Ritmus és hang

A rebetiko elsősorban a nagy görög kikötővárosok sokféle kultúrában és zenei hagyományban gyökerező, és rendkívül változatos stílusban megszólaló népzenéje – egy páratlan urbánus folkjelenség, amelynek progresszív zenei idővonala valamikor a 19. század végén indul és körülbelül az 1950-es évekig tart. Ez a nehezen meghatározható időintervallum az új szerzemények megszületését mutatja, a rebetiko élete azonban nem áll meg: izgalmas revival időszakát éli a 60-as évektől a mai napig, sőt, az utóbbi években ismét az alkotói szemlélet fókuszába kezd kerülni egy modern zenei eszköztár kíséretében.

A nagyvárosok kávéházaiban, rejtett sikátoraiban, minden cicomát nélkülöző közösségi tereiben hallható rebetiko eleinte szinte minden tekintetben kívül állt a „mainstream” kultúrán, és ahogy elnevezéséből is kitűnik – amelynek konkrét jelentése vitatott –, az illegalitás, a lázadás egyfajta hangjaként volt jelen. A rebetiko zenei formáira, elődásbeli és tematikai elemeire emellett természetes befolyással volt az aktuális korszellem, illetve az a társadalmi és kulturális környezet, amelyben a dalok megszülettek és terjedtek a közönség és a zenészek körében. Jelentése és jelentősége éppen ezért sokféleképpen értelmezhető, hiszen nem egy statikus, hanem egy folyton változó, a körülményekhez adaptálódó kulturális és zenei jelenségről van szó, ami

Az a rebetiko, amit ma ismerünk, szorosan kapcsolódik az anatóliai és a görög nyelvterületek népzenéjéhez (tehát nem csak a mai Görögországhoz), hangzását a tradicionális zene egyértelműen és erőteljesen formálja – egyes időszakokban jobban, máskor kevésbé, illetve más felfogásban. Emellett a 20. század eleji professzionális zenészek által sokat magába olvasztott a kor nyugat-európai szórakoztató zenei trendjeiből, valamint a Balkán és a Közel-Kelet szórakoztató-populáris zenéjéből is (amelyre a népzenei kiindulás szintén jellemző). 

A rebetiko dalok alapvetően görög nyelvűek, a görög népességhez köthetőek, azonban előadói nem feltétlenül csak és kizárólag görögök (voltak). Multikulturális jellegét alátámasztja – és lehetővé teszi – a tény, hogy alkotói, illetve előadói az 19. század végén és még az 1920-as években is a görögön kívül többek között örmény, török és zsidó zenészek voltak – többek között ennek köszönhető a rebetiko zenei sokszínűsége. Habár a rebetiko alapvetően egy zárt, szubkulturális műfajként létezett a 40-es évekig, zenei forrásait tekintve tehát mégis nyitottnak mutatkozik. Ez a két jellemző párhuzamosan elsősorban a legkorábbi években jelenik meg formáló erőként, melynek fő oka és eredete nem más, mint maga a görög nép 20. századi történelme.

A rebetiko virágzását három időszakra szokás osztani, mindamellett, hogy a hangfelvétel-ipar és lemezgyártás megindulása előtti, azaz 1930-as éveket megelőző időszakot a rebetiko szempontjából tulajdonképpen sosem ismerhetjük meg teljes valóságában. Az első a 19. század végétől kb. az 1930-as évek első feléig tart, és a mesésen gazdag kultúrájú kis-ázsiai Szmirna, (ma Izmir) városához köthető. Szmirna egyrészt törökös-anatóliai zenei hagyományával, másrészt a divatos európai klasszikus és szórakoztató zenei elemekkel ágyazott meg a rebetiko korai vonulatának, a városról szmirneikónak nevezett stílusnak, amit többen a rebetiko előfutárának, alapjának tartanak, míg mások egy, a (pireuszi) rebetikónak nevezett műfajjal egy ideig párhuzamosan virágzó stílusként és zenei formaként hivatkoznak rá. 

Összességében logikusnak tűnik azt mondani, hogy a ma rebetikóként hivatkozott műfaj kétféle szálon indult virágzásnak: egyrészt a szmirnai és görögországi professzionális zenészek, illetve az ő cafe aman nevű zenélési-szórakozási formájuk által, másrészt a társadalmi periférián élő, zeneileg nem képzett, de erre a fajta művészi megnyilvánulásra mint természetes önkifejezési formára tekintő emberek által, akiknek aktív zenei tevékenység befelé, a csoportra és annak tagjaira mutat, illetve az ő szemszögükből reflektál a marginális létre, nem pedig a szórakoztatást tűzi ki célul; habár ez utóbbi, főképp Athén kikötővárosához, Pireuszhoz kötődő zenei tevékenység nem szolgál zeneipari célokat, idővel annak részévé válik, amint a zenei kereskedők felismerik értékeit és megdöbbentő erejét. Népszerűvé válását a lemezipar fejlődése mellett az is segítette, hogy olyan zenei-tartalmi kódrendszert használ, ami jellegzetes folklórjelenségként él városi környezetben, tehát ismerős érzést kelt a társadalom legnagyobb részében.  Ráadásul zeneileg könnyű reprodukálni, így még hozzáférhetőbb a mindennapokban; a 30-as évek pireuszi rebetikója tehát jórészt ennek az ösztönös zenei invenciónak a tudatosan megírt-megszerkesztett, afféle feldolgozott változata, amely az eredeti témákat és a zenei kódokat megtartva szólal meg professzionálissá váló előadók hangján. 

A 30-as és 40-es évek klasszikus, görögországi rebetikójában már megjelenik és egyértelműen teret nyer a buzuki nevű hangszer a korábbi oud, líra, kanoun vagy santur ellenében, ennek köszönhetően egészen új hangzások és előadási módok kerülnek előtérbe. Ettől függetlenül az anatóliai zenei bázis nem tűnik el a dalokból, de idővel (és okkal) jellemzően lágyul, európaiasodik ez a hang.

Ezt követően a társadalmi perifériáról induló rebetiko abszolút népszerűségre tör valamennyi társadalmi és kulturális csoport körében, és teljes szabadsággal alkalmaz, illetve szintetizál különböző eredetű zenei formákat, egészen addig a pontig, amíg a régi, már meglévő dalok erőteljes reneszánsza – újrafelfedezése – meg nem kezdődik, az új dalok születése pedig abba nem marad. Ez az időpillanat sokak szerint 60-as évek elejére datálható. 

Az anatóliai szín tehát idővel átalakul, többnyire el is halványodik a rebetikóból az 50-es évekre, amikor is más, nyugatiasabb zenei elemek és könnyedebb témák kerülnek központba. Napjainkhoz közeledve pedig a rebetikóban már a modern zene elemei is felsejlenek, amely szintén természetes elmozdulásként értelmezendő. Változik, modernizálódik a hangzás, a játékmód, ez azonban érdekes módon nem a műfaj felhígulásához és eltűnéséhez, hanem összetettségéhez, sokszínűségéhez, alfajok, irányzatok kialakulásának ad táptalajt. 

A rebetiko gazdag repertoárja ma is része a görög mindennapoknak, élőzene és hangfelvétel formájában egyaránt. Az egyes korszakok dalainak megvan a maga közönsége és művészei, de mindenütt szabad és evidens is az átjárás. Ezért teljesen természetes az, hogy a 20-as, 30-as évek dalai éppúgy benne vannak ma a köztudatban – aktív használatban – mint az 50-években született szerzemények. Ez a jelenség nem egy kiállítás része, nem egy kulturális emlékmű, se nem turisztikai fogás: ez a zene gyökeret vert a görög kultúrában.

Egy életérzés, amely sosem veszít aktualitásából, szólaljon meg bármilyen énekhangon, bármilyen hangszerekkel kísérve.

A következő cikkben a rebetiko korai, anatóliai válfajáról próbálok átfogó képet adni a rá jellemző cafe aman nevű zenélési-szórakozási formán keresztül, amelyet az 1900-as évek első felének isztambuli, athéni, szmirnai és amerikai gramofon-felvételeiből ismerünk.

 A sorozat további részeit ITT olvashatod.