Ritmus és hang

be local, think global

“Nem tudnak mellette kiállni azok, akiké, mi pedig azt hisszük, a miénk.”
Interjú Trapp Dominikával a "Ne tegyétek reám" kapcsán

Trapp Dominika képzőművész munkáiból még januárban nyílt kiállítás Budapesten, a Trafó Galériában „Ne tegyétek reám” címmel, amely egyben a hungarofeminista mozgalom első eseménye is volt. Kiállításában – és a hozzá kapcsolódó kutatásban - a paraszti közösségek női szerepalternatíváit elsősorban a személyes élmények és traumák szintjén vizsgálja. 
Hogyan lehet mai szemmel érvényesen közelíteni a paraszti kultúrához? Mit tudunk mi, itt és most kihalászni belőle “tanulságként”? Mennyire formálható – úgy általában – a kultúra? Milyen szerepeket kínál a népi kultúra a nőknek? És hogyan viszonyul a táncházmozgalom a szerepváltozásokhoz? Egységes válasz ezekre a kérdésekre nincs – „de azért kísérletezni lehet vele”.

Mi volt az első vagy a legfontosabb kérdés, ami megfogalmazódott benned, aminek hatására kutatni kezdtél?

A doktori témámban a kortárs ökológiai válságelméletek szempontjából vizsgálom a paraszti kultúrát, mint egy fenntarthatóság utáni szcenáriót. A kutatásomban azzal foglalkozom, hogy azon túl, hogy magyarok vagyunk, miért lehet fontos még számunkra a népművészet. A paraszti kultúra egyrészt kultúrkincs, másrészről egy kis közösségekre épülő, lokális tudásanyag, ami alternatív megoldásokat kínál arra nézve, hogyan lehet ebben a régióban túlélni egy olyan elképzelt jövőben, amikor már a globalizációra és kapitalizmusra épített pillérek bedőltek. Ez egy disztópikus, de gyakorlatias megközelítés. A kiállítás mindezt még egy csavarral, feminista szempontból vizsgálja. Van, amit szerintem fontos átmenteni ebből a kultúrából, berendezkedésből, és van, amit érdemes kritikusan szemlélni. A patriarchális gondolkodás az utóbbi csoportba tartozik. Ez egy olyan elem, ami elidegenítő hatással is lehet azok számára, akiket egyébként érdekel ez a kultúra, viszont nem tudnak azonosulni a rájuk osztott szerepkörrel. Például vannak, akiket érdekel a néptánc, de nehezen tudnak azonosulni nőként azzal a szerepkészlettel, amit a koreográfia kínál. 

domi_11_1.jpg

Trapp Dominika (Fotó: Szombat Éva)

Pontosan erre volt példa a kiállításodon Szivós Kata táncos munkája, aki a legényes táncot „kreálta újra”.   

Kata jól ismeri és tiszteli ezt a kultúrát, és úgy próbálja életben tartani vagy élővé tenni, hogy közben aktívan formálja, a maga igényei szerint alakítja. Az egyik fő kérdés számára is az, hogy melyek azok az elemek, amiket megtart és melyek, amiket elvet, és ami marad, az az eredetihez képest micsoda. Hogy mi a “lényeg”, és az vajon így is átmenthető-e.

A „Ne tegyétek reám” egy hungarofeminista kiállítás. Hogyan definiálnád a hungarofeminizmust?

Ahhoz, hogy le tudjuk írni, mi a hungarofeminizmus, először is a hungarofuturizmus fogalmát kell tisztázni. A hungarofuturista mozgalmat Miklósvölgyi Zsolt esztéta, irodalomtörténész, Nemes Z. Márió költő, esztéta, kritikus és Fridvalszki Márk képzőművész alapították. Ehhez a mozgalomhoz én a kezdetektől fogva kötődöm, de kettős ügynöknek szoktam hívni magam, mert közben három évig a táncház mozgalom köreiben is rendszeresen mozogtam. A hungarofuturizmus nagyon hasonlít az afrofuturizmushoz. Az afrofuturizmus az 1950-es évek végétől terjedt el az USA-ban, a kialakulása szoros kapcsolatban áll az afroamerikaiak polgárjogi mozgalmának és az űrkutatásnak a kezdeteivel. Ez egy nagyon is politikus mozgalom, ami egy kétirányú időutazást végrehajtva alapvetően a jelennel kapcsolatban fogalmaz meg kritikát. Eredetileg a feketék jogfosztottságára irányította a figyelmet, akik a jelenben nem találták az őket megillető helyet a társadalomban, a felmenőik rabszolgasor előtti múltját pedig nem ismerték. Egy spekulatív művészeti és filozófiai stratégiát alkalmazva fúziós eredetmítoszt generáltak maguknak, majd a kor technológiai újításaiból inspirálódva – amelyekhez nekik szinte alig volt hozzáférésük – a jövőbe, egészen kozmikus távlatokba vetítették magukat. A hungarofuturizmus szintén egy politikus művészeti mozgalom, ami alkalmazza az afrofuturista stratégiákat, csak egy másfajta kulturális kontextusban, másfajta jelenbéli problémákra irányítva a figyelmet fogalmaz meg egyfajta ellennarratívát. A hungarofuturisták leginkább már létező eredetmítoszokat dolgoznak fel, ilyenek bizonyos szélsőséges közösségek múltfantáziái, például hogy a magyarok a  Szíriuszról jöttek. A hungarofuturizmus úgy fogalmaz meg kritikát az ilyen szélsőséges nézetekkel szemben, hogy kisajátítja őket és túlazonosul velük. A hungarofuturista mozgalom tagjaként Bajusz Orsolyával (aki kultúrakutató és képzőművész) arra gondoltunk, hogy a mozgalomban lenne helye a feminista kritikának is, így jött a hungarofeminista páholy ötlete. A kiállításom ebből kifolyólag tudatosan egy közösségi, mozgalmi munka eredménye. A koncepció az én ötletem volt, amit Orsolya és Prokk Balázs filozófus és néptáncos segítettek elméleti szempontból is körbebástyázni. 

A kiállításod alapját egyéni sorsok, vagyis ezek alapján leírt történetek képzik. Milyen forrásokat használtál?  

Két fő forrásom volt a kiállításra készülés során; az egyik Nagy Olga etnográfus munkássága - a parasztasszonyokkal készített interjúi, illetve azok a művei, amelyek a paraszti közösségek normarendszerével foglalkoznak -, a másik a „feminista szakirodalom”, azon belül is főként a második hullámos feminista és a pornóval szemben kritikát megfogalmazó radikális feminista elméletek. A kutatás során arra jutottunk, hogy feminista szempontból a paraszti kultúrát elsősorban a személyes élmények és traumák szintjén érdemes megközelíteni. Így jutottam el az asszonysorsokhoz, amik tulajdonképpen a kiállítás kiindulópontját jelentették. Engem leginkább a nők teste érdekelt, azoknak a nőknek a teste, akik ezekkel a hagyományokkal érintkeznek. Hogy mennyi mozgásterük van, mennyire tágíthatók a keretek, milyen traumákat élnek át, milyen traumákat normalizál adott esetben a közösség.

domi_2.jpg

Trapp Dominika az AU Workshoppal való együttműködésben: A parasztasszony teste, 2020. hanginstalláció. (Fotó: Biró Dávid)

Te alapvetően nem népzenész közegbe “születtél bele”, így rendelkezel kritikai távolsággal. Milyen esemény vagy momentum sodort téged a táncházmozgalom felé?  

Személyes kapcsolatok révén kerültem bele a közösségbe. A belépési küszöb egyébként nagyon magas, tudásalapú, és én szinte egyik fajta tudással sem rendelkezem, amin keresztül a mozgalom aktív részesévé válhattam volna. Zavart az, hogy nem a tevékenységem révén érdemeltem ki a “tűzhöz közeli” pozíciómat, részben ezért is alapítottam meg a Parasztok Atmoszférában zenekart. Azt gondoltam, azt a speciális nézőpontot, amit én külsős-belsőként képviselek, akár a mozgalom szolgálatába is lehet állítani. 

Megjelent egy negatív hangvételű cikk a „Ne tegyétek reám” kapcsán, amelyben azt kifogásolták, hogy a kiállítás ideológiák által vezérelt . Mit gondolsz erről?

Engem alapvetően az érdekel, ki mire használja fel- és ki- a paraszti kultúrát. A saját ideológiavezéreltségemről is tudomásom van, hiszen a kiállításom vállaltan feminista kritikát is alkalmaz. Ugyanakkor nem az volt a célom, hogy bíráljam teljesen más történelmi viszonyok között élő közösségek kultúráját, hanem arra kérdeztem rá, hogy a jelenbe, a jövőbe mit érdemes belőle átmenteni és miért. Én nem támadni szeretném azokat, akik másképpen gondolkodnak erről, inkább csak bővíteném az olvasatok számát. 

A paraszti kultúra fontos eleme a nemzeti identitásnak, egyben erős hivatkozási alap. Az a kép, amit te a kutatásodban, a kiállításodban ismertetsz a paraszti kultúráról, mennyiben azonos azzal, ahogyan a kollektív emlékezetünkben – akár intézményes szinteken, akár a művészetben – megjelenik? 

Amennyire belelátok, a néprajzban bőven vannak a női aspektusoknak teret adó kutatások. Az más kérdés, hogy ezek mennyire befolyásolják azokat az interpretációkat, amelyekkel a paraszti kultúrát szeretnék bemutatni. Szerintem a művészi interpretációkban kifejezetten hiány van ezekből az olvasatokból, inkább az idealizálás a jellemző. 

Lehet az olyan kérdésekre konkrét válaszokat adni, hogy milyen szerep jutott a paraszti közösségekben a nőknek, vagy mennyi mozgásterük volt? 

Főként azért nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni, mert ez tájegységenként, sőt településenként is eltérő lehetett. De azzal, hogy eredeti gyűjtésekre támaszkodva felmutatjuk, hogy ezek az együttélések egyáltalán nem voltak konfliktusmentesek, kicsit árnyaljuk az idillizált képet. A közösségeket a konfliktusaikkal együtt kellene szemlélnünk, még akkor is, ha mintaként tekintünk rájuk. Akár annak árán is, hogy így olyasmit látunk meg, amivel talán még a saját életünkben is nehezen vagyunk képesek szembesülni.

És a néptánccal mi a helyzet? Ott talán tetten érhetőbbek, kézzel foghatóbbak a nőknek kínált szerepkörök. Hogyan viszonyul a táncházmozgalom ezekhez?

Ez egy óriási és sokrétű közösség, én csak a budapesti helyzet egy szeletét ismerem, nem tudok általánosítani. Az én tapasztalataim szerint ebben a közösségben a női-férfi szerepkörök, az azokhoz kapcsolódó konvenciók nincsenek annyira megkérdőjelezve. A néptánc, a koreográfia pedig egyértelműen ezeknek a nem megkérdőjelezett szerepkészleteknek az ünneplése. Amikor jön egy olyan ember, mint Szivós Kata, aki átlép egy határt és azt mondja, hogy miért ne táncolhatnék férfi táncot nő létemre, ha egyszer nem látok ebben kivetnivalót, és ez felhördülést vált ki – mint ahogy ez meg is történt –, az szerintem sokat elárul arról, hogyan állnak páran a szerepváltozásokhoz. Azonban számomra teljesen érthető az, hogy valakinek az ilyesmi nem fér bele.

domi_9.png

Trapp Dominika együttműködésben Varga Noémivel: A néptáncosnő teste, 2020. állókép a videóból (06’40”)

A kiállításnak fontos eleme volt még a szexualitás és a szégyen kapcsolata, a testek tárgyiasításának kérdésköre. Ezt szimbolizálta a kifordított brácsa, a Kele Ildikó által tervezett újraértelmezett népi motívum és a szégyenkő is. Milyen férfi habitus közvetítődik a paraszti kultúrán keresztül? És hogy jön ide a pornó?

A kiállítás három fő részre oszlott: a parasztasszony teste, a néptáncosnő teste és a fétistárggyá tett test. Mindhárom blokk a hagyomány által biztosított mozgásteret vizsgálja, és transzgresszív kísérleteket vonultat fel. A mozgástér tágítás legextrémebb példája az installációm kiindulópontját képező, létező népi hangszer, amelynek a belsejébe a készítője a “prolapse” feliratot helyezte el. Ez a felirat ebben az esetben egy, a BDSM kultúrából ismert anális fétisre, egy tartós egészségkárosodással járó pornós zsánerre utal. A művem, a kritika tárgyával való túlazonosulás gesztusát alkalmazva - ami egy hungarofuturista “stratégia”, ahogy már említettem - kísérli meg felmutatni a szexuális alávetettséggel járó testi szenvedés realitását, valamint arra kérdez rá, milyen annak a hagyományőrző kultúrának a nemi szerepekhez és a szexualitáshoz való viszonya, amelyben megfér egymás mellett az egyenlőtlenséget szexualizáló pornókultúra és a paraszti kultúra. A mű elsősorban a tabusítás ellenében próbál meg állást foglalni, ami ugyanúgy vezethet szégyenből fakadó szexuális elfojtásokhoz valamint azokból kibomló perverziókhoz, mint extrém pornófogyasztási szokásokhoz.

domi_6.jpg

domi_7.jpg

Trapp Dominika együttműködésben Kránitz Richárddal: A fétistárggyá tett test, 2020. installáció- részlet. (Fotó: Biró Dávid); Trapp Dominika: A fétistárggyá tett test, 2020. merített papír, olajpasztell. (Fotó: Biró Dávid)

A „mögé nézés” nyilván sokakból sokszor vált ki ellenszenvet. Főleg azokból, akik érzelmileg szorosan közelítenek egy témához.

Persze, emiatt sokan megszólítva érezhetik magukat. De ezek az asszonysorsokat bemutató történetek léteznek, és hozzáférhetőek – én csak kihangosítottam őket. Kérdésesebbnek tartom azt a jelenséget, hogy a népi kultúra elemeit egyesek eladhatóvá próbálják tenni, akár művészeti alkotásokon keresztül, akár propaganda célokból. Gond nélkül választják le róla a szocio-kulturális kontextust, lefölözik a dekórumait és “folk”-ra átkeresztelve, szagtalanítva, sterilizálva kínálják fel fogyasztásra. Mindez felveti bennem a kérdést: hordoz-e ez a kultúra olyan minőségeket, amik megvédhetnék az embereket a konformizmus csapdájától? 

És hordoz? 

Lehet hozzá úgy közelíteni, hogy ne védjen meg ettől, de szerintem egyébként igenis hordoz. Ezt én is belelátom, de belelátták azok a radikális alkotók is, akik a 20. század során felé fordultak. De említhetném akár a Táncházmozgalom hőskorának mozgalmárait, vagy épp a Nomád Nemzedék azon tagjait, akik például az ökológiai gondolkodással kapcsolták össze a népi mesterségek és paraszti életforma elsajátításának gyakorlatát. A paraszti kultúrának a képviselői eredendően a legkiszolgáltatottabb és a legelnyomottabb társadalmi osztályból kerültek ki. Nem volt hangjuk, nem volt kritikai meglátásuk azt illetően, az ő kultúrájukat hogyan kellene felhasználni. Nem tudnak mellette kiállni azok, akiké, mi pedig azt hisszük, a miénk. Ebben benne van a matyó-mintás „latte art” lehetősége, és benne van az én olvasatom is. Igazából szabadrablás van. És ez maradjon is így – csak beszéljünk róla!

domi_4_1.jpg

domi_10.jpg

Trapp Dominika az AU Workshoppal való együttműködésben: A parasztasszony teste, 2020. hanginstalláció. (Fotó: Biró Dávid); Kiállítási látkép, az előtérben: Trapp Dominika: SZÜL. Fekszik MEGH., 2020. akvarellceruza, söralátétkarton, 75x100cm. (Fotó: Biró Dávid)

 

Trapp Dominikával készített korább interjú itt olvasható.

 

 

rh_tamogatas.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://ritmuseshang.blog.hu/api/trackback/id/tr7015574710

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Facebook oldaldoboz

Naptár

június 2020
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30

Kapcsolat, hirdetés, mindenmás: apostrophe.prod@gmail.com

Címkék

cimkefelhő