Ritmus és hang

Itt vagyunk, megérkeztünk. Lényegében ezért a korszakért kezdtem el magamban lassan forgatni a témát és az itt előkerülő nevek láncoltak egy életre a sevdah-hoz. Végig kísértük az elmúlt bő százötven évét, láttuk miből forrt ki, hogyan változott, miként találta meg saját útját a történelem útvesztőiben. Következzék az aranykor, a halhatatlan ikonok porondra lépése és az elnyűhetetlen felvételek születése. Az időszak, amikor a sevdah a régi korok intim, előadási formájából és a be nem teljesült szerelem fantáziavilágából véglegesen közösségi műfajjá alakult át és egy mostanra szétesett, kollektív, nációkon átívelő identitás egyik alappillérévé vált.

Sevdah "On Air"

A rádió megjelenése mindenhol a világban nagy mértékben kezdte el átrajzolni a lokális zenei kultúrák világát így a ‘sevdah’ - ét is. Az első rádióadás, amit hallott Bosznia az a Belgrádi rádióé volt 1929. március 4-én. A sevdah akkori népszerűségének tanúja, hogy az elkövetkezendő években a legtöbbet játszott zenék a rádióadásokban a sevdalinkák voltak, amiket élőben, belgrádi vagy más városi kafana-kból közvetítettek.  1935-ben a Belgrádió rádió égisze alatt megtörtént az első adás Szarajevóban miután rendszeresen kezdtek felvételeket játszani a városból. A sevdah újabb hangzásának kialakulásának mérföldköve valahol 1937-ben kezdődött, amikor egy Mihajlo Vukdragović nevű szerkesztő elkezdett az autentikusabb dalok felé fordulni és ezzel megnyílt az út a zene 'idegen' elemektől való megtisztításának így a bel canto éneklési technikának az elhagyására is. Az autentikusság kérdésével kapcsolatos viták a tudományos körökből elkezdtek kilépni a szélesebb nyilvánosság felé, már a kedves hallgatóság is elkezdett vitákat folytatni, hogy akkor mi számít autentikusnak és ha igen akkor miért nem az a másik szerint. 

Eme változások mellett a technika is fejlődött, finomodtak a hangfelvételi lehetőségek, jobbak lettek a mikrofonok, az erősítők és az ordítva éneklés kezdett szükségtelenné válni. Lehetőség volt finomabban formálni a saját előadásukat az előadóknak, megjelenhettek azok az egyéni színek az éneklésben, amik korábban a hangerő miatt nem tudtak. Ennek az új hangzásnak voltak az úttörői Sulejman Džakić, Rešad Bešlagić és Ibro Ašćerić, ők kezdtek el úgy énekelni, ami elvezetett az évek alatt oda, ahogy most ismerjük a sevdah-ot. Egy fiatal énekes hölgy is egyre többször feltűnt a porondon, aki nem más, mint Đula Immamović, aki miután férje halála után abbahagyta az éneklést bevezette testvérét, Zaim-ot a Gajret párt zenei szekciójába és ezzel megadta a kezdőlökést karrierjének. Ugye ő az a nagyon kedves tekintetű, ekkor még nem bácsi, akit már említettem az első részben.

Nem az európai sztenderdeknek akart megfelelni, hanem saját vokális hagyományaiknak, amik a 19.-20. század fordulója környékén a korábban leírt változások miatt elhalványultak, illetve háttérbe szorultak a rádió által teret adó nyilvánosságban.

A "dynamic duo" - Zaim Immamović és Ismet Alajbegović Šerbo

A halk szavú Zaim Immamović egyre népszerűbbé kezdett válni Szarajevóban és környékén. A kor nagy sevdah-előadóinak árnyékában csiszolta, finomította stílusát és alakította ki saját hangját, amely során saját elmondása alapján mindvégig arra törekedett, hogy rátaláljon saját hangjára és nem máshoz akart hasonlítani, tudatosan kerülte az akkori ‘bel canto’ énekstílust. Ezzel a törekvésével visszahozta azt a megközelítést az énekléshez, ami a szélesebb nyilvánosság körében is elérhető és ahogy az emberek maguk között, maguknak énekeltek. Nem az európai sztenderdeknek akart megfelelni, hanem saját vokális hagyományaiknak, amik a 19.-20. század fordulója környékén a korábban leírt változások miatt elhalványultak, illetve háttérbe szorultak a rádió által teret adó nyilvánosságban.

A "dynamic duo" - Zaim Immamović és Ismet Alajbegović Šerbo

1942. július 15-én megnyílt az első önálló rádióállomás ‘Krugovalna postaja Sarajevo’ néven és rögtön rendeztek is egy sevdalinka-versenyt biztos, ami biztos, hű tanújaként annak, hogy a stílus népszerűsége továbbra is töretlen volt. Aztán jött a háború annak viszontagságaival, káoszával és a város felszabadítást (1945. április 10.) követően pár nappal egy új rádióállomás a Radio Sarajevo indult, ahol elkezdtek a sevdah-énekesek újra énekelni. Ezekben az első adásokban játszott együtt Zaim Immamović és Ismet Alajbegović Šerbo harmonikás. Nekünk harmonikásoknak történelmi pont ez is, mert itt kezdett el trónt foglalni a harmonika a sevdah-ban és hát valljuk be, azóta is letaszíthatatlan onnan. Ismet Alajbegović Šerbo hasonlót tett a harmonikajátékkal mint, amit Zaim Immamović az énekléssel. Visszanyúlt a saz-ról és sargija-ról ismert dallamkövető játékhoz, finoman, visszafogottan játszott mellőzve mindenfajta korszellemnek megfelelni kívánó manírt, nem a virtuozitás, hanem az improvizáció alátámasztása volt a cél. A dallamokon és a szövegeken túl újra elkezdett előtérbe kerülni az egyedi stílus és hangszeres játékmódok. Az ő kettejük előadásmódja alapozta meg azt a megközelítést, ahogy a következő években fejlődött a stílus. A tradicionális dalok esztétikája, a finom díszítettség, a makámok szerint való gondolkodás és egy tudatos visszanyúlás valamilyen régebbi hangzáshoz jellemezte az előadásukat.

Az új ikonikus férfihang mellett megjelent egy női hang is, akit lehetetlen nem megemlíteni. Ő volt a belgrádi születésű Nada Mamula, akinek mélyebb tónusú hangszíne, finom díszítései és hosszan kitartott hangjai magasan kiemelik még a mai napig is a mezőnyből. Bátran lehet utánakeresni az internet sűrűjében.

Jugoton Records

A többnyire élő adások mellett elkezdték archiválni is a felvételeket, de az örökkévalóságnak mégiscsak az 1947-ben alapított Jugoton lemezkiadó megalakulása hozta el a megváltást. A zágrábi székhelyű kiadó nagyon hamar kiterjesztette működését Boszniára is és a lemezkiadás-rádió kombó elkezdte az sevdah-énekeseket a sztárság felé emelni. A rádiózás népszerűségével a rádió, mint intézmény és kvázi felügyeleti szervként való működése is fejlődni kezdett. A rádióban játszó zenészeknek előzetes meghallgatásokon kellett részt venniük, ahol etnomuzikológusok óvó szemei és fülei, egyfajta előzetes szerkesztői és minőségellenőri szerepet töltöttek be. Ezzel együtt természetesen formálták a zenei-esztétikumot is, akarva-akaratlanul sokszor politikai ideológiák mentén is. Az orientalizmus és nemzeti nacionalizmus hullámai még mindig két oldalról ostromolták a zenét és formálták a stílusokat. (A “hogyan lehetett bejutni a rádióba, mint zenész” -re egy kiváló példát mesélt el Ljubiša Pavković harmonikaművész egyszer egy mesterkurzus alkalmával: Ahhoz, hogy valaki játszhasson a Belgrádió Rádió zenekarában először egy meghallgatáson kellett átesnie, ahol, ha kiválasztották éveken át kellett folyamatosan próbajátékokra járni miután egy végső megmérettetés után felvették, mint zenészt. Megértem, hogy gyakoroltak is rendesen. )

Az 1950-es években kezdett felnőni egy újabb énekes-generáció, akik a sevdah jugoszláv aranykorában teljes mértékben eggyé váltak a műfajjal és a sevdah ‘mesterségének’ legikonikusabb képviselőivé váltak. A mai napig origói és megkerülhetetlen alakjai. Név szerint Safet Isović, Himzo Polovina, Beba Selimović, Zehra Deovič, Zora Dubjlević a 60-as évektől kezdve pedig Silvana Armenulić, Emina Zečaj és Zekerija Đezić szépen lassan csatlakozott a sorba Hamid Ragipovič Beško, Meho Puzić, Mirjana Bajrakterević, Nedžad Salković, Nedeljko Bilkić, Marinko Rokvič (elnézést, ha valaki kimaradt esetleg). Mindegyikük munkássága, személyisége és hatása egy-egy külön cikket megérne, de már így is elég sok az infó, így ezektől most eltekintek. Velük tovább kezdett szélesedni a repertoár, de a sztárságuk révén el is kezdett megkövesedni bizonyos tekintetben. A régebbi repertoár-rétegekből lassacskán el-eltünedeztek és a feledés homályába vesztek dalok, viszont kezdett bekövetkezni egy nagyon komoly változás.

Az 1950-es években a rádiózás és a lemezkiadás virágzásának következtében olyannyira széles körben elterjedté váltak a dalok, hogy egész egyszerűen a meglévő repertoár nem volt elegendő minden előadó számára, hiszen mégsem lehet, hogy ugyanazt éneklem, mint a másik, az olyan snassz. Ha valaki beleveti magát a jugoszláv lemezek világába (Jelige továbbra is a JUGOTON) hamar fölfedezheti, hogy egy adott generációban az előadók nem igazán éneklik ugyanazokat a dalokat, mindenkinek megvolt a saját repertoárja és így egy-egy dallam egy meghatározott énekesnek a nevével forrt össze. (Természetesen vannak kivételek). Ezzel párhuzamosan a hallgatók újabb és újabb dallamokra vágytak és a meglévő repertoár nem tudott lépést tartani az újdonságért sóvárgó közönség éhségével. Az énekesek és zenészek elkezdtek saját dalokat írni, a meglévő stílusban, ha úgy tetszik “népies műzenét”. Ez volt a “Novokomponovana naroda muzika” azaz ‘újonnan írt népzene’ (A továbbiakban: Novokomponovana)

A jugoszláv "Aranykor"

Elkezdtek a meglévő dallamokhoz újabb szövegeket írni, vagy régi ‘dallamtalan’ szövegeket dallamokhoz igazítani. Sokszor látunk arra példát, hogy ugyanazon dallamra teljesen más szöveget énekel egy-egy előadó (pl. Telal viće - Himzo Polovinától ugyanaz, mint az ‘Alija se do jezera Krade - Hamid Ragipović Beško-tól’). Természetesen az előadók fojthatatlan alkotási vágyát az is megtámogatta, hogy igen szépen lehetett keresni a lemezekből származó jogdíjakból és onnan is látszott, hogy mennyivel szebb és jobb zenésznek lenni Jugoszláviában, mint a mai Magyarországon, hogy a ‘népzenére’ ugyanannyi jogdíjat fizettek, mint a ‘saját szerzeményre’. Ez persze azzal is járt, hogy sok újonnan írt dalra simán ráagatták a népzene címkét, mert az akkori kultúrpolitikai közegben azért jobban hangzott, hogy ‘folk’. Emelet egy olyan trend is kialakult, hogy az az igazán nagyágyú dalszerző, akinek a daláról azt hiszik, hogy népzene. Közös jogkezelő szerv legyen a talpán, aki ezt rendszerbe teszi. Nem tud nem az eszembe jutni az, hogy ez a jelenség, azért mégiscsak egy hatalmas eredmény a kor zenészeinek. Sikerült nekik készség szinten elsajátítani a saját zenei nyelvi dialektusokat és szabadon tudták alkalmazni, az autenticizmus esztétikájának megfelelően tudták újabb és újabb forrásokkal ellátni a zenéjüket. Ez alapján tisztán látszik, hogy totális a káosz arra vonatkozólag, mi archaikus és mi nem, illetve melyik dallam, szöveg kinek a szerzeménye vagy nem szerzeménye. A jó hír az, hogy ez nem kell, hogy zavarjon minket, mert őket se nagyon zavarta. Az újonnan komponált dalok szépen belesimultak a meglévő sevdah-repertoárba és eszünkbe sem jutna, hogy valaki egyszer ezeket egy ihletett állapotban egy kávé és egy burek között írta. Csak pár példa, a ma is könnyes szemmel, nosztalgiától átitatottan a tiszta forrásként hallgatott szerzeményekre: Jozo Penava tamburajátékos írta pl. a Sjetuje je majka opuszt, Zaim Immamović a Sve behara i sve cjeta-t, O jeseni tugo moja-t, Ismet Alajbegović Šerbo szerzeménye a híres Tebi majko misli lete és Stara staza, Jovica Petković nevét a Sa Igmana pogledat’ je lijepo, Da sam ptica sevdalinka jegyzi. A cikkben eddig elhangzott dalokat és az ötvenes, hatvanas évek zenei világát ITT lehet megidézni.

A sevdah annyira népszerűvé vált, hogy megjelent egyfajta “sevdalizálódás”, mégpedig az, hogy ami esetleg szerelmesebb témájú volt vagy olyan hangulatú, hasonló dallamvezetésű volt arra rámondták, hogy sevdalinka és ezáltal máris előkelőbb helyet tudott magának kivívni a piacon. A mai napig sok dalt sevdalinkaként kezelnek, holott nem az, de ember legyen a talpán, aki az eddigiek alapján bármit is kérlelhetetlenül akar állítani az ügyben. Jugoszlávia sevdah-lázban égett és elkezdte mindenki magáénak érezni dalokat. Ez már nem csak "bosnyák" - ügy volt, hanem jugoszláv. 
Az is egyértelműen kitűnik, hogy az 1950-es és 1980-as évek között amellett, hogy megerősödött a sevdah intézménye, kezdett kicsit szétesni, ha úgy tetszik hígulni is a stílus. Tudományos szempontból igen parázs vitákat kezdhetnénk el szítani, hogy akkor ez az, ez meg nem az, illetve az még az, de már nem volt akkor sem ez stb. Ne tegyük, mert nem sok értelme van.
Ami igazán gyönyörű ebben a folyamatban, hogy a sevdah nem tudott múzeumi tárggyá válni, életben maradt és fejlődött tovább, így sokkal szélesebb körben tudták magukénak érezni az emberek és az előadók. Megint csak "lereagálta" a történelmi változásokat és szépen belesimult a jugoszláv-eszményképbe. A sevdah "öntudatlanul" lefektette a saját maga fennmaradásának működési mintáit, aminek köszönhető a mai napig is töretlen népszerűsége és a kortárs előadók nyitott, progresszív gondolkodása a zenéről.

Az aranycsapat RTV Sarajeva  - Ismet Alajbegovic "Serbo" [harmonika], Slobodan Stancic "Purika" [hegedű], Ratomir Rato Petkovic [harmonika], Jovica Petkovic [harmonika], Tomislav Papišta [dob], Miki Petrovic [hegedű], Nedzad Imamovic [basszusgitár], Edhem Sejo Huseinbegovic [gitár], Spasoje Spaso Berak [klarinét], Dragan Kulis [klarinét]

Itt az előbb óvatlanul, de direkt elejtettem egy nevet, aki nekem, mint harmonikás különösen fontos és nem árthat kicsit kontextusba helyezni, mert nem esett róla szó korábban, de egy elég fontos szegmensére mutat a témának. Gondolom nem mondok senkinek sem újat, hogy az énekes mellett mindig ott volt egy zenekar is. A Szarajevói Rádiónak saját zenekara volt csakúgy, mint a Belgrádinak és ahogy Szerbiában, Boszniában is a rádió zenekara volt általában az ügyeletes az élő adások és a lemezfelvételek tekintetében is. Mi ezen az elgondolkodtató? Az, hogy az adott zenekar hangképe, ízlése, zenei megszólalása és esztétikája és ezáltal az egész közízlést formáló zenei stílus általában egy embertől függött nagy mértékben, mégpedig a zenekarvezetőtől. Ez a magas színtű intézményesített zenei profizmus pedig akarva-akaratlanul is rányomta a bélyegét a zene fejlődésére. A Szarajevói Televizió- és Rádiózenekar (RTV Sarajeva) egyik legendás vezetője az 1950-es évektől kezdve az óvatlanul elejtett nevű Jovica Petković volt, aki négy elemivel és félig írástudatlanul érkezett Szarajevóba, ahol hamar bekerült a rádiózenekarba és mivel harmonikázni viszont feketeövesként tudott az edukációs hiányosságai nem sok embert zavart. Az ő játéka az én olvasatomban stílusteremtő volt és a finom, visszafogott Ismet Alajbegović Šerbo stílusával ellentétben meghozta a szerb virtuóz, a hangszert szétfeszítő, elpattanó trillák, futamok és terczuhatagok világát a harmonikajátékba. (Különös fricska nekem, hogy az oly sokszor emlegetett szerb "expanzió", hogy jelent meg ily módon és és nyomta rá a bélyegét a bosnyák stílusra.) 
Kérdésként persze az is felmerül, hogy a leghíresebb zenészek által meghonosított stílus, kiemelt pozíciójuktól fogva mennyire mosta el az adott hangszerekhez tartozó meglévő kis mikro-játékmódokat és ha el is mosta ez miben jó vagy rossz? Ezt a kérdést meghagyom az etnomuzikológusoknak és a zenekari buszban a világvégéről hazautazó zenészeknek, akik a benzinkutak között általában ilyenekről tudnak egyidejűleg világmegváltó és vérre menő vitákat folytatni.

Hozzáteszem én nagyon hálás vagyok Petković úrnak, mert én személy szerint ezt a hangzást szeretem a legjobban, amikor a zenekar beleül a tempóba, megfeszítik a harmonikát és kipergetik azokat a futamokat és díszítéseket, mint egy zacskó üveggyöngyöt, aminek a tetején árad az énekhang és az ember rögtön bele akar halni a gyönyörűségbe, ami végül nem sikerül (sajnoshálistennek) cserébe karaktikus.

Az RTV Sarajevo ezúttal nem Petković vezetésével kíséri a legendás Safet Isović-ot

Nade vissza a főtémánkhoz, mielőtt elragadtatom magam. Ha lehet aranykort említeni a sevdah 20. századi történetében, akkor az az ’50-es évektől kb. a ’80-as évekig tartott. Ezután a prominens sevdah-előadók fellépései, amatőr menedzserek által szervezett szedett-vedett turnékká satnyultak és a fiatal Novokomponovana-előadók sokszor gyengébb minőségben, de nagyobb színpadi show keretében kezdtek feltörni. A Novokomponovana a kommercializáció eredményeként elkezdte kiszorítani a sevdah-stílust és a felnövekő új hallgató-generáció kezdett egy régi, a múlton lamentáló, unalmas zeneként tekinteni rá. Zaim Immamović a 80-as évek elején visszavonult, Himzo Polovina 1986-ban meghalt, Nada Mamula férje halála után visszavonult a nyilvánosságtól és csak TV programokban szerepelt. Safet Isović a magánkiadás felé fordult Omer Pobrić harmonikással és az újból önmagára találó boszniai muszlimság jegyében kezdett egy törökösebb hangzást megszólaltatni a felvételeken, modernebb hangszeres betétek mellett. A délszláv háború után csak lappangva voltak új nevek kilátásban, mígnem a lassan magára találó független Bosznia - Hercegovina elkezdte újra táplálni a kényszerpihenőre küldött, pislákoló sevdah-ot. Mielőtt beleugrunk a kortárs sevdah-ba ITT tudunk fürdőzni a jugoszláv-aranykorban.

A kortárs sevdah

A ’90-es évek végén Dragi Šestić életre hívta a Mostar Sevdah Reunion együttest, akikkel világhódító útjára indult a sevdah. Ők már nem a régi megszokott hangszerelésben és felfogásban játszották a dalokat, hanem megjelent a zenéjükben a nyugati zenei stílusok fúziója, nem a múltbeli formákhoz ragaszkodtak az autentikuság jegyében, hanem saját magukat tették bele a zenébe. Nehéz elkezdeni fejtegetni, hogy mit és miért játszottak úgy a háború után, de egy olyan trauma után, ami a háború volt mindenki kicsit elkezdett saját maga felé fordulni és megpróbálni elhatárolni magát a másik nációtól és nem utolsósorban a "jugoszláv" eszménytől. A zenében is eltűnnek a visszautalások az elmúlt hetven évre és mindenki kezdett valami teljesen új módon hozzányúlni a sevdah-hoz, mintha direkt ügyelnének arra, hogy a nosztalgia ne jelenjen meg. Mert mire is emlékeztetheti őket ez? Arra, hogy a több évtizedes együttélés után egyik napról a másikra elkezdték egymást a legkegyetlenebb módon gyilkolni? Én a mai napig érzem, hogy azok, akik kiléptek a nemzetközi színpadokra nem a jugónosztalgiában fürdőzve játszák a sevdah-ot, hanem - ahogy ezt láttuk eddig is - a jelenkorra reflektálnak, a mostani zenei trendekre rezonálnak legyen az akár hangszerelés, szerkesztés, színpadi jelenlét vagy előadásmód.

A mostani előadók újból elővették azt a korábbi gyakorlatot, hogy saját dalokat írnak, az egyéni alkotás és improvizáció újból teret nyert a műfajban, a modern kori sevdalije - érez, alkot és előad.

A 2000-es években feltűnt Amira Medunjanin, aki első felvételét éppen a Mostar Sevdah Reunionnal készítette. Ő is újabb fajta hangszereléseket választott és ő sem valami jugoszláv nosztalgiában akar megmaradni, hanem sokkal inkább az érződik, hogy ugyanúgy, ahogy a II. világháború utáni énekesek ő is a saját hangját keresi és nem valamit másolni akar, de követi a sevdah-hagyományt. A saját hangját formálja a mai világban és azt, hogy miként lehet újra definiálni a műfajt.  Rendkívül sokarcú énekesnő, a kortárs feldolgozási mellett használja a keleties hangzást is. Talán ez a megerősödés az orientalizmusban is a jugoszláv trauma feldolgozására tett kísérlet? Kiemelkedő még Božo Vrećo énekes, akinek első albuma teljes egészében a capella és egészen extravagáns, gender-semleges külsejével illeszkedik a modern korszellem egy árnyalatához.

Amira Medunjanin

A mostani előadók újból elővették azt a korábbi gyakorlatot, hogy saját dalokat írnak, az egyéni alkotás és improvizáció újból teret nyert a műfajban, a modern kori sevdalije - érez, alkot és előad. Damir Immamović az egyik leghíresebb képviselője ennek a folyamatnak (Zaim Immamovič unokája és a RTV Sarajevo egyik basszusgitáros-énekesének, Nedžad Immamović fia), meglátása szerint annyira kortárssá kell tenni a műfajt, amennyire csak lehet. A Divanhana éppen most tarolja le a nemzetközi zenei szcénát a sevdah-val és modern, kicsit poppos kicsit jazzes felfogásban játszák a legjobb sevdalinkákat.  A mai előadók új utakat keresnek és nem ragaszkodnak kétségbeesetten a régi formákhoz, mert pontosan tudják, hogy nem veszítik el a sevdah valódi tartalmát az újdonsággal. A vérükben van, részük az őseik által és ezért biztonságban van. Képesek a zenei önkifejeződésüket alkotásként megélni pont úgy, ahogy évszázadokon keresztül tették az emberek. Nem beszélve arról, hogy a már ezerszer említett folyamat organikus részei: Ahogy változik Bosznia, a társadalom és egyáltalán az egész kultúra, úgy változik vele a zene is, avagy egyik kedven latin mondásom tartja "Tempora mutantur, nos et mutamur in illis " - "Változnak az idők és bennük változunk mi is."

 Gdje je Sevdah?

A lezárás helyett csak a további kérdések maradnak bennem, amire a válaszokat mindenki magában keresheti tovább. Miben fog tovább élni ez a zene? A szövegekben, az előadásmódokban, a dallamokban, a nosztalgiában? Képes lesz-e lekövetni, hogy az egész Balkán sodródik bele a globalizálódásba és az a kulturális tér, amire reagálnia kell, az már nem csak egy város, egy ország vagy egy térség, hanem az egész világ. Ki fogja-e bírni azt a terhet, amit nyugati zene szupremáciája tesz rá? Ebben a nagy egymásra borulásra való vágyban a világban inkább homogenizálódik minden, mintsem a különbözőségek iránti tisztelet és egymás iránti nyitott, türelmes, érdeklődés fejlődne. A kitáruló világban én nem a sokszínűséget látom mélyülni, ahogy azt a zászlójára tűzik a kultur diplomaták, hanem a sivár, egyhangú banalitásba való lassú süllyedést. Nemcsak a természetben, de itt is keresnünk kell a fenntarthatóságot és az éltető forrásokat, kicsit ismerjük meg jobban és mélyebben a dolgokat és ott meg fogjuk találni a megoldást. Ne csak hallgassuk a zenét, hanem értsük meg annak hátterét, történetét, szimbólumait, mögöttes tartalmát és a gondolatokat, amikből táplálkozik és így sokkal nagyobb kincsekre lelhetünk.

Ezen túl azért mégiscsak felmerül bennem a kérdés ezután a sok mesélés és filozofálgatás után, hogy az rendben van, hogy mi, miből, hogyan jött a sevdah-zene, de mégiscsak hol lehetünk mi ebben? Hol van a sok információban, tényben, névben, felvételben az az érzés végső soron, amit kifejezni próbálnak az emberek évszázadokon keresztül és amiből kibomlott ez a gyönyörű világ? Hol a Sevdah? Akkor lesz egyedi ez a zene számunkra, ha erre találjuk meg a választ. Magamban valahol ott kezd formálódni, hogy itt nem csak valami szerelmi vágyódásról van szó, hanem arról az egyik legelemibb emberi sóvárgásról, hogy egésszé tudjunk válni. Miért másért érezhetnénk katarzist és boldogságot, ha nem azért az illanó érzésért, hogy valahogy belemerítkezhetünk a teljességbe. Nekem ez a zene végső soron sosem arról szólt, amiként definiálják és definiáltam én is, hanem erről a belemerítkezésről és megérkezésről önmagamhoz. Hogy miért kaptam ezt a formát ennek az érzésnek a megéléséhez az teljes rejtély, de hatalmas szerencse. 

Köszönöm a figyelmet, a szavak után marad a ZENE.
 

 A sorozat további részeit ITT olvashatod.