Ritmus és hang

Az előző részben kicsit körüljártuk, hogy mit is jelent a sevdah, miért nevezik így és talán sikerült is valami helyet találnunk neki mentális térképünkön, de szerény vélemény szerint nem érdemes itt megállni.  Mindenképpen ajánlatos tovább haladnunk az ismereteink mélyítésében tett kísérletben. Meglepően sok tudok lenni a sevdah zenéről történő romantikus ömlengésnek és szabad asszociációkon való szárnyalásnak, amik leginkább engem szórakoztatnak, de konkrét információkkal nem segítik hozzá a nagyérdeműt, hogy közelebb kerüljön a stílushoz így a következőkben inkább egy kis forrásfeltárásra hívnám a nyájas tudásra éhező olvasót. A sevdah-ban a szöveg legalább annyira fontos - ha nem fontosabb -, mint az azt megszólaltó zene és mivel zenészként és a nyelvet sem beszélőként többnyire a “hogyan is játszák ezt egészen pontosan harmonikán” és a “mitől lesz jó a tempó” kérdéskörrel kapcsolódtam eddig a témához, rám fért kicsit utánajárni a dolgoknak.

Az "Ašikovanje"

A dalok szövegeinek eredetének feltárására tett kísérlet előtt nem érdemes elszáguldani egy nagyon fontos kérdéskör mellett, ami nem más, mint az Ašikovanje, ami nagyon leegyszerűsítve az udvarlás, illetve a fiatalok egymás közötti, szerelmi románc kiteljesedésére tett kísérletének művészete, ha úgy tetszik a randizás egykori formája volt Boszniában a török időkben. A szó a török “Aşık”-ból származik, ami olyasfajta vándorló, történetmesélő muzsikust jelent, mint az európai trubadúr, akit a nagy sztorizgatások és híresztelések között alkalomadtán be lehetett vetni a hódítás terén is a férfiaknak. Az általam feltételezett logikai kapocs az Aşık és az Ašikovanje között pedig az, hogy a régi Boszniában az udvarlás során dalokkal üzentek egymásnak a fiatalok. Így öntötték szavakba, hogy mit éreznek, énekelték el suttogva egymásnak vágyaikat, sok esetben egy kellően diszkrét saz/sargija-játékos segítségével (saz, sargija = török eredetű, hosszú nyakú pengetős hangszer). Egyes megközelítések szerint ezek voltak az első “sevdalinkák” (=azaz a sevdah műfajt összetevő dalok) és ha elkezdjük fordítgatni a mai is játszott sevdalinkákat látjuk, hogy ez szinte biztosan így is van, mert sokuk tökéletesen bevethető lenne manapság is a kellően szelídlelkű és romantikus delikvensek között. A szerelemben égő szívek viszont nem még tudták, hogy sevdalinkákat énekelnek, mert a fogalom és a szó sem létezett akkor még, erre kicsit még várni kellett. 

Ha szárnyba szökkent a románc, akkor a fiú meghatározott napokon elmehetett a lány ablakához és énekekkel, versekkel, kibomló szóvirágokkal, gif-ekkel, meme-kel, kis ajándékokkal hódíthatott tovább.

Az Ašikovanje nem volt annyira kötetlen, mint most az ismerkedés, legfőképpen azért nem, mert az ottomán világban élünk, ahol a nők nem járkálhattak szabadon ide-oda és ha igen, akkor is csak eltakart arccal, az idegen férfiakkal való kapcsolatteremtés pedig tiltott volt. Ez így meglehetősen nehezített terep volt a bosnyák legényéletben. Képzeljük csak el, hogy összeszedhette magát az a fiatal fiú, akinek lehetősége nyílt az ismerkedésre az Ašikovanje keretében. A lányok csak egy bizonyos kor betöltésével fogadhatták a lelkes jelentkezőket és az egész procedúra egy formális keretben történhetett meg egy házban, ahol nem csak a két fiatal, de a lány teljes rokonsága, testvérei, szülei is jelen voltak (sok sikert srácok!). Itt meghatározott gesztusok keretében már kiderülhetett, hogy a fiatalok szimpatizálnak-e egymással és így elvonulhattak a ház kertjébe vagy egy külön erre célra fenntartott szobába (selamluk), ahol táncolhattak egy kolo-t vagy beszélgethettek, természetesen egymást meg nem érintve, kellő távolságtartással. Ha szárnyba szökkent a románc, akkor a fiú meghatározott napokon elmehetett a lány ablakához és énekekkel, versekkel, kibomló szóvirágokkal, gif-ekkel, meme-kel, kis ajándékokkal hódíthatott tovább.
Ezek az énekek és versek sokszor saját kis alkotások, a profibbaknál improvizációk voltak, a más talentumokat kapott fiúknál pedig valamely 'Aşık' szavai, de mindenképpen egy élő és egyéni önkifejezési forma volt. Ha jól sikerült kalibrálni a szavakat a lány fogadta az udvarlást, ha nem akkor pedig valamilyen kedves módon jelezte, hogy bocsi, de nem te leszel a befutó. Ha viszont kellően elmélyült a szimpátia, akkor a szülők elé járulhattak, hogy indulhat-e a házasság intézménye. Amennyiben igen, úgy hát hurrá, ha pedig nem, akkor egy újabb kimeríthetetlen érzelem vihar tombolhatott a fiatalokban, amiket szintén a sevdalinkák őseivel tudtak kifejezésre juttatni és égethették el bennük bánatukat, illetve nyerhettek lassú feloldozást a búskomorság és a szívet tépő sóvárgás alól. Természetesen a szokások ezerfélék voltak és régiónként, koronként változtak. A sevdah egyik gyökere tehát a régi kor udvarlási szokásaiban gyökerezik és emiatt aztán nem meglepő, hogy a témái is mindig az itt megélt érzelmek széles skáláját öleli fel. Természetesen nem egyedi az ilyesfajta kötött udvarlási gyakorlat a világon, nálunk Magyarországon is megvoltak a szabályai az udvarlásnak és nem lehetett csak úgy "vizitába" menni a legénynek a leányhoz. Mindenfajta etnográfiai összehasonlítás most átugorva csak csodálkozzunk rá, hogy milyen érdekes ez az egész és morfondírozzunk el azon, hogy lehet ezt az ismerkedés dolgot ilyen szépen is csinálni és talán manapság is érdemes lenne kicsit más módokon nyitni mint, hogy “na most bekövetem instán”.

Elmerülve a témában, nem tud nem eszembe jutni az a gondolat, hogy vajon nem könnyebb-e elénekelni egy érzést mint kimondani? Hányszor küszködünk a szavak szintjén áthatolhatatlan gátakkal, amik áttöréséhez csak egy másik csatornát kellene használni, ahol sokkal kristálytisztábban áramolhatna a mondanivaló. Erre éreztek rá önkéntelenül a régi idők emberei és tudtak őszintébb és mélyebb kapcsolatok megalapozni és fenntartani egymással vagy legalábbis, ahogy én ezt szeretném elképzelni. 

Hasszán aga felesége

Ha szeretnénk visszahúzni magunkat a földre (márpedig vissza fogjuk), akkor mindenképpen a száraz faktumok tudnak újabb elmélyülést nyújtani a továbbiakban, amelynek következő állomása a szövegek egy másfajta eredet-szemlélete lesz.

Történeti szempontból 1774 volt a fordulópont, amikor egy Alberto Fortis nevű ipse publikálta a 'Hasanaginica' (Hasszán aga felesége) nevű balladát, amit egyik balkáni útján gyűjtött és a balkáni orális hagyomány egyik első lejegyzett opusa. Egész Európában felkapták a művet és Hasanaginica-láz söpört végig az irodalmi életben, mindenki elvolt ájulva, hogy micsoda kincsek vannak a déli tájékon, olyannyira, hogy mai szavakkal “elég nagyot ment”. Olyan arcok fordították tovább, mint Goethe (1775), Walter Scott (1798) vagy Puskin (1835).

A "Hasanaginica" egy részlete és olasz fordítása

 Természetesen nem csak külföldön, de pátriájában is nagy hatást váltott ki a Hasanaginica és a délszlávok orális hagyományi iránti európai érdeklődés inspirálta Vuk Stefanović Karadžić-ot (1787-1864) aki szorgos gyűjtésbe kezdett és rengeteg, lírai, epikus éneket, balladát, verset, népmesét stb. jegyzett le. Ő volt az (egyik) legnagyobb szerb filológus, író, történész, a szerb irodalmi nyelv egyik alapítója, nyelvújító, bejárása volt a különféle európai szalonokba, akadémikus és valószínűleg egy teljes félév anyaga lehetne egy szerb gimnázium irodalom és nyelvtan óráinak és mivel valószínűleg az is, így én most megelégszem ennyivel. Karadžić az általa gyűjtött dalokat tematikájuk szerint felosztotta ‘férfi’ - háborús, politika, történelem és ’női’ - szerelem, család, otthon - dalokra. Ezek csak szöveges lejegyzések voltak így a dallamokról nem tudunk semmit, sajnos a feledés homályába vesztek emellett viszont fontos pont volt, mert ezzel lejegyzésre kerültek az addig szájhagyomány útján fennmaradó dalok. Eme szóbeliből, írásbelibe forduló aktus hatása minden kultúrában nagyon fontos fordulópont volt, ami újabb vágányra helyezte át az adott hagyomány alakulását. Rengeteg mindent lehetne itt boncolgatni, de most legyen elég, hogy Karadžić ki is adott ki egy válogatást a “Női dalokból” (Različne ženske pjesme) 1814-ben, amelynek egyes elemei később beépültek a sevdah-repertoárba, nem meglepő módon hiszen tematikájuk nagyban egyezett a sevdah korábban leírt témáival.

Ezt követően egy újabb generáció kezdett hasonló gyűjtési munkákba és e felgyűjtött szövegek a mai napig nagyban határozzák meg a balkáni zene szövegkincsét így a bosnyák zenéjét is. Érdemes emlékeztetni magunkat arra is, hogy ez volt a nemzeti romantika kora és ezáltal itt is - csakúgy, mint mindenhol Európában - a művek és annak kontextusa rendkívül átitatottak volt politikailag is. Azáltal, hogy ezt leírták, gondosan megjegyezték, megőrizték és valamit át is mentettek a kor gondolkodásmódjából, ami így a mai napig visszacsillog a dalok szövegeiben és a zenében.

Mindezek mellett érdemes megemlíteni, hogy lejegyzett művek ide vagy oda, de azért ekkortájt az egész Balkánon még mindig él a szóbeli hagyomány megénekelt formája, annak a lehetősége, hogy írástudatlanként vehet részt valaki a művészeti alkotásban. A szóbeli hagyományozódásnak és történetmesélésnek egészen extrém példái is voltak és nem ritkán órákon át meséltek a dalokkal. Mivel nem volt fénykép és mozgókép muszáj volt minél részletgazdagabban elmenteni és aztán megénekelni, hogy pontosan mi történt vagy hogy milyen gyönyörű volt az, akiért éppen eped az ember. A kedves hallgatóság pedig hallgatta, mert gyakran ez volt az egyetlen szórakozási forma akkoriban egy jó kis teferić közben. (teferič - közös evés-ívás, dínom-dánom a spanokkal és a családdal a természet lágy ölén, kultúrprogramokkal kiegészítve)

Két amerikai kutató még a 20. században is talált olyan montenegrói guzlást, egészen pontosan Avdo Međedović-ot, aki felénekelt egy laza 12 311 verszakos éneket. Arról nem tudok, hogy ma is lennének ilyen énekmondók, de ha lennének is nehezen találnánk olyan vállalkozó szellemű hallgatót, aki három napon át hallgatna egy történetet… (bezzeg a netflixes sorozatot meg ledaráljuk egy hétvége alatt!) Ha valahol ilyen erős hagyománya van az énekelt verseknek ott olyan mélyen bele van kódolva az emberekben a zenével való önkifejezésnek, aminek nyomai ott kell, hogy legyenek mindenhol, ahol zene szólal meg, így a sevdah-ban is.

A ‘sevdalinka’

A dalok szövegeinek a forrásában az egyik áttörést a nemzeti romantika, hazafias népköltészet és a monarchia idején erősödő orientalizmus közti dinamika hozta és a ‘sevdalinka’ szót is ekkortájt kezdték el használni, amit először szintén a már korábban említett ‘Bosanska vila’ újságban használtak mint ‘Hazafias dalok’ (Rodoljubive sevdalinke), de nyilvánvaló, hogy a sevdah szó addigi értelmétől - mégpedig a szerelemben való sóvárgástól - még elég messze van ‘a hazafik vagyunk akik meghalunk hazánkért’ töltet.

Később elkezdték használni a ‘sevdalinka’ szót általánosságban tradicionális népdalokra és szépen lassan kezdett a szó rátalálni mai tartalmára és egyre szélesebb körben kezdték alkalmazni. Ehhez a következő lépcső egy Janko Veselinović nevű kiváló énekes és guzla-játékos volt, aki publikált egy dalgyűjteményt, amiket így hívott (Sevdalinke: Narodne biser za pevanje), ámde ezek inkább a Vuk Karadžić féle “női dalokra” hajaztak. Innen lehet az az egyik eredetmonda, hogy a sevdah zene alapjai nők által énekelt dalok voltak, de látszik, hogy itt a sevdalinka szó akkori tartalma torzított egyet a mai értelmezésen. 

Ettől függetlenül nagyon hálásak vagyunk Janko-nak hiszen az ő munkái ihlették a kor meghatározó irodalmi alakjait, Aleksa Šantić költőt, akinek a nevéhez rengeteg sevdalinka szövege kötődik, úgy például, mint a Hasanagin sevdah (1897), Emina (1903),Leptirići mali (1908). Ebbe a sorba illeszkedik Safvet-beg Bašagić író, akinek költeményei szintén a sevdah repertoár központi darabjai (Evo ovo rumen ružu, Sini, sini sjaj mjesece) és további korabeli költők és írók úgymint Ćazim Ćatić (Sjećas si se kad si lani), Osman Đikič (Akšam geldi, Đela fato, đela zlato), hogy csak néhányat említsünk és mert többet nem tudok. Kezdett divatos és menő lenni sevdalinkákat írni. A fent említett dalok elhíresült változatit és a cikkben előforduló dalokat ITT lehet meghallagtni. 

A sorra születő költemények mellett továbbra is jelen volt a szóbeli hagyomány és a muzikológusok közül egy horvát származású, Franjo Kuhać vállalkozott először arra, hogy a Vuk Karadžić-féle dalgyűjteményt elkezdi megkeresni az élő hagyományban és hála az égnek rengeteg dal került így lejegyzésre és publikálásra, amelyek elemeit a modern-kori sevdah-repertoár is tartalmazza. A senki nem lehet próféta a maga hazájában gondolat égisze alatt egy cseh festőművész Ludvik Kuba is népdalgyűjtésre adta a fejét és - természetesen még csak írott formában  - felgyűjtött  körülbelül ezeregyszáz dallamot Boszniábaból, amikre ugyan nem a “sevdalinka” elnevezést használta, viszont bemozdított egy olyan irányt, ami a ‘sevdah’ mint különálló műfaj recepcióját segítette és habár a dallamok nagyban különböznek a mai ismert változatokból, de egyfajta éberség jelent meg a sevdah, mint elhatárolható zenei stílus kezelésére.

Tudom, hogy kicsit kezd kaotikus lenni, hogy mi mikor és hogyan került hova és mit mikor kezdtek, hogyan nevezni, de hát végül is ez a Balkán, itt ezt nem lehet egyszerűen letudni. 

A zenei forrásokat tekintve legalább ugyanilyen kacifántos és kacskaringós utat kell valahogy átlátni, ami kezd számomra úgy tűnni, hogy majdnem, hogy lehetetlen ezért csak nagy vonalakban fessük fel, Elég slendrián leszek, de ezt most zenészként megengedem magamnak.

Bosznia területén meglévő legősibb zenei stílusrétegek, előadásmódok ugyanúgy találkoztak az Oszmán Birodalom által behozott hatásokkal, mint minden a teljes kulturális palettán és az évszázadokon egymás mellett élő kultúrák oda-vissza formálták egymást. A leghangsúlyosabb a jellemzően török világból ismert makámok világa - azaz meghatározott hangsorok, törzsdallamok szerinti gondolkodás - magában hordozza a keleti szemléletet is a zenében. Itt egyfajta horizontális szemlélet érvényesül, ahol az egyik hangról a másikra vezető ‘út’ és ezen út tartalommal való megtöltése kerül középpontba, illetve, hogy milyen és hogyan teszik azt. Nemhiába hívják Görögországban is az adott dallam vagy téma, hangkészletének és fő hangjait bemutató improvizációt “dromosz”-nak azaz útnak. Szépen belesimul a történetmesélés-metaforába ez a zenei szemlélet, valószínűleg nem véletlenül. Erről külön könyvet lehetne írni, amiket már jópáran megírtak természetesen, szorgalmi házifeladat elolvasni, valószínűleg török, görög és egyéb déli nyelveken érhetőek csak el, így némi felkészülést igényel nyelvi szempontból.

Az oszmán zenei hatásként vastagon benne van a sevdah-dallamvilágában a muzulmán vallási zene, elég, ha csak sétálgatunk Szarajevóban és meghallunk egy müezzint, rögtön érthetőé válik, miért énekelnek úgy Boszniában ahogy. Erősen hatott az ortodox egyházi zene is, az egyik legnépszerűbb sevdalinka a Kad ja pođoh na Bentbašu pedig a szefárd hagyományban is ismert, hogy még bonyolultabb legyen a helyzet. A következő részben azt is látni fogjuk, hogy a 20. századi sevdah történetében milyen újabb zenei rétegek rakódtak rá a dalokra és az előadásmódokra, hogyan érte el mai formáját.

Azt is látni fogjuk, hogy egészen a XX. századig a sevdah szövegekben és a dallamokban maradt fent inkább mintsem az előadásmódokban. Az, hogy hogyan, milyen hangszereken és milyen hangvétellel énekelték a sevdalinkákat, a XIX.-XX. században olyan utat járt be, amihez képest egy hullámvasút egy könnyed körúti villamosozáshoz tűnhet.

Az Osztrák Magyar Monarchia beköszönése oly módon vegyítette a különféle hatásokat, hogy lassan teljesen el tudjuk veszíteni a fonalat és csak megadóan hátra dőlünk, hogy ezt úgy sem lehet kibogozni. A következő részben a Monarchia megérkezik Boszniába és fenekestül forgatja fel azt, így a sevdah környezetét is és előkészíti a modern kor számára is befogadását, alapot teremtve ezáltal a fejlődéséhez és fennmaradásához is.

 A sorozat további részeit ITT olvashatod.