Ritmus és hang

Az ír Lankum sötét, olykor egyenesen horrorisztikus folklemeze 2023 egyik legnagyobb kritikai sikere volt. A bosnyák énekes-csellista Lakiko más hagyományból indul, de sok szempontból hasonló a megközelítése.

A dublini Lankum kvartett negyedik albuma hatalmas kritikai siker volt, több lap - köztük a Guardian és az Uncut - az év legjobb lemezének választotta, Mercury-díjra jelölték. A Szarajevóból származó, jelenleg Svájcban élő Lakiko látszólag egészen más világ: ő egyedül zenél (énekel, csellózik), 2023-as debütáló albuma jóval kevesebbekhez jutott el.

Ugyanakkor nagyon sok közös vonás is van a két lemez között: mindkettő a maga tradíciójából tragikus mélységeket képes kihozni, amikről persze tudhatjuk, hogy ott vannak bennük, de így még nem hallottuk egyiket sem. Mindkettő használja a radikálisabb underground műfajok eszközkészletét: effektezéseket, kiterjesztett technikákat (a hangszerek nem "szabályos" használata, kaparászás, csiszatolás stb.) - olykor akár még az ipari zenéhez is közel kerülnek.

Mindkét lemezen vannak kifejezetten (a szó hagyományos értelmében) szép részek, dalok; ugyanakkor mindkettő kapcsolódik ahhoz az avantgárd hagyományhoz is, ami a "rútban" találja meg a magasabb (őszintébb, autentikusabb, "realistább") esztétikai értéket.

A False Lankum nyitódala, a Go Dig My Grave igazi mesterkurzus; nincs nagy trükk, csak egyenletes fokozás, de az elképesztően hatásosan. Az a capella, mondhatni meztelen énekhanghoz egy perc után csatlakoznak a hangszerek, lépésről lépésre lesz egyre sűrűbb a zene, majd a négy perc után, egy kiállást követően jön a második rész: a lassan, de kíméletlenül újra meg újra lecsapó ritmus körül keringenek, sikoltoznak, kalapálnak a hangszerek. Akár még a rockzene egyik legradikálisabb végpontját elérő Swans is eszünkbe juthat; közelebbi zenei asszociáció az apokaliptikus folk vagy a southern gothic / gótikus country (pl. 16 Horsepower).

Ez a végletesen sötét hangulat aztán enyhül, de az emlékétől nem lehet megszabadulni. Vészjóslóan lebegő hangszeres szólamok vagy kaparászások, zörgések figyelmeztetnek arra, hogy a folkhagyomány legsötétebb vidékein járunk. Különösen érdekes a Master Crowley's, ami végre egy kis fellélegzést nyújtó táncdalnak indul, aztán a szinte doom metalt megidéző bőgő tolakszik az előtérbe, és egy túlzás nélkül horrorfilmes átvezetés után az utolsó egy percben a pokolban folytatódik a vigalom.

Az album második fele ehhez képest kicsit kienged; ez sem egy vidám ír táncház, de a korábbiakhoz képest simábban mondható szépnek a dalok egy része - a Netta Perseus eleje kifejezetten kedves, hogy aztán egészen másvilágivá váljon a második felére. De csak a végén ereszkedünk újra igazán mélyre. Leginkább pszichedelikusnak mondható a 13 perces The Turn első fele, és az ember így az album vége felé már nem lepődik meg azon, hogy hat perc után elkezdik a zúgó, szétkent szólamok egyre inkább elnyelni a dallamokat - azon viszont már igen, hogy ebből egy hosszú-hosszú időn át kavargó, búgó, nyikorgó, simán zajzenének mondhatni lezárás kerekedik ki. (Valójában öt perc, de többnek érződik.)

Nagyon fura az album szerkezete, az, hogy az elejére és a végére kerülnek a legnagyobb súlyok, közöttük viszont kisebbek a hangulati-hangzásbeli ingadozások, illetve akár viszonylag könnyebb dalok is beleférnek. Nekem nem is sikerült teljes megbarátkoznom vele, ugyanakkor abszolút érthető és megérdemelt a nagy kritikai lelkesedés.

Lakiko, vagyis Lana Kostić klasszikus képzettségű csellista. Énekével a sevdalinka hagyományához nyúl vissza, csellójátéka klasszikus ízeket is behoz, de többszörözi, effektezi azt, használ kiterjesztett technikákat, továbbá többször elektronikát is bevet - széttört dobritmusokat, furább pattogásokat, akár sípolásokat. Bár képes arra, hogy így teljesen kitöltse a hangzásteret, mégsem próbál úgy tenni, mintha zenekar lenne. Míg a Lankum ízig-vérig közösségi zene, addig Lakiko debütáló lemeze, a What To Do, How To Live? esszenciálisan magányos.

Itt is hallhatunk egészen súlyos dolgokat (a Testosterone nyitása akár ipari techno is lehetne), a hangszerből kihozott vészjósló csiszatolásokat, egyszer-kétszer szinte metalosra torzul a cselló. Ugyanakkor Lakiko is képes kifejezetten szép, vagy - mint a gyermekét a tengeren átkelve elvesztő, menekült asszony története által inspirált I Lost My Baby In The Sea - hátborzongatóan szomorúan szép zenét játszani.

Szemben a Lankummal, nála a szép és annak ellentéte nem igazán válik szét különböző tételekbe, dalokba, inkább együtt (és egymás ellenében) léteznek egy-egy számon belül. Míg a Lankum a dalformából indul ki, majd többször egyértelműen kilép onnan, vagy pedig azt telíti új jelentésekkel, addig Lakiko inkább belülről feszegeti a folkos art pop (kvázi)műfaj határait.

De ennél is fontosabb különbség, hogy a Lankum a sötétségbe való bemerészkedéssel egyben a szembenézés katarzisát, a megtisztulást kínálja a vele tartó hallgatónak; viszont Lakiko első látásra talán könnyebbnek tűnő lemeze sokkal kilátástalanabb. Az utolsó szám a Ništa: egy szép pizzicato+vonós dallamra énekli - ahogy írja - "szerény kísérletét arra, hogy megválaszolja az örök kérdést: mi az élet?" A dalszöveg ez: "semmi más, csak semmi, amiből semmi lesz."

A nyitóképen Lakiko, Oliver Look fotója