Ritmus és hang

Most már kezdjük egyre jobban átlátni, hogy mi a sevdah és tudjuk, hogy mi a sevdalinka, közelítünk a jugoszláv-érához, ehhez azonban a bosnyák és a magyar történelem egyik közös pontján, az Osztrák-Magyar Monarchián keresztül vezet az út. Ha nincs a Monarchia a bosnyák kultúra is teljesen más képet festene, nézzük hát, hogy miként egyengette a sevdah útját és mik történtek utána Boszniában.

Elsőként egy kis történelmi háttérfelfestés következik, hogy mi is volt ez az egész monarchiás ügy. Újabb könyvhosszúságú kibontás kezdődhetne így megpróbálom csak a lényeget kiragadni. Az Oszmán Birodalom 1463-ban meghódította Bosznia területet és létrehozta a helyi vilajetet, amihez hellyel közzel a mai Bosznia - Hercegovina területe tartozott és valamennyi Horvátországból, illetve Montenegróból. Természetesen rengeteg minden történt ezután, de ugrójunk az 1600-as évek vége felé, amikorra már a Habsburg Birodalom és az Orosz Birodalom terjeszkedésének hatására kezdett megroggyanni az Oszmán Birodalom is, amit nem segített, hogy a helyi nemzetiségek (általában a tüzes vérű szerbek) is rendszeresen lázadoztak. Ennek ellenére azért annyira nem roggyant meg, mert még kétszáz évet kellett várni arra, hogy valódi változás álljon be a Balkán területén. Középiskolai történelem tanulmányaiból mindenki kiegészítheti az említett időszakot és ha nem is maradt meg semmi, a ”balkáni tűzfészek” kifejezés bizonyosan, na ez ekkor kezd élesedni. Az orosz-török háború lezárásaként 1877-ben Oroszország és a Monarchia vezetői kedves szülővárosomban Budapesten gyűltek össze és lepacsiztak, hogy hogyan osztják fel egymás között a Balkánt és a Monarchia megnyerte magának Boszniát, ez volt a budapesti konvenció.

Így 1878-ban bemasíroztak a monarchia csapatai Boszniába okkupáció néven és mindenkit megnyugtattak, hogy ne aggódjatok ez nektek jó lesz, végre felszabadultok a török uralom alól. Majd harminc év után annektálták is magukhoz biztos, ami biztos. A többszáz éve ott élő muszlim bosnyákok meg elkezdték kicsit vakargatni a fejüket, hogy nem biztos, hogy itt minket fel kell szabadítani, meg voltaképpen mi alól is, nincs semmi baj ezzel a régi világgal itten, de keleti nyugalommal ittak egy kávét és a nyugodt, sehova sem siető szemlélődéssel figyelték az eseményeket. A boszniai szerbek meg örvendeztek, hogy végre történik valami, a törököknek befellegzik végre, de ugyanakkor szomorúan látták, hogy így némiképp nehezebb lesz Szerbiához csatolni a területet, a jugoszláv eszme beteljesülésére pedig még várni kell. Erről az átmenetről, aki kicsit szépirodalmi környezetben szeretne tájékozódni annak ajánlom Ivo Andrič - Híd a Drinán című könyvét, ami egyfajta visegrádi (nem, nem a dunakanyari) krónikaként nemcsak ezt az átmenetet, de az elmúlt többszáz évet is valami megejtően szépen írja le és a Bosznia iránt érdeklődőknek az egész könyv olyan mintha egy cukorkaüzletbe kerültünk volna, ahol minden ingyen van.

Ezt olvassuk el mindenképpen

Ahogy megváltozott a környezet, ahol megszólalt, úgy változott a zene is és változott a közönsége is a zenének. Bosznia nagyon hirtelen duális kezdett válni és a Kelet, illetve Nyugat közötti különbségek mentén kialakuló feszültségek elkezdtek egy új Boszniát felrajzolni.

A monarchia csapataival viszont nemcsak a katonák, hanem maga a Monarchia is megérkezett, annak intézményeivel, divatjaival, szemléleteivel, vívmányaival és természetesen zenéjével is. Hovatovább a Monarchiának köszönhetjük a harmonikát is mint hangszert, ami kezdetben az úrihölgyek körében dívott, manapság viszont elképzelhetetlen mind a bosnyák mind pedig szerb zenében és a sevdah történetében is jelentős szerepet foglalt magának a későbbiekben. A Monarchia hozta magával a tőkét és az infrastruktúrát, hatalmas építkezésekbe és várostervezésbe kezdtek, átrajzoltak a városok addigi kacskaringós utcáit, a szűk, egymáshoz épült török házak helyébe gondosan megrajzoltak kerültek. Kicsit felgyorsították az addigi életritmust és olyan újabb épületeket is behoztak, mint például a kaszinó intézménye, ahol a pihenni vágyó osztrák, cseh és magyar katonák is kicsit ki tudtak kapcsolódni. Ahogy megváltozott a környezet, ahol megszólalt, úgy változott a zene is és változott a közönsége is a zenének. Bosznia nagyon hirtelen duális kezdett válni és a Kelet illetve Nyugat közötti különbségek mentén kialakuló feszültségek elkezdtek egy új Boszniát felrajzolni. Egyik oldalról maradni akartak a keletnél és a török világnál, ami az orientalista törekvésekben nyilvánult meg, másrészt pedig mint friss levegő szívták magukba a Nyugat újdonságait és a modernizáció lehetőségét. A bécsi polgárságban meg nagyon hamar tudatosult, hogy végül is kaptunk egy kis Keletet, fura helyiekkel, vad természeti környezetével, finom ételeikkel és mind ehhez nem kell egy másik kontinensre utazni.
Hamarosan olyan divat lett Boszniába járni turistáskodni az Alpok mellől mint, ahogy ma menekül a pesti népség a Balaton-felvidékre. A helyiek pedig látták ezt az újfajta népséget és kezdték megtanulni, hogy milyen is ez a polgári lét. A közemberek (korábban ‘ráják’) pedig elkezdték megalkotni a saját polgári szokásaikat, tereiket, szórakozási formáikat, például színházakat, amikkel egy újfajta színpad jelent meg a zenének is, ami addig talán csak a zárt bosnyák házak szobáiban, kertjeiben és a kávéházak falai között szólalhatott meg közvetlen, intim, ha úgy tetszik emberközeli, de talán még pontosabban “lelkek-közeli” módon. Persze nem ment ez az új kulturális térfoglalás annyira könnyen, mert a muszlim lakosság, ahogy korábban sem siettek sehova, most is még egy kicsit beszélgettek mielőtt elkezdtek elszállingózni a polgári terekbe. Akkor, amikor a muszlim értelmiség - ennek egyik központi csoportja volt a szerbpárti ‘Gajret’ nevű egyesület, ami egy kulturális identitás megerősítés volt a Habsburg kultúra fenyegető árnyékában - szóval, amikor beültek a színházba ott meg inkább a saját zenéjüket hallgatták volna így az akkori ‘sevdah’ felkerült a színpadra, akkor még mindig nem a ma ismert, újabb harmonika fókusszal, hanem a régi saz kíséretében. Emlékezzünk, hogy ez volt a kor, amikor a korabeli népi írók elkezdték írni a verseiket, amikről korábban írtam.

Színre lép a gramofon

A XX. század első éveiben pedig megérkezett a gramofon és a hangrögzítés újabb kövekkel rakta ki a ‘sevdah’ útját és szolgálhat már nekünk is némi betekintéssel, hogy milyen volt akkoriban a zenei paletta. Itt most nyílt köszönetet szeretnék mondani az akkori nyugati, multinacionálisnak számító, profitéhes, tőkeorientált hanglemezgyártó cégeknek, akik elég hamar rájöttek, hogy a bosnyák müezzinen és ortodox egyházi énekeken nevelkedett fül nem igazán fog ráharapni a bécsi klasszikus- és szalonzenére így elkezdtek felvételeket készíteni a helyi anyagból, amit boldogan vásároltak a népek. Ehhez egy rutinos német hangmérnök testvérpár, Franz és Max Hampe érkezett Szarajevóba, aki korábban már a szélrózsa minden irányában járták a világot a csodamasinával, ami felveszi az emberi hangot. Ez a két úriember volt az első azok között, akiknek köszönhetően vannak felvételeink több mint száz évvel azelőttről és döbbenhetünk rá arra, hogy mennyivel máshogy játszották ezt a zenét, mint ahogy ötven vagy akár száz évvel később. A német testvérpár bevetette magát Szarajevó kocsmáiba, ahol elérhetőek voltak a korabeli zenészek (mit ad isten, hol máshol...). Itt találtak saz-játékosokat, hegedűsöket, zsidó énekeseket és mindenkit, aki hangszert forgatott akkoriban. A zenészek pedig mindenfajta etnikai cenzúra nélkül kezdtek el játszani, szerb, bosnyák, horvát, török, orosz, német zenéket és gyakran olyanok adtak elő sevdalinkákat, akikre utoljára esett volna a tippünk, dehát egy jó vendéglátós zenész, ha az utókornak játszhat, akkor mindent is ismer.
Mindezek mellett mégis egy jellemzően lokális repertoár és előadásmód volt jelen. Az egyéni játékmódok és a különféle zenei stílusok okozta kavalkád mellé megjelent egy önjelölt szerkesztői szerepkör is hiszen a felvételek nem lehettek többek 2-3 percesnél, el kellett kezdeni gondolkodni, hogy mit játszanak, hány versszakot énekeljenek, mit érdemes kihagyni, mik a lényegi pontjai a daloknak és az orális hagyományból származó előadásmód elkezdett a ‘modern’ formák felé tendálni. Eddig a dalokat úgy énekelték, mint a költeményeket, a versszakokat egymás után, a 'refrén' és a 'verse' fogalma ezidőtájt kezdett meghonosodni. Természetesen ezek a folyamatok a világon mindenhol végbementek a modern kor beköszöntével és minden zenei kultúrában rányomták a bélyegét a fejlődésre.
A zenészek jöttek-mentek a városokban és sokszor azoknak játszották a dalokat, akik fizetni tudtak az élő zenéért és ez magával hozta azt is, hogy úgy játszották, ahogy azt a kedves fizető vendég megkívánta. Itt már nem egy szerelmi mámorban úszó szív egyéni hangzása vált központivá az adott sevdalinka-ban ahogy régen, hanem a közösség iránti megfelelés csiszolta a ‘mit’ és a ‘hogyan’-t.

A korabeli felvételeknek egy másik technikai sajátossága is nagyban formálta az előadást. Ez pedig az volt, hogy muszáj volt hangosan énekelni a gramofonba, mert a kevésbé érzékeny szerkezet máshogy nem tudott megfelelő információt rögzíteni, akusztikusan működött nem elektronikusan. E mellé képzeljük el azt is, hogy nem volt kifinomult mikrofonozási technika (mivelhogy nem is voltak mikrofonok), külön hangsávomként felvételi lehetőség, avagy bármi eszköz, ami segítettet volna a zenészeket. A teljes zenekart az énekkel együtt kellett felvenni és ezért szegény énekesek olyan hangosan énekeltek, ahogy tudtak. Hát hol van itt a suttogva eldalolt, lágyan elrebegett, messze ringó Ašikovanje intim világa?

A kafanizálódás

Az első világháború után a monarchiának vége, a kulturális dualitás tovább erősödött és a délszláv nacionalizmus elkezdett keveredni az európai moralitással és a hagyományos kultúra iránti kutatásra, rendszerésre való igény újabb erőre kapott. A sevdah stílusban az európai sztenderdekhez való közelítés mellett az orientalizmus továbbra is nagyon fontos szerepet töltött be így egyszerre modernizálódott, de nyúlt vissza a keleti gyökereihez úgy, ahogy akkoriban a mesés Keletet elképzeltük Európában. (Erre kiváló példa a ma is rendkívül népszerű már-már giccsesen romantikus 'U stambolu na Bosforu' szövege). 
Az előadásmódban a legfontosabb változás ebben a folyamatban az volt, hogy elkezdték európaiasan, ‘bel canto’ módon énekelni a dalokat, ha úgy tetszik úgy, mint a klasszikus zenében, nem úgy, mint a kocsmákban és a társas összejöveteleken. Hallgassa meg mindenki ezeket a felvételeket és döntse el milyenek és mennyire mondaná “népzenének”. Mielőtt azonban valakiben feltámadna a mély lenézés erre a hangzásra az archaikus megszólalás trónjáról, hozzátenném, hogy ha ez az újabb hangzás nincs, ami beletud simulni a kor esztétikai elvárásaiba lehet, hogy ma nem hallgatjuk ezt a zenét. Kellett ez a kis metamorfózis, hogy fenn tudjon maradni és fejlődni tudjon a későbbiekben és elérhessen, ahhoz a hangzáshoz, amit ma ismerünk a sevdah kapcsán. 

Az első leghíresebb ‘bel canto’ énekes Mijat Mijatović volt, akinek karrierje a ’20-as évek jugoszláv városi kultúrájában és a ‘kafana’ kultúrában virágzott. A kafanák (=nagyon leegyszerűsítve kávéházak) újabb társadalmi funkciót kezdtek betölteni: itt lehetett találkozni, beszélgetni politikai témákról, üzleteket kötni viszont ezzel párhuzamosan egy kicsit kevésbé konvencionális témákat is megélni, amit a korerkölcs nem támogatott, ha úgy tetszik mindent, ami alkohol mámora alatt történhet. A kafanák voltak a kor hedonizmusának és fogyasztói szenvedélyének egyik legfontosabb templomai. És mivel akkoriban még nem volt tömegmédia, zenét is itt lehet hallgatni leginkább. Mijatović úr hangja pedig visszhangzott mindenhol. Hozzákötik az első felvételét az egyik legismertebb sevdalinkának is a ‘Kradem ti se večeri’-nek, ami Petar Konjović szerzeménye. A felvételen zongora kíséri és teljesen az általunk ismert akkori szalonzene világát hozza be, ami nagyon távol van a mai bosnyák zene képétől, majdnem hogy köszönőviszonyban sincs. Mindenesetre megvan a maga esztétikája, csak ne a Jugoton felvételek után hallgassuk közvetlenül.

A ‘bel canto’ éneklésnek nagyon fontos hozadéka volt, hogy így hangosan lehetett énekelni abban a korban, ahol nem volt semmifajta erősítés és amikor melletted kávét főznek, leejtik a poharakat és az alkoholszázalék nyomja fel az alapzajt ott a hangerő korántsem volt mellékes kérdés. Nem beszélve arról, hogy olyan ördögtől való hangszerek is megjelentek, mint a harmonika (blöh), ami amellett, hogy szétzúzta a keleti zenének mikrotonális skáláit és makámjait még ráadásul hangos is volt és nem volt mese, túl kellett énekelni.

Mijatović úr bel canto éneklési mintájára jelentek meg az újabb híres sevdah előadók, például Sofka Nikolić is, aki Szarajevó és Mostar kafanáinak közönségét szórakoztatta dalaival. Az ő személyében tökéletes példáját láthatjuk a dualitásnak, ami jellemző volt a korra. Énekében Európát, az ikonikussá vált keretdobjával (daf) a kezében viszont egyértelműen a török világot idézte. Belőle, nemes egyszerűséggel a kor keretei között világsztár lett és végig turnézta egész Európát, még Budapesten is fellépett. Azt azért meghallgattam volna, ha véletlenül Jávor Pállal és Cselényi Józseffel ül le egy asztalhoz és a magyar nóta után a helyi banda hogyan kísér le egy sevdalinkát.

Egy másik kevésbé ismert bosnyák énekesnő Vuka Šeherović volt, aki Belgrád kafanáiban énekelt és a sevdah-énekes legendák transzgenerációs sorába úgy fűzheti fel, hogy a második világháború utáni sevdah-generáció leghíresebb női tagjának a szerb Nada Mamula-nak volt egyik legfőbb inspirációja, aki a következő részben lesz fontos főszereplő. A kafanák vibráló, nyüzsgő közegében a sevdah véglegesen városi műfajjá kezdett változni. Az említett korból ITT van pár dal, amit lehet hallgatni (nem csak sevdah és nem csak a '10-es, '20-as évek). Indokolatlan mennyiség pedig ITT.

Teltek-múltak az évek, eljött a második világégés és a sevdah új lendületet kapott, elnyerte azt a formáját, amiután a mi (az enyém mindenképp) fülünk és szívünk oly könnyen sóvárog. A következő részben bekapcsoljuk a jugoszláv rádiót, a mikrofonok elé lépnek a modern kor leghíresebb sevdah-énekesei és megérkezünk a jugoszláv-éra zenei aranykorába, megismerkedünk azokkal a felvételekkel, amik ikonikussá tették a dalokat és amik nyomán a mai napig éneklik őket, ha a Balkánon járunk.

 A sorozat további részeit ITT olvashatod.