Ritmus és hang

A görög rebetikót sokféle zenei irányból megközelíthetjük, hiszen fejlődését, formálódását tekintve több korszakra oszthatjuk ezt a gazdag zenei világot. Emellett minden korszakot fémjeleznek kiemelkedő, egyedi stílusú hangszeres és énekes előadók, illetve zeneszerzők, akik meghatározták a műfaj történetét mind zenei-művészi, mind társadalmi szempontból. Ezekről a szempontokról átfogó képet kaphat az olvasó a rebetikónak szentelt cikksorozat első, bevezető részéből, amelynek jelen fejezete az anatóliai görög cafe amanról szól, a rebetiko egy speciális válfajáról, avagy annak közvetlen előzményéről, ami az Ottomán Birodalom és a görög anyaország együttes zenei-kulturális invenciója, mindazonáltal elsősorban a kis-ázsiai Szmirna városához kötődik története. 

Szerencsére az egykori Szmirna korántsem egy zárt, önmagára reflektáló világ volt a 19-20. század fordulóján, épp ellenkezőleg: kereskedelmi és kulturális központ, afféle nagyhatalom volt, a modern európai és anatóliai kultúra egyik legmultikulturálisabb olvasztótégelye. A Földközi-tenger keleti részének egyik legfontosabb kikötőjeként Nyugatról és Keletről egyaránt kapott zenei hatásokat. Ebből adódóan a kor legnagyobb művészei és üzletemberei közül sokaknak volt szmirnai gyökere – a rebetiko szempontjából pedig mindkét ágazat rendkívül fontos lesz. 

Habár a cafe amanhoz kapcsolódik egy jellegzetesnek mondható repertoár, nem kifejezetten egy zenei műfaj vagy stílus neve, hanem inkább egy szórakozóhely-fajtát, illetve szórakozási módot jelent, ami kisebb területi eltérésekkel körülbelül a 19. század végétől a 20. század harmadik évtizedéig élte virágkorát az Égei-tenger által határolt vidékeken. Három központi helyhez köthető a cafe aman jelensége: Konstantinápolyhoz, azaz Isztambulhoz, az említett anatóliai Szmirnához, (ma Izmir), valamint a görög szárazföld nagyvárosai közül elsősorban Athénhez, Szalonikihez, később Voloszhoz. Mivel ezek a nagyvárosok tehát mind kozmopolita központok voltak, számos kultúra találkozott, élt együtt és hatott egymásra. Miközben a cikk a cafe aman görög kontextusát szeretné kibontani, fontos megemlíteni, hogy a Közel-Kelet, a Földközi-tenger keleti térsége, a Balkán és Közép-és Nyugat-Európa mind hagyott valamilyen kulturális lenyomatot a görög városok kulturális életében és azok populáris (tehát nem elsősorban a vidéki hagyományokból táplálkozó) zenekultúráján, aminek orientális (tehát az ottomán – makám – zenéhez legközelebb álló) válfaja a cafe amanban kapott helyet. 

(,,,) ha a cafe amanok kizárólag görögök által lakott területeken működtek, jellemző volt, hogy görög dalszövegeket énekeltek török ​​dalokra anélkül, hogy ez befolyásolta volna a zene modalitását, de rendkívül jellemző volt, hogy több nyelven is elhangzott ugyanaz a dal – ugyanattól az énekestől.

Hogy egy kicsit leegyszerűsítsem, illetve közelebbre helyezzem ezt a komplex képet, azt mondanám, hogy cafe aman az első világháború előtti Görögország egyfajta folkkocsmája volt, amelynek változatos (a legkorábbi időkből persze nehezen visszakövethető) repertoárján megtalálható volt az úgynevezett szmirneiko, tehát Szmirna városához kötődő populáris dalok, a politiko, ami Poli, azaz Konstantinápoly populáris dalait jelenti, az amanes, a ottomán makam zenei rendszeren alapuló vokális improvizatív műfaj (és ugyanennek a hangszeres változata, a taximi), közkedvelt populáris dalok a tágabb Kelet-Mediterránról és a Balkánról (arab, zsidó és örmény dalok is), de falusi (vidéki) hagyományos népdalok (dimotika) is a görög szigetek és a szárazföldi területek népzenei repertoárjából; ha a cafe amanok kizárólag görögök által lakott területeken működtek, jellemző volt, hogy görög dalszövegeket énekeltek török ​​dalokra anélkül, hogy ez befolyásolta volna a zene modalitását, de rendkívül jellemző volt, hogy több nyelven is elhangzott ugyanaz a dal – ugyanattól az énekestől. Mindezt összefoglalva: a cafe aman zenei repertoárjának változatossága és többnyelvűsége alapvetően az Oszmán Birodalom soknemzetiségű spektrumának köszönhető. 1843-ban nyílt meg Szmirna első cafe aman elnevezésű szórakozóhelye, amelyben bizonyára mindenki otthon érezhette magát, hiszen a zenészek repertoárja különösen széles volt a már említett kulturális sokszínűségből kifolyólag: a szmirnai cafe aman zenéjét egy olyan változatosság jellemezte, amely az akkori, vegyes kis-ázsiai lakosság számára szinte közös zenei hagyományt teremtett.

Jellemző volt az előadásban a folyton ismételgettet és különösen hosszan díszített „aman, aman” felkiáltás, amellyel az énekesek nemcsak zenei tudásukat csillogtathatták meg, de próbáltak időt is nyerni az új versszakok rögtönzéséhez, tehát a szövegek közbe ékelődéseként hangzott el.

A fenti stílusokhoz kapcsolódva praktikus értelmezni a cafe aman elnevezést, amelyben megtalálható aman azt a vokális zenei produkciót jelzi, amelyben az énekesek az úgynevezett amanedzídesz (αμανετζήδες) szabadon improvizálva adtak elő általában melankolikus tartalmú, versszerű szövegeket. Az így születő dalokat amanedesnek, (görögül manedesnek, törökül amaninak nevezték), amelyben a szöveg, az arra rögtönzött dallam és annak ritmusa is kötetlen volt (az a benyomásom, hogy idővel már voltak gyakran visszatérő elemek, szimbólumok, hasonlatok, akárcsak a népdalszövegeknél), amit tehát leginkább úgy lehet elképzelni, mint rögtönzött keservest vagy panaszdalt. Jellemző volt az előadásban a folyton ismételgettet és különösen hosszan díszített „aman, aman” felkiáltás, amellyel az énekesek nemcsak zenei tudásukat csillogtathatták meg, de próbáltak időt is nyerni az új versszakok rögtönzéséhez, tehát a szövegek közbe ékelődéseként hangzott el. (Emellett az énekesek, ha többen voltak, gyakran dialógust is folytattak egymással a szövegeken keresztül.)

A cafe amanban használt hangszerek, többek között az oud, a lauto, a santur, a líra, a kanoun, különféle kézi dobok, például csörgődob (defi) vagy az ujjcintányér (zil), mind (a legtöbb cikk szerint) az ottomán klasszikus és tradicionális városi zenei közegből kerültek ki. A lírát gyakran felváltotta a hegedű, az oudot a τσουμπούς (cumbus) (a banjóhoz hasonló kerek testű hangszer), és jelen volt a gitár is. (A két említett ritmushangszeren főképp azok a nők játszottak, akik táncoltak és / vagy énekeltek is.) Különleges és elemi zenei színtere volt Szmirnának az úgynevezett Estudiantina nevű, többtagú zenekari formáció is, amelyben a különféle olasz stílusú mandolinok kerültek főszerepbe. Az Ottomán Birodalomban létrejött „európaias” hangzású együttesek rendkívüli nemzetközi hírnévre tettek szert már a 19. század végén. A rebetiko, illetve a szmirneiko vonatkozásában azért érdemelnek említést, mert a cafe aman színtéren is gyakran megjelent az Estudiantina féle zenei forma, a későbbiekben pedig számos, az Estudiantina hangzást magába olvasztó rebetiko dal született.

„Az Athéniakat teljesen elvarázsolta a santur hangja, és ahol csak felbukkant a hangszer, ők már rohantak is, hogy hallgathassák” – szól erről egy részlet a Szmirnai boszorkányok című regényben.

Hogy került a szmirnai szórakoztató zene Görögországba? Már a 19. század utolsó évtizedeiben híres szmirnai és isztambuli zenésztársulatok kezdtek turnézni Görögország nagyvárosaiban – legelőször egy 1873-as athéni újság említi érkezésüket. Athén és Pireusz középosztálya nagy lelkesedéssel hallgatta a keleti stílusú dalokat. A szórakozóhelyet, ahol ezek a zenészek játszottak, akkor még cafe santurnak nevezték, ami utal a santur nevű hangszer elsődleges jelenlétére – ahogy azt már megtudtuk, a santur szmirnai zenészek egyik közkedvelt hangszere volt. Tehát már 1873-ban, pontosan 50 évvel az 1922-23-as szmirnai katasztrófának nevezett események előtt ismertté és kedveltté vált a kis-ázsiai görögök zenéje Görögországban. „Az Athéniakat teljesen elvarázsolta a santur hangja, és ahol csak felbukkant a hangszer, ők már rohantak is, hogy hallgathassák” – szól erről egy részlet a Szmirnai boszorkányok című regényben. Lehet, hogy ebben a mondatban van egy romantikus túlzás, mindenesetre úgy tűnik, nem csak maguk a szmirnaiak szerették hallgatni a díszes énekes és hangszeres improvizációkat az éjszaka csendjében, egészen reggelig. Ami biztos, hogy Szmirna 1922-es pusztulása előtt már egy nagyon stabilan kiépült kulturális közegbe érkeznek az Anatóliából áttelepülő zenészek, amikor is további cafe amanok nyílnak a városokban, már Thesszalonikiben és Voloszon is. 

Mintegy 100 év telt el azóta, hogy Kis-Ázsia gazdasági, kereskedelmi és szellemi központja, Szmirna porig égett és kezdetét vette egy valódi exodus, amelyben anatóliai görögök ezrei kényszerültek elhagyni otthonaikat. A „gondtalan, vidám sokaság, amely zajosan áramlott ki s be a klubok, kávéházak bejáratán, mintha ünnep volna, és nem közönséges, munkás hétköznap” odaveszett. (Idézet a Szmirnai boszorkányok c. regényből.) az 1922-es szmirnai katasztrófa népességcseréjét követően tehát lényegében átmenet nélkül alakult ki a rebetiko nevű dalstílus részben a társadalmilag marginalizálódott helyiek és az új betelepülők körében.

Ennek gyakorlati módját valahogy úgy lehet elképzelni, hogy a kis-ázsiai háborút követően a menekülthullámok magukkal hozták a „szemközti tengerpart” hagyományait, amely felpezsdítette a zenélést a görög városokban, különösen az ország nagyobb kikötőiben. A Szmirnából menekült görög népesség – lévén, hogy részben a társadalom szélére sodródott menekült státusza miatt – logikusan nagyon sokat adott a rebetiko műfajának kialakulásához, mind zenei, mind társadalmi értelemben, azonban Szmirna professzionális zenei előadói itt is, továbbra is jobbára a legalitás és az elismert szórakoztatóipar színterén mozogtak. 

Nem kedvezett a korai rebetiko kezdetben szubkulturális közegének az sem, hogy a harmincas évekig a rebetiko dalokat játszó szórakozóhelyek, a tekkék, olyan alvilági negyedekben működtek, ahol jellemző volt a szabályok megszegése, a hasisszívás, a kártyajáték, de bordélyházak is üzemeltek

A modern görög állam kialakulása óta a felső- és középosztály az európai zene klasszikus stílusai felé hajlott, mint pl. az opera és a nagy szimfonikus zenekarok, míg a társadalmi spektrum másik végén, a szegényebb munkásosztály állandó kapcsolatban állt a menekültekkel és kultúrájukkal, e két kultúra zenészei és „vendégei” pedig természetszerűen folyamatos zenei és kulturális adás-vételben álltak egymással. Értelmezésem szerint összességében ez az „egyveleg” adta a cafe aman és a korai rebetiko táptalaját. 

Egy kis kitérőként megjegyezném, hogy az úgynevezett „keleti” zenei esztétikája miatt a 30-as évek részben cafe amanra épülő rebetikóját gyakran heves ideológiai kontextusban vitatták, mert nem egyezett a görög „nemzeti” zene jellegéről alkotott elképzelésekkel. A rebetikót, (és azzal együtt cafe amant) és anatóliai kapcsolódású repertoárját végül 1936-ban betiltották a Metaxas-rezsim egy speciális rendelkezése által, ami kimondta, hogy Görögország teljes területén, nyilvános helyeken tilos amanedest énekelni, mert tévesen azt feltételezték erről a műfajról, hogy tisztán török eredetű. (A későbbiekben is cenzúra alá kerül majd ez a fajta zene.) A diktatúra tehát a kultúrát is befogta, és minden eszközzel a Nyugat felé próbálta terelni. A rebetiko műfajt azonban nem sikerült eltüntetni a cenzúrának, viszont átalakulva, a globalizált populáris műfajokat magába olvasztva élt tovább – de erről majd a következő korszakot taglaló cikkben. Nem kedvezett a korai rebetiko kezdetben szubkulturális közegének az sem, hogy a harmincas évekig a rebetiko dalokat játszó szórakozóhelyek, a tekkék, olyan alvilági negyedekben működtek, ahol jellemző volt a szabályok megszegése, a hasisszívás, a kártyajáték, de bordélyházak is üzemeltek (pl. Athén kikötőjének, Pireusznak a közelében). Az emberek, akik ezekre a környékekre gyakran jártak, általában tengerészek, halászok, hús-, zöldség- és halpiacon dolgozók, rakodók, kis kávézók tulajdonosai és kereskedők voltak – a történéseket „legvalósabban” tapasztaló társadalmi réteg. Hogy mi történt ezalatt a közel egy évtized alatt a szmireniko és a rebetiko színpadán, arról születtek leírások, hiszen szociológiai, kultúr-antropológiai és zenetudományi szempontból is érdekes téma. Amit tudni lehet, főképp monográfiák, önéletrajzi írások fényében tudhatjuk. 

Ugyanakkor a Görögországban is forgalmazott, USA-ban készült, már tudatosan rebetikónak nevezett felvételek elkerülhetetlenül népszerűsítették a műfajt természetesen az alvilági kontextuson kívül is, így tudott elmozdulni az illegalitás és a szélsőségek világából.

Tehát az anatóliai típusú cafe amanok virágkora mindenesetre körülbelül 1930-ig tart. A rebetiko – amennyiben azt a szmirnai cafe amantól elválasztjuk – szinte folytatólagosan jelenik meg a zenei palettán, de ekkor már a buzuki a meghatározó hangszere, a bouzouki által „vezetett” együttesek felülkerekedtek a szmirnai stílusú cafe aman zenekarokkal szemben, ami egyébként Amerika nagyvárosaiban is megjelent olyan hatalmas karriert befutó, fontos művészek által, mint az énekesnő, Amalia Vaka vagy Marika Papagika, aki az 1925-ben New Yorkban megnyílt első cafe aman kávézó tulajdonosa és énekese volt. A lemezgyártásba az Amerikába emigrált görögországi és anatóliai gyökerű zenészek nagyon gyorsan és sikeresen csatlakoztak be – tulajdonképpen velük kezdődött el ez az üzletág –, és ikonikus hangfelvételeket készítettek a 20-as évek végétől (görög és török nyelvű cafe aman dalokat, valamint görög népzenei dallamokat vettek lemezre). Ugyanakkor a Görögországban is forgalmazott, USA-ban készült, már tudatosan rebetikónak nevezett felvételek elkerülhetetlenül népszerűsítették a műfajt természetesen az alvilági kontextuson kívül is, így tudott elmozdulni az illegalitás és a szélsőségek világából.

A jelenben is beszélhetünk cafe amanról, hiszen az abba a repertoárba tartozó, a török makámok világát magukban hordozó dalokat később, kb. az 1980-as évektől kezdve tudatosan megkülönböztetve kezdték el játszani, amolyan revival jelleggel – úgy tűnik, kialakítva egyfajta szubkultúrát a szubkultúrán belül. A cafe aman, illetve szmirneiko repertoárja az ottomán zenével egyetemben ma már a hivatalos zeneoktatás részét képezi, valamint számos kiváló zenész reprezentálja ezt a fajta irányt.  

 A sorozat további részeit ITT olvashatod.