Ritmus és hang

Nyolc évvel ezelőtt, 2015 nyarán voltam először Görögországban. (Erről az utazásról itt írtunk.) A Mediterráneum párás, sós-fűszeres levegője és a tenger hihetetlenül szép, ezerféle kékje természetesen nagy hatással volt rám is, ahogy bizonyára minden oda utazóra. Úgy éreztem, végre megérkeztem abba a világba, amelybe mindig is vágytam – és vágyni fogok ezután is. 

Ezt a sugallatot a zenével való megismerkedés egyértelműen megerősítette, de árnyalta is bennem – a tudásmorzsák egyre inkább értelmet adtak olyan dolgoknak, amelyekkel korábban nem tudtam teljes gondolati vagy érzelmi egységbe kerülni. A zene számos ajtót kinyitott számomra a mindennapokra, a görög és az ahhoz szorosan kapcsolódó, más kultúrák egyes elemeire, valamint a görög nyelvre egyaránt; csatlakozási pontot adott a különböző emberekhez és a velük való kommunikációhoz, mindemellett komoly önismereti procedúrákon is átvezetett, amelyeket a zenei alapjainak elsajátítása és az egyre mélyebb rétegekbe való belemerülés során éltem át –  irracionális elvárások, tisztán intuitív talajkeresés, az információk és interpretációk tengerében való vergődés, kínzó, áthidalhatatlannak tűnő eszköztelenség – mindez ismerős lehet azoknak, akiket egy megmagyarázhatatlan erő egy teljesen új, korábban ismeretlen dolog elsajátítására ösztökél.

A korai rebetiko dalok csöppet sem eufemizálnak, nem akarnak idillt festeni, épp ellenkezőleg: az emberi élet valós nehézségeinek, a sors kegyetlenségeinek, a legelemibb érzelmeknek adnak hangot,

Miután az első találkozásom a görög kultúrával – turistaként – mély nyomokat, és hazaérkezve aztán komoly űrt hagyott bennem, ráléptem arra az útra, amelynek a vége jelenleg még távolról sem látható, de rajta járni egy örökké inspiráló kihívás. Énekesként az elmúlt években számos alkalommal álltam közönség elé azzal a görög zenei műfajjal, amely nemcsak zeneileg és kulturális hátterét, történetét nézve rendkívül gazdag, de olyan személyesség és a valóságnak egy olyan őszinte tisztasága mosódik át rajta, amellyel korábban nem találkoztam ebben a komplexitásban.

Ez a zenei műfaj a rebetiko nevet kapta az 1900-as évek közepén. A „címke” a robbanás szerűen meginduló anatóliai és amerikai görög hangfelvétel- és zeneipar rendkívül érzékletes invenciója volt, hiszen a szó maga már sokat sejtet a dalok tartalmáról és akkori társadalmi „használatáról”. A korai rebetiko dalok csöppet sem eufemizálnak, nem akarnak idillt festeni, épp ellenkezőleg: az emberi élet valós nehézségeinek, a sors kegyetlenségeinek, a legelemibb érzelmeknek adnak hangot, így felsejlik bennük számos olyan konfliktus, amely a társadalmi periférián élők mindennapjait érinti, legyen szó akár a szegénység és mellőzöttség gyakori kísérőjéről, a drogfogyasztásról vagy illegális tevékenységekről, erőszakos viszályokról és mindezek következményeiről, akár a viszonzatlan vagy kétségekbe kergető szerelmi fájdalomról, akár az otthontalanságról vagy a kényszerű menekülésről. A rebetikónak többféle zenei előzménye, illetve forrása van, de alapvetően görög nyelvű dalokat foglal magában, amelyekben lépten-nyomon találkozhatunk török, illetve ottomán és nyugat-európai zenei, valamint nyelvi átvételekkel, és amelyeknek több vagy kevesebb jelenléte a stílus idővonalán jól megfigyelhető. 

(...) a rebetiko ma már az UNESCO szellemi kulturális örökségi listáján szerepel, és a kezdeti, marginális és erősen illegális mivoltát kinőve már a mainstream kultúra része, a popkultúra egyik ihletforrása.

Ebben az évben ezidáig 6 workshoppal egybekötött kis koncert és kettő nagyobb, ismeretterjesztő előadással egybegyúrt koncert zenei anyagán dolgoztam, utóbbiak a Magyar Zene Házában valósultak meg februárban és áprilisban, mindkétszer teltház előtt. Az említett előadások kapcsán tovább erősödött bennem az a vágy, hogy ezt a titokzatos, rengeteg tudást és szépséget magában rejtegető zenét a legigazabb mivoltában, az itthon már régóta népszerű görög táncházak világán kívülre tekintve ismertessem meg a közönséggel. A rebetiko, illetve a hozzá kapcsolódó városi, populáris zenék e másfajta, de éppenséggel hazájában sokkal jellemzőbb közösségi formájával eddig igazán ritkán találkozhattak a magyar folk- és világzene kedvelők – élő előadásban legalább is egészen biztosan. De van-e, lehet-e ennek a zenének komoly, odaadó közönsége ilyen távolságban? 

Egyértelmű – és sok reménnyel teli – igennel válaszolnék erre a kérdésre, ugyanis a rebetiko nemcsak a görög embereket, vagy a görög kultúra vonzáskörzetében élőket fogja meg. Az egész világon vannak rajongói és elkötelezett, megbabonázott előadói – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a rebetiko ma már az UNESCO szellemi kulturális örökségi listáján szerepel, és a kezdeti, marginális és erősen illegális mivoltát kinőve már a mainstream kultúra része, a popkultúra egyik ihletforrása. Úgy gondolom, ehhez nagyban hozzájárul az, hogy a rebetiko olyan örökérvényű üzeneteket és érzéseket hordoz dalaiban, mint amilyeneket a tradicionális népzenék megismerésekor tapasztalhatunk. A népzenéből mindazonáltal erősen táplálkozik is ez a városi, többnyire korszakalkotó zenészekhez, illetve zeneszerzőkhöz kötődő urbánus műfaj, amelyet két évszázadot átfogó, három nagy, jól felismerhető, zeneileg jellegzetes korszakra szokás felbontani. E korszakok mindegyike nagy volumenű társadalmi és politikai változások, hol véres, hol termékeny történelmi események szemtanúja volt, átvészelt cenzúrákat, önmagát számos alkalommal újra alkotva alkalmazkodott aktuális világrendekhez, ezáltal megannyi stílusban, irányzatban ismerhetjük ma.

A rebetiko és korszakainak átfogó történetét egy általam írt, személyes hangvételű cikksorozatban szeretném összegezni, benne tényszerű információkkal és empirikus megfejtésekkel, amelyek egy része elhangzott Magyar Zene Háza Hangadó Globál nevű programjában előadott Az elveszett Szmirna dalai és a Szaloniki blues című előadásaimban is, elindítva sok kérdést a hallgatóságban. 

 A sorozat további részeit ITT olvashatod.