleg az egész folyam elérhető - olvasható, lapozható - legyen a folkMAGazin honlapján. Ez, talán meglepő, de nem csökkentette az előfizetők számát. Hivatalos felmérés nem készült arról, hogy pontosan kik olvassák az újságot. Sem pénzünk, sem időnk nem volt még erre, az viszont biztos, hogy nagyon sok könyvtárba eljut a lap, ahol nyilván még többen hozzáférnek. Vannak iskolák is, főleg művészeti iskolák, amelyek szintén fontosnak tartanak egy-egy példányra előfizetni. Befogadó lapként látjuk, hogy

a fiatalabb generációk tagjai is aktívan használják a magazint, ráadásul szívesen küldenek saját írásokat is.

Tudni kell erről az újságról, hogy amellett, hogy a szerkesztőségnek a Táncház Egyesület ad infrastrukturális hátteret, gyakorlatilag társadalmi munkában készül. Ez azt jelenti, hogy azok a szerzők, akik beküldik az írásaikat, nem kapnak honoráriumot, sem a fotográfusok, sem a képzőművészek, akiknek alkotásaival a lapot illusztráljuk. Ez az egyik kulcsa annak, hogy hosszabb távon fenn tudjuk tartani magunkat. A költségek ugyanis egyre magasabbak, miközben a pályázati támogatásokra nem az jellemző, hogy növekednének. Szerencsénkre az a dicsőség ért bennünket, hogy a lap, működésének 25. évfordulóján Prima díjas lett, ami ötmillió forintos pénzjutalommal jár. Ez képezi most a tartalékainkat.

Befolyásol bármit tartalmi szempontból ez a non-profit jelleg?

Úgy szoktam fogalmazni, hogy

a mi alkotóink úgymond megengedhetik maguknak, hogy díj nélkül adják át nekünk a munkáikat, ami nem azt jelenti, hogy automatikusan bármit leközlünk.

Örülünk az anyagoknak, de a háttérben egy nagyon komoly, mélyreható szerkesztési munka folyik mind szakmai, mind tartalmi értelemben. A néprajzi és történeti hitelességtől kezdve a nyelvhelyességig alaposan átnézzük az írásokat. Megfigyelhető, hogy épp a neves és gyakorlott szerzők azok, akik nagyon örülnek annak, ha szerkesztjük a szövegeiket. Jó néhány könyv született már úgy, hogy egyes részek sorozatban jelentek meg nálunk, ilyenek például legtermékenyebb munkatársunk, Kóka Rozália egyes művei. Az ő nálunk publikált anyagai átestek a korrektúránkon, aminek az eredményeit aztán felhasználta a később megjelent köteteiben.

Kóka Rozália a címlapon

A szerkesztésnél egyébként a sokféleség az egyik fő szempont, amit figyelembe veszünk. Ha van egy tudományos jellegű dolgozat, másikat már nem teszünk ugyanabba a lapszámba, emellett igyekszünk a népművészet ágazatainak teljes spektrumát átölelni, bevonva akár a nemzetiségek témakörét is, ami nagyban összefügg a magyar kultúrával. 

Szükséges klasszikus értelemben reklámozni a magazint?

Ahogy mondani szokás, a jó bornak is kell cégér. A népszerűsítést mi alapvetően a honlapon keresztül gondoljuk, illetve a Facebook és az Instagram felületén. Ezek a profilok teljesen önálló életet élnek, és nem én, ahogy sokan gondolják, hanem Bede Judit kolléganőm működteti őket, láthatóan nagy sikerrel. Ezektől a platformoktól azt reméljük, hogy a segítségükkel még szélesebb rétegekhez eljuthatunk, habár ki kell emelnem, hogy a folkMAGazin mind a mai napig alapvetően egy nyomtatott lap. Tehát

a virtuális megjelenése nem helyettesíti magát az újságot. 

Az internetes felület azért is hasznos, mert jól felmérhető általa az érdeklődés. A honlapon található, lapozható magazinok közül például az idei 4. számba több mint 3000-en pillantottak bele, de mindegyik szám olvasottsága 1000 fölött jár. A legújabb szám néhány napja került fel, ezt máris közel 60-an olvasták. 

Voltak kritikus pillanatok a működésben, amikor esetleg úgy tűnt, befejeződik a magazin pályafutása?

Volt ilyen helyzet 2012 tájékán, lelkileg nagyon meggyötörte az egész stábot. Megéltünk egy olyan, féléves átmeneti időszakot, amikor egyszerűen nem volt pénzünk, egyik lapról a másikra éltünk. Tényleg rezgett a léc, hogy esetleg nem tudjuk folytatni. Az NKA-ban a folyóirat kollégiumot épp megszüntetni készültek, a tagokat újraválasztották, pályázati támogatással nem számolhattunk úgy, mint azelőtt. De ez nem csak ránk vonatkozott. Minden olyan folyóiratot érintett, ami a piacon nem tudott saját erőből megélni. 

Most viszont egy sokkal megnyugtatóbb időszakot élünk, mert a Népművészet Kollégiuma három évre előre hirdetett pályázatot. Ugyan minden évben el kell számolnunk az adott évvel, és csak aztán folyósítják a következő évi támogatást, de így legalább tudunk előre tervezni. 

Ha belenéznénk egy varázsgömbbe, milyen jövőt mutatna a folkMAGazin számára?

Megkerülhetetlen ez a kérdés. Épp pár hete tartottunk egy spontán szerkesztőségi vitadélutánt többek között a tartalmi részekkel és a minőséggel kapcsolatban. Utóbbi azért is merült fel, mert tervező-szerkesztőként nekem a szívügyem a fotó, illetve az illusztráció. A lap jelenleg csak kis részben készül úgynevezett műnyomó papírra, amin jól néznek ki a színes fotók, nagyobb részben viszont ofszet papírra nyomtatjuk, amin csak a nagyon jól exponált, fekete-fehér fotók élnek meg – erre a papírra színes fotókkal nem is próbálkozunk. Habár jó volna a magasabb minőségű kinézet felé törekedni, az nyilvánvalóan sokkal többe kerül. 

A tartalmat illetően azon gondolkodtunk, hogy miként tudnánk az újabb generációk érdeklődését felkelteni, és hogy lehetne esetleg növelni az előfizetők számát.

Azt tudomásul vesszük, hogy nagy tömeget sosem fog lázba hozni a folkMAGazin, még akkor sem, ha a népzenével és néptánccal százezres nagyságrendben foglalkoznak. Mindenesetre szeretnénk elérni a határontúli és a diaszpórában élő magyarságot is, mint ahogy nagyrészüket már sikerült is. Ide kapcsolható, hogy szinte a legelső számtól kezdve készülnek angol nyelvű tartalmi összefoglalók is, amiket egy amerikai fordítónak, Sue Foynak köszönhetünk. Őt a hagyományos népzene és a néptánc iránti érdeklődést hozta Magyarországra, és kiváló fordításokat készít, hiszen kívülről-belülről ismeri ezt a világot.

Azoknak a külföldieknek ez nagyon értékes, akik mélyebben tájékozódnának a magyar táncházmozgalomról. 

Egy újabb, a Magyar Kultúra Alapítványnál tett pályázatunk eredményeként egyébként egy úgynevezett repertóriumon dolgozunk már egy ideje, aminek az a lényege, hogy adatbázisszerűen, keresési, szűrési lehetőségekkel, téma szerint csoportosítva lehessen majd az immár több mint 8000 oldalnyi anyagban elmerülni. 2024-ben kell teljesítenünk ezt a projektet, aminek a készültségi foka már most elég magas mind szoftveres igényét, mind tartalmát illetően.

Berán István

Összességében remélem, hogy még hosszú ideig tudunk dolgozni a magazinon. Addig, amíg nyomtatott folyóiratok számára is fennáll a pályázati támogatások elnyerésének lehetősége, változatlanul fogunk működni, és azt is biztosítottnak látom, hogy igényes tartalommal és minőségi dizájnnal jelenjünk meg továbbra is.