A rebetiko misztikus, alvilági és sokszor kegyetlen történeteinek hőse többnyire az a különc, dacos férfi, aki nem fél semmitől – ilyen egyszerűen jellemezhetnénk a görög rebetiko macsó vezéregyéniségét, a mangast (μάγκας) avagy a mortist (μορτης), aki hol hasist pöfékelve filozofál vagy átszellemülve énekel barátai körében, miközben komboloit pörget, hol a taverna legszebb nőjének udvarol tömött bajusza mögül sejtelmesen mosolyogva; hol kissé arrogáns, de mégis szerethető modorban kiissza az egész bárt nagy szerelmi bánatában (és a többieket is erre invitálja kötelezi), hol buzukin játszik, virtuózan, életörömmel, egy csepp csintalansággal a szeme sarkában; hol pedig magányosan, cigarettafüstbe burkolózva, kalapban és a szokásos hajszálcsíkos öltönyben járja a várost és a kikötőt – lehetőleg éjjel vagy hajnalban, amikor a csendben hallani lehet hegyes orrú cipőjének súlyos kopogását.
Habár főképp a második világháború előtti rebetiko világa férfiközpontúnak tekinthető – nemcsak a dalok tematikáját, hanem azok előadóit tekintve is –, a rebetiko minden korszakában találkozhatunk olyan nagyhatású, karizmatikus nőkkel, akiknek a neve és története egybeforrt a rebetikóval. Ők voltak azok a nők, akik lemondtak az anya-feleség-háziasszony hagyományos triptichonjáról és a legtöbb társadalmi tabut megdöntötték akár öltözködésükkel, akár azzal, hogy nyíltan fogyasztottak alkoholt és kábítószereket, vagy hogy felvállalták homoszexualitásukat, esetleg részt vettek a politikai diskurzusokban is. A rebetiko három, társadalmi változásokkal teli évtizedében különféle reakciókat váltottak ki ezek a nők a rajongástól egészen a kiközösítésig vagy az erőszakig.
A rebetiko történetéről szóló, korábbi cikkeket a címekre kattintva elérheted:
A PERIFÉRIÁRÓL A MAINSTREAMBE – GÖRÖG REBETIKO DALOK A 20. SZÁZAD SODRÁSÁBAN
LUXUS REBETIKO-HIBRIDEK ÉS CSILLOGÓ VINTAGE VETERÁNOK
A rebetiko szótára rendkívül sokféle kifejezéssel illeti a szabad, emancipált, a férfiak körében népszerű nőket – közülük most a kettő, talán leggyakrabban hallható kifejezést említem, amely a mangissa és a mortissa, a fent említett mangas és mortis párja. (Vegyük most mindet egy kalap alá az egyszerűség kedvéért.) A mortissa nem más, mint maga a végzet asszonya – legyen akár csalárd, ravasz és gúnyos, vonzerőjét egyetlen férfi sem bírja elhárítani. Veszélyesen, halálosan vonzó – erre utal az elnevezés nyelvi és történeti háttere is (a szó olasz eredetű gyökere a morti, azaz halál), ahogy minden olyan dal a 20. század anatóliai-görög populáris zenei repertoárjából, amely megemlíti a mortissa miatt átélt szerelmi gyönyört vagy épp gyötrelmet. A mortissa sokakat megbotránkoztató, másoknak példaképként szolgáló erős és független női figura, a társadalmi normák huncut provokátora, a szabadság szerelmese, akit sem a dohányfüst, sem az égetett szesz illata nem riaszt el attól, hogy kifejezze gondolatait és érzéseit, hogy élvezze és büszkén prezentálja nőiességét a férfiak által uralt világ legkevésbé sem kifinomult tereiben: a kávéházakban.
„Mortissa, az édes-fekete szemeid miatt szerettem beléd. Ilyen halálosan veszélyes, csalfa tekintetet, amely lángra lobbant, sosem láttam korábban. Én nem félek semmitől ezen a világon – csak a te szemeidtől, szmirnai végzet asszonya.”
– mondja el egy 1930-as években íródott dalban a férfi, akit megbűvölt egy szmirnai mortissa.
Biztosak lehetünk abban, hogy ez a nőtípus akkoriban sem csak a férfiak képzeletében vagy a dalszövegekben élt – legjobb példáink erre a rebetiko egyes korszakaiban megjelenő női előadók, akik nemcsak a színpadon, de a mindennapokban is kitüntetett figyelmet kaptak. Dalaikban gyakran meg is fogalmazzák, mit jelent számukra az éjszakai életben és a férfitársaság középpontjában létezni, vagy hogy miért élvezik az általuk választott szabadságot és azt, hogy bárokban énekelhetnek, ahelyett, hogy mondjuk a konyhában kavargatnák a levest. A korszak mortissái behatoltak az élvezetek férfiak által uralt tereibe, nyíltan szólaltak fel a férfiasnak titulált és társadalmilag elfogadott fizikai erőszakkal szemben, és a szeretet vagy szerelem kérdését inkább egyéni döntésként, semmint parancsként fogták fel – felvállalva akár a leszbikus kapcsolatot is.
„Nem érdekel engem, hogy mit mond a világ, ha megtudja, mit csinálok titokban…”
„Huncut és mulatni tudó nő vagyok Athénban, a kabarékban ér az este, és nagyon jól szórakozom…Ouzót iszom, lerészegedem, az összes poharat összetörőm és tsiftetelit (hastánc) táncolok…”
A legnagyobb rebetiko énekesnők közt megtaláljuk Marika Papagika, Amalia Baka, Marika Frantzeskopoulou, Angela Papazoglou, Rita Abatzi, Roza Eskenazi, Marika Ninou, Sotiria Bellou és Stella Haskil nevét, számos további, kiváló énekesnő mellett. (A lista rendkívül hosszú, de a felsorolt hangokat mind érdemes meghallgatni, szerencsére bőven akad a múltból átmentett felvételük a YouTube-on.) A bevezető után talán nem meglepő az a gondolat, hogy mindannyiuk élete és munkássága felveti a női egyenjogúság, illetve az emancipáció kérdéskörét, miközben ők, maguk szándékoltan vagy tervszerűen nem folytattak küzdelmeket vagy vitákat sem a feminizmus, sem más női mozgalmak nevében, csupán véleményt nyilvánítottak és úgy élték az életüket, ahogy azt ők jónak gondolták. Mindenesetre, amellett, hogy a rebetikót nagyon is érdemes és fontos a nemek vonatkozásában is vizsgálni – túlzások vagy részrehajlás nélkül –, én most a fent kiemeltek közül egy énekesnő zenei teljesítményéről és személyiségéről szeretnék írni.
A legkorábbi idők legsikeresebb énekesnői közül sokan Anatólia területéről származtak, de karrierjük már jóval a lakosságcsere előtt elindult. Repertoárjuk és éneklésmódjuk ezt hűen vissza is adja, hiszen a török nyelven való éneklés, illetve az ottomán makámok hangzásvilága és éneklésmódja erősen jelen volt művészetükben. Ezt a stílust képviselte többek között Roza Eskenazi is, aki egészen fiatalon kezdte és megdöbbentően idősen fejezte be pályafutását énekesnőként. Az ő történetét olvashatjátok most.
Roza Konstantinápolyban, azaz Isztambulban született szefárd zsidó családban (az Eskenazi név az askenázi zsidóságra utal) valamikor a 19. század végén. A pontos dátumot nem lehet tudni – ő maga vagy direkt titkolta el, vagy valóban nem tudta. Kislány volt még, amikor a családjával először Thesszalonikibe költözött, majd később Athénba. Sosem járt iskolába, de megtanult írni és olvasni egy kedves bérlőtársuk segítségével, amíg a szülei a gyapotültetvényeken dolgoztak. Egészen eddig Roza csak törökül beszélt, de gyorsan megtanult görögül is – egy interjúban pedig ennek ellentétét állítja…hiába, a hírnévhez a titokzatosság is kell.
Thesszalonikiben a Grand Hotel nevű színház táncművészeivel laktak egy házban. Rozának az volt a feladata, hogy a táncosnők ruháit szállítsa a színházba és onnan haza. Akkor érintette meg őt a színház világa. Ettől kezdve minden áron művésznő szeretett volna lenni, és otthon, a tükör előtt gyakorolt. A szülei komoly rosszallását semmibe véve táncosnőként kezdte pályafutását, idővel pedig ő maga is a Grand Hotel színpadán táncolt. Az anyjától állítólag verést kapott, amikor ez kiderült. A család egy emberként úgy döntött, hogy a lányból bizony nem lesz művész (ők biztosan nem ezt a szót használták…) Roza viszont olyan szenvedélyes és annyira biztos volt abban, hogy ez az ő útja, hogy nem lehetett eltántorítani.
1910-ben Pireuszban, Athén kikötővárosában kezdett el dolgozni egy örmény színtársulattal. Tavernákban és színházakban lépett fel elsősorban táncosként, aztán hamarosan énekelni kezdett görögül, törökül és örményül is. Itt érték első sikerei is. Az 1920-as években egy szabadtéri tavernában lépett fel rendszeresen, Pireusz közelében, amikor egy este egy Panagiotis Toundas nevű, később legendás zeneszerző, dalszövegíró és afféle recording manager (mellesleg az Odeon Records igazgatója) – egyébként ő maga szmirnai menekült – felfigyelt Roza kivételes tehetségére és arra a csodás fogadtatásra, amiben a közönség részesítette a fiatal nőt. Toundas közbenjárásával, 1929 szeptemberében került első ízben rögzítésre Roza Eskenazi hangja. Azonnal sikert aratott az első felvételével, amit aztán több száz követett rövid időn belül.
A 30-as évek végére több, mint 500 dalt rögzített, ami rekordnak számított abban az évtizedben. Emellett turnézott is és generációjának legsikeresebb és legjobban fizetett énekesnője lett nagy riválisát, a szintén kiváló énekest, Rita Abadzit is maga mögé utasítva. (Később elárulta életrajzírójának, Kostas Hatzidoulisnak, hogy sokkal gazdagabb is lehetett volna a műsoraiból származó bevételeiből, de a drága ékszerek voltak a gyengéi, amikre túl sokat költött…)
Roza a kor minden népszerű műfajában kiválónak bizonyult: hallhatunk tőle smyrneiko és rebetiko dalokat és hagyományos népdalokat is.
Ahogy karrierje kezdetén is, több nyelven, a görög, a török és az örmény mellett végül jiddisül, arabul, olaszul és ladino nyelven is énekelt. A korszakban egyre népszerűbbé váló rebetiko minden vezéregyéniségével dolgozott együtt a II. világháború előtt és után is. Átlépve Görögország politikai határaid, a görög diaszpóra körében is nagy sikereket aratott. De nemcsak a görög, de a török közösségek is meleg fogadtatásban részesítették.
Rozát eleinte a német megszállás sem törte meg. Saját tavernát vezetett Athénban, és mint később kiderült, saját életét kockáztatva segített számos zsidónak a túlélésben – többek között saját családját is megmentette a náciktól. Biztonságát egy hamis keresztlevél és egy német tiszttel folytatott szerelmi affér garantálta. Érdekes belegondolni, hogy Eskenazi, a sikeres zsidó művész és üzletasszony lényegében mindent képviselt, amit a fasiszták utáltak. 1943-ban le is omlott az álcája, és letartóztatták. Három hónapot töltött börtönben, mire fiának és német szeretőjének összehangolt erőfeszítéseivel sikerült kihozni őt a zárkából. (A háború hátralévő részét rejtőzködve töltötte, attól félve, hogy esetleg újra letartóztatják.)
A háború után ismét dolgozni kezdett, turnézott és lemezeket készített: az 1950-es években kétszer járt az Egyesült Államokban (egy látogatása kilenc hónapig tartott), fellépett Chicagóban, New Yorkban és Detroitban is, mindenütt nagy sikerrel. Visszatért szülővárosába, Isztambulba is, ahol szintén rengeteg helyen fellépett.
A 60-as évek elején a 30 évvel korábban rögzített dalaiból vett fel ismét többet, és persze újabb dalokat is felénekelt. Ez volt az az időszak, amikor a rebetiko modernkori virágzása elindult, amolyan revival mozgalom alakult ki körülötte, így Roza és a hozzá hasonló, akkor még élő és aktív veterán zenészek ismét a reflektorfénybe kerültek.
Miután a televíziózás is a mindennapok részévé vált, Roza tévéműsorokban is látható volt, ahol élő koncerteket adott és táncolt is. A 1970-es években – ekkor már legalább a nyolcvanas éveiben kellett, hogy járjon – még mindig élőben énekelt többek között olyan fiatal előadókkal is, mint a ma rendkívül híres énekesnő, Haris Alexiou. Egy megható felvétel látható arról, amikor a Hariklaki című dalt a két énekesnő együtt énekli, Roza mesél felfedezéséről, karrierje kezdetéről és arról, hogy számára milyen természetes volt mindaz, amit végigcsinált életében. Rozának a műsorban bejátsszák a fiatalkori, kb. 50 évvel korábban készült felvételeit is…bevallom, én sírtam.
A nagyszerű rembetissa, a görög orientális könnyűzene és folkzene legendája 1980. december 2-án halt meg, 90 éves kora körül. Rozát a korinthiai Stomio faluban egy jeltelen sírba temették, majd 2008-ban a község kulturális bizottsága összegyűjtött annyi pénzt, hogy egy egyszerű síremléket tudtak állítani neki, amelyen ez a felirat szerepel: „Eskenazi Roza, művész”.
Roza zeneiségére sokak szerint szefárd zsidó származása hatott, miközben énekstílusának törökös-arabos színeivel egyértelműen a korai, a buzukik térnyerése előtti cafe aman stílust képviseli. Egyedi hangja és gazdagon, összetett módon díszített, kifejező énekmódja lényegében utánozhatatlan (sokan próbálják több, kevesebb sikerrel – én a mai napig sikertelenül). Felvételeit hallgatva pedig igazán nem nehéz megérteni, hogy miért volt annyira sikeres.
Hogy miért íródtak ezek a cikkek? Innen megtudhatod: A REBETIKO-HATÁS
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.