Lehet-e kortárs művészeti gyakorlatok mentén közelíteni a hagyományőrzéshez? Jelenleg vannak-e kapcsolódásai a táncházmozgalomnak a kortárs kultúrához? Mit jelent ma az autentikusság? Léteznek-e átfedések a különféle szubkultúrák között? Mindannyian „technoparasztok” vagyunk? Képesek-e közösen gondolkodni a különböző művészeti ágak képviselői minderről? Többek között ezekre a kérdésekre reflektált az OFF-Biennále Budapest záróeseménye, a Parasztok Atmoszférában című előadás. A projekt megálmodójával és vezetőjével, Trapp Dominikával beszélgettünk.
Hogy kerültél kapcsolatba a táncházzal?
A táncházzal való kapcsolatom az Éri Katihoz fűződő barátságomnak köszönhető. 15 éves korunkban ismerkedtünk meg egymással a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában. Katin keresztül a szüleivel, Éri Péterrel és Ménes Ágnessel is kapcsolatba kerültem. Az egyre szorosabbra fűződő barátságunk során feltárult számomra egy izgalmas intellektuális közeg, amiben a népi kultúra és a kortárs művészetek organikus egységet alkottak. Akkoriban Kati éppen azt a korszakát élte, mikor a népzenétől eltávolodóban volt, így együtt fedeztük fel a budapesti underground egyéb szegleteit: koncertekre jártunk, könyveket cseréltünk, verseket írtunk, ám táncházakat egészen 18 éves korunkig nem látogattunk közösen. Az első táncházas élményem a Reviczky utcai Csoóri Klubhoz kötődik, ahová Kati vitt el. Ott szembesültem először azzal, mennyi nyers erő van az élő népzenében és a táncban. Miután felvettek a Képzőművészeti Egyetemre, Katival meglazult a kapcsolatunk, és táncházba sem jártunk már többet együtt. Az egyetem elvégzése után Berlinbe költöztem, ahol két és fél évig éltem. Két évvel ezelőtt hazalátogattam Budapestre, akkor találkoztunk régóta először Katival, akiről tudtam, hogy nagybőgőzni kezdett, és együtt zenél a barátjával Maruzsenszki Andorral. Rajtuk keresztül ismertem meg Kiss-B. Ádámot, és részben miatta költöztem vissza Magyarországra. Azóta együtt élünk, én én szinte minden pénteken ott ülök a Rácskertben Kati, Andor és Ádám zenekarának, az Erdőfűnek a klubjában.
"Trapp Dominika ezzel a projektjével arra tesz kísérletet, hogy a magyar paraszti kultúra zenei örökségét kritikai szempontok alapján interpretálja, valamint kapcsolatot épít kortárs művészek és a táncház zenészek új generációja között egy közös produkció létrehozásával. A kapcsolódó kutatás során azoknak az előképnek tekinthető művészeti csoportoknak a munkásságát is vizsgálja, amelyek a progresszió jegyében inspirációt merítettek a magyar parasztság alkotásaiból. A táncházmozgalom zenészegyéniségei mellett kiemelt figyelmet fordít a korai magyar avantgárd mozgalmaira, főként a Kassák Lajos köré tömörülő fiatal aktivisták tevékenységére. Ők Bartók forradalmi szellemisége nyomán fordultak a népi kultúra felé; azaz “az egymás ellen uszított, harcterekre parancsolt népek” összetartozásának cáfolhatatlan bizonyítéka felé — és akikben maga Bartók is a szellemi megújulás lehetőségét látta: egy “másik Magyarország” képviselőit.A projekt során létrejön egy konceptuális zenekar, amelynek elsődleges inspirációs forrásai a magyar népzene eredeti előadói: Bartók felforgató alkotói karaktere, zenetudósi munkássága, valamint a mögé felsorakozó zenészek és egyéb művészeti ágak képviselői. A zenekar a nevét — Parasztok Atmoszférában — egy Lengyel József vers címéből kölcsönözte, amely 1917-ben a Kassák Lajos által szerkesztett MA folyóirat művészmatinéján hangzott el. A névválasztással a csoport vállaltan áll be azon — általa is vizsgált — mozgalmak sorába, amelyek különféle ideológiák mentén használták fel és ki a parasztság kultúráját, sajátos atmoszférát vonva köré."
- Részlet az előadás kísérőfüzetéből
Főleg “autentikusnak” szánt előadásmódokkal találkoztam, és kérdésessé vált számomra az autentikusság fogalma, és mindezen gyakorlatok célja is.
Honnan jött a Parasztok Atmoszférában ötlete?
Ádám révén rengeteg koncertre, táncházba és táncelőadásra eljutottam. Korán szembesültem azzal, hogy ezeknek az eseményeknek a közönsége zömmel más jellegű, mint az Éri család általam megismert szellemi holdudvara, illetve az a kortárs művészeti szcéna, ahol én mozgok. Megfigyeléseim szerint a mostani táncházas színpadi előadók élő kapcsolatot ápolnak egy rendkívül gazdag, és hozzáférhetővé tett kulturális örökséggel, aminek az interpretációjához főként a „hagyományőrzés” gyakorlatát alkalmazzák. Főleg „autentikusnak” szánt előadásmódokkal találkoztam, és kérdésessé vált számomra az autentikusság fogalma, és mindezen gyakorlatok célja is. Ahhoz képest, mennyire problematikusak ezek a fogalmak, nem igazán láttam példát a tisztázásukra tett kísérletekre. Rendkívül fontosnak tartom az autentikusságra törekvő előadók munkáját, számomra olyanok, mintha egy élő archívum lennének, egyfajta médiumai egy mára már szinte teljesen felmorzsolódott társadalmi osztály kultúrájának, ám azt gondolom, nagy szükség volna több olyan alkotó munkájára is, akik kortárs művészeti gyakorlatok mentén közelítenek ehhez a témához. Talán azért is, mert így közösen gondolkodhatnánk együtt a saját örökségünkről azokat a szempontokat is figyelembe véve, amikre talán az autentikusságra törekvő gyakorlat nem tér ki. Ezen gondolatok alapján kezdett el érlelődni bennem valamiféle alkotás létrehozásának a vágya, és mikor az OFF-Biennále kurátorai felkértek egy egyéni projekt megvalósítására, akkor megszületett a Parasztok Atmoszférában koncepciója.
Trapp Dominika
1988-ban született Budapesten.
2012-ben végzett a Képzőművészeti Egyetem festő szakán Révész László László osztályában. 2011-ben Dés Mártonnal közösen megalapítja a Csakoda művészeti csoportot, akikkel számos vidéki helyszínen, valamint a dunaújvárosi ICA-D-ben és a Bánkitó fesztiválon is részt vesznek, valamint 2016-ban elnyerik az Erste Bank és a tranzit.hu által alapított Katalizátor-díjat.
Dominika egyéni projektjeivel szerepelt kiállításokon Magyarország több városában, számos alkalommal Berlinben, Londonban, Brnoban, Isztambulban. Az Fiatal Képzőművészek Stúdiójának tagja, 2015-ben Herczeg Klára-díjat, 2016-ban Derkovits-ösztöndíjat nyert.
Az utóbbi években készült munkáiban globális/lokális trendek és az egyén viszonyával, illetve ugyanebben a kontextusban a művész kompetenciájával foglalkozott; kurátori tevékenysége során kulturális, politikai, földrajzi vagy egyéb okok miatt egymástól távolra szakadt csoportok számára igyekszik beszédhelyzeteket teremteni. Weboldala itt
Kiindulópontot jelentett számomra Kassák Lajos és Bartók Béla kapcsolata és sorsközössége egy, a haladó gondolkodást és az avantgárd szellemiséget mereven elutasító Magyarországon.
„ A magyar paraszti kultúra zenei örökségét kritikai szempontok alapján interpretálják”- írtátok az előadás kísérőfüzetében. Milyen kritikai szempontok alapján közelítettél a témához?
A kutatásom során nagy hangsúlyt helyeztem a “hagyományra” mint kulcsfogalomra, és arra törekedtem, hogy a paraszti kultúrához való progresszív hozzáállás hagyományait mutassam fel a jóval ismertebb, és a jelenben sokkal elterjedtebb “megőrizve megtartó” gyakorlatokkal szemben. A múlt század elejének magyar avantgárdjához, a Kassák köré tömörülő aktivistákhoz, illetve más, hozzájuk kötődő művészekhez nyúltam vissza, többek között azért is, mert az ő tevékenységükben láttam olyan mozgalmi, társadalomformáló aktivitást, amelyet a jelenünkben rendkívül aktuálisnak érzek. Kiindulópontot jelentett számomra Kassák Lajos és Bartók Béla kapcsolata és sorsközössége egy, a haladó gondolkodást és az avantgárd szellemiséget mereven elutasító Magyarországon. A történeti avantgárd mellett a táncházmozgalom ellenkulturális minőségében volt kapcsolódási pont számunkra. A rendszerváltás előtt, a mozgalom kialakulása körüli időszakban a zene és a tánc eredeti előadóktól való elsajátítása, a hagyomány átmentése progresszív gyakorlatnak volt tekinthető. Egy elnyomó, identitásromboló hatalommal szállt szembe az, aki akár az illegalitást is vállalva indult útnak gyűjteni a határon túli, izolált magyarlakta falvakba.
A rendszerváltás előtti táncházmozgalom közönségének diverzitása és a kortárs művészettel való, a ma tapasztalhatónál élőbb kapcsolata is figyelemreméltó volt számunkra; azonban a közeg átformálódásának okait firtató, a mozgalom későbbi intézményesülését és a mindenkori politikai berendezkedéshez fűződő viszonyát vizsgáló kutatás meghaladta volna a kompetenciánkat.
„Szemben ültünk egymással, de nem tudhattam, ő mit gondol rólam, én azonban láttam fiatal, halványszínű, simán modellált arcát, egyenes testtartását, szavait kísérő kézmozdulatait, láttam és éreztem, hogy egész lényéből akaratos erő és szinte fénylő tisztaság árad felém. (…) Hogy elbúcsúztam Bartóktól, éreztem, ez a találkozásunk sosem esik ki az emlékezetemből, és hosszan tartó lesz személyes ismeretségünk.” (Kassák Lajos: Bartók Béláról és a népzenéről)
- Részlet az előadás kísérőfüzetéből
Mikor kezdődött a munka?
Júliusban találkozott először a zenekar minden tagja, nagyjából lefektettük azt a, főként zenei, alapot amire építkezhettünk. Ezt követte egy hónapnyi egyéni kutatási időszak, majd szeptemberben vették kezdetüket a próbák. Majdnem minden héten próbáltunk, a premier közeledtével hetente többször is. A koncepciónk a próbákon tapasztaltak figyelembevételével folyamatosan finomodott. Az én szerepem általában nem klasszikus rendezői szerep, nincs kiforrott vízióm, amihez hozzádolgozom a “szereplőimet”. A munkamódszerem abban áll, hogy körvonalazok egy felvetést az általam kiválasztott emberek felé; amennyiben felkeltem az érdeklődésüket, elindulhat a közös gondolkodás, és számomra az örömteli, ha mindenki meg tudja találni a maga szerepét a projekten belül, és ki tud teljesedni. Ez a fajta munkamódszer nagy terhet rak minden résztvevő vállára, és úgy tűnt számomra, hogy leginkább a népzenészek számára jelentett újfajta kihívást. A megszokottól eltérően ezúttal nem tudták előre, mit kell játszaniuk, hanem együtt kellett kitalálnunk a zenei produkciót úgy, hogy közben minden zenésznek nagyon reflektált viszonyban kellett állnia a saját zenei örökségével. Másfél hónappal a bemutató előtt úgy éreztem a koncepció még nincs teljesen kidolgozva.
Ahhoz, hogy a jelenben érvényes álláspontot alakítsunk ki magunknak meg kellett tudnunk fogalmazni, mi más aktualitása lehet most a paraszti kultúrához való "odafordulásunknak" azon túl, hogy motiváltak vagyunk az értelmezési mező bővítésében és folytonosságot kívánunk képezni a múltban fellelhető progresszív törekvéseknek. Az általam vizsgált XX. századi társadalmi és művészeti mozgalmakról általánosságban elmondható, hogy valamiféle krízisre adott reakció vezette őket a népi kultúra felé; ebből kiindulva végül az engem az egyéni projektjeim kapcsán is foglalkoztató és a kortárs elméleti diskurzust is leuraló világvége hangulat kontextusában kezdtem vizsgálni az “utolsó óráit” élő parasztság kultúráját. A paraszt egykor, mint a természetnek leginkább kiszolgáltatott ember létezett, a természet részekén fogalmazta meg önmagát. Az életvitele és rituáléi a viszonylag kiszámítható természethez alkalmazkodtak. A folyamatos munka alól való felszabadulás idejében születtek azok az alkotások, amelyeket ma népművészetként tartunk számon, és a motívumkincsük a parasztság természetbevetettségének viszonyrendszerében értelmezhető.
(...) mindannyian technoparasztokká leszünk
Ezzel szemben áll a városi ember életformája, aki a természettől elvágva, annak csak közvetett módon kiszolgáltatva éli mindennapjait. Jelenünk legégetőbb krízisét, a globális léptékű klímaváltozást az emberiség és a természet kríziseként is értelmezhetjük: a természetet leigázó, attól eltávolodó ember az életmódja következtében kialakuló kiszámíthatatlan környezeti változások hatására újra a természetnek kiszolgáltatva találja magát. Nemes Z. Márió terminusával élve mindannyian technoparasztokká leszünk az antropocénnek nevezett, nem egészen hivatalos földtörténeti korban. Az én kiegészítésemben: “műalkotásaink horizontja a savanyú puszta és az emelkedő tengerszint”. Ennek az újfajta, korábban nem tapasztalt léptékű és minőségű természetbevetettségnek a perspektívájából kezdtük el koherenssé formálni a zeneművet, és bekalibrálni a hangulatait. Egyértelműen az elmúlás érzete kezdett dominánssá válni nem csupán a témaválasztásainkban és a mű dramaturgiáját illetően: a népzenei gyűjtéseket tartalmazó viaszhengerek elzajosodását megidéző moduláris szintetizátor hangok is a megsemmisülést idézték, és ezzel együtt az egykor részleges vagy teljes izolációban virágzó kultúra képviselőinek a múltba tűnését.
A darab szereplői hogy viszonyultak az előadáshoz?
A szereplőknek, függetlenül attól, hogy milyen kulturális közegből érkeztek, valamilyen szempontból meg kellett haladniuk önmagukat ahhoz, hogy létrejöhessen a produkció. Ha a zenekar tagjait egy skálán rendeznénk el, akkor az egyik végén a népzenével kapcsolatban meglehetősen távolságtartó Bertók Márton állna a moduláris szintetizátorával, a másikon az elektronikus zenétől húzódozó Maruzsenszki Andor a hegedűjével. Következetesen képviselt álláspontokról, és ezek mentén felépített művészeti praxisokról van szó, amik a közös munka és a tűzkeresztséggel felérő előadást követően egymáshoz idomultak egy fontosnak ítélt ügy érdekében.
Talán a tagok közül a legnagyobbat Szurcsik Erika és Neményi Lilla vállalták, akik népdalénekesi előképzettség nélkül próbáltak meg népdalokat énekelni. A nehézségeken az segítette át őket, hogy ráéreztek a népdalok érzelmi töltésére, és ehhez tudtak kapcsolódni, ettől vált “autentikussá” a produkciójuk. Az eredeti gyűjtések mellett olyan sajátos értelmezésű interpretációk is hatással voltak rájuk, mint pl. Bartók népdal feldolgozásai Török Erzsébet előadásában vagy a Vízöntő együttes Katonkísérő című száma. Az előadásmódjuk másik erénye a spontaneitás és az önirónia volt, amivel kontrasztként párosultak olyan drámai pillanatok, mikor mintha a színpadon vergődték volna a világra a dalokat. Kiss-B. Ádám eddigi pályafutása során a Parasztok Atmoszférában volt az első olyan projekt, amiben szinte az összes szakmai kompetenciáját: nép- és klasszikus zenei képzettségét, zenetörténészi és zeneszerzői ismereteit szintetizálhatta. Vele volt módom a legtöbbet közösen gondolkodni a koncepcióról és bizonyos részek zenei megoldásairól.
→ Bertók Márton, Porteleki Áron, Szurcsik Erika, Neményi Lilla, Éri Kati, Kiss-Balbinát Ádám, Maruzsenszki Andor
Porteleki Áron volt az egyetlen, akinek a kortárs művészeti kontextus és ez a munkamódszer nem volt teljesen idegen. Családi ágon kötődik a táncházmozgalomhoz, ismeri és játssza is a népzenét, ám újabban főleg szabad improvizációs zenei közegben mozog otthonosan. Számára ebben a produkcióban az jelentett újdonságot, hogy nagy hangsúly helyeződött arra, ki honnan jött, és mi a viszonya a kulturális gyökereihez. Azt gondolom, Éri Kati számára is az jelentett kihívást és jó értelemben vett nehézséget, hogy egy kortárs művészeti produkció keretein belül volt lehetősége foglalkozni a családja által ráhagyományozott kulturális örökséggel, és azt a saját művészi intenciói alapján dolgozhatta fel. A közös munkának egyik üdvös hozadéka, hogy Andor a premier előtt meghívta Áront brácsázni a Rácskertbe, aki azóta többször, sok év után újra, önszántából is megfordult ott.
Az olyan ikonikus befogadó terekben, mint az FMH vagy a Kassák Klub, egymás mellett burjánozhatott a kulturális ellenállás kétféle ága: a neoavantgárd művészet és a táncházmozgalom.
Miért pont a Törekvés Művelődési Központot választottátok helyszínnek?
Az én alkotói gyakorlatomban kiemelt helye van a művelődési házaknak. A részben általam is alapított Csakoda csoport küldetése, hogy a jól kiépült, ám a fővárosba tömörülő kortárs művészet szempontjából marginális helyzetben lévő művelődési házak hálózatát kihasználva juttassa el a kortárs művészet egy szeletét vidéki kistelepülések lakóihoz. Egy tavalyi projektünk záróeseménye a Törekvés Művelődési Központban volt, így én már jól ismertem a terepet. A ház a múlt század húszas éveiben épült egy vasutas önképzőkör összadakozásából, és máig működik, többek között a Törekvés Néptánc együttesnek is otthont adva. A művelődési ház azonban a projektünk szempontjából más okból volt fontos helyszín: a kultúrotthonok már a rendszerváltást megelőzően is marginális intézményeknek számítottak, így válhattak helyszínéül tűrt kategóriás művészeti produkcióknak valamint táncházaknak. Az olyan ikonikus befogadó terekben, mint az FMH vagy a Kassák Klub, egymás mellett burjánozhatott a kulturális ellenállás kétféle ága: a neoavantgárd művészet és a táncházmozgalom.
A közegétől megfosztott népzene megállja-e a helyét, mint önálló művészet?
Nem szívesen vállalkoznék arra, hogy bármivel kapcsolatban megítéljem, művészetnek számít-e vagy sem. Nyilvánvalóan problematikus a színpadra állított néptánc és a népzene, és kérdés, milyen mértékben számít ez a gyakorlat kulturális kisajátításnak, mi vész el a zenéből és a táncból, és mivel gazdagodnak egy új kontextusban.
Azt visszásnak találom, mikor az egyébként hagyományörzőnek szánt darabot itt-ott kortárs “dekórumokkal” dobják fel. Megidéznek valamiféle szellemiséget, de az nem határozza meg a hozzáállásukat az előadás egészéhez, cserébe a darab egy furcsa határterületen találja magát: hagyományőrzőnek nem elég hű, kortársnak viszont nem elég mély. A városi táncház egészen más téma. A táncházak aktív tagjai egy szofisztikált rekreációs tevékenység űzői, akik rengeteg munkát fektetnek abba, hogy elsajátítsák a táncház élvezetéhez szükséges tudást; így az egymásnak való zene és tánc magával ragadó és közösségformáló egységet képez.
A 20. századi korai magyar avantgárd néhány verse mellett népdalküszöbökből szövegkollázst írtatok, amelyek kilépve eredeti kontextusukból versként funkcionáltak. Honnan jött az ötlet?
Az előadás kezdetén egy palatkai lakodalomba csöppenünk bele, aminek egy idő után lelassul a tempója, és a mulatság végén, hajnalban lassan kisétálunk a tájba. A Sír az út előttem tulajdonképpen egy válogatás a természettel végzetszerűen összefonódott paraszti képzelet tájain fellelhető, az árvaság, az elárultatottság, a gyász érzéseivel párba állítható természeti jelenségekből. A népdalküszöbök után azonban nem következik kifejtés, az önmagukban álló természeti motívumok összességéből bomlik ki az egész előadást meghatározó véghangulat.
Sír az út előttem (részlet)
A fényes nap immár elnyugodott
A föld szintén sötétben maradott
Nap sem süti világosan
Még a hold is homályosan
Sem eső nem esik
Sem felhő nem látszik
A nyári folyóvíz
Télre megaluszik
Hideg se volt, mégis befagyott a tó
Én vagyok az, aki nem jó
Fellegajtó nyitogató
Fejem felett az nagy felhő
De nem abbul hull az eső
Azt gondolom, eső esik
Pedig a szemem könyezik
- Részlet az előadás kísérőfüzetéből
Molnár Gyula: Teremtés című verse - ami hallható Sebestyén Márta egyik albumán - pedig a Teremtésit! című előadásból lett átemelve. Ez az előadás hogy került képbe?
Amikor felvetettem Katinak és Marcinak (Éri Márton), hogy min gondolkozom, mindketten a Teremtésit! című darabot említették, mint ami kiindulási pontot jelenthetne a kutatásunkhoz. Az egykori előadás, ún. „istállódráma”, egy, a színházi világban is újítónak számító összművészeti produkció volt, amiben népzenészek, színházi emberek és képzőművészek dolgoztak alkotótársakként. Az előadásunk prológusaként szerepel a Teremtés c. szám feldolgozása, egyfajta invokáció, ami megidézi azt a turbulens szellemi légkört, amiben a Teremtésit! létrejöhetett. Az inspiráló előkép előtti tisztelgésként is értelmezhető a feldolgozás, valamint a szövege is erősen kapcsolódik a témánkhoz az elmúlás ellenpontjaként.
"Valamikor a nyolcvanas évek legelején közeli barátaink esküvőjére tanultuk be és adtuk elő először a Teremtésit! című színdarabot Üllő mellett egy tanyán (…) Molnár Gyula „Olasz” az eredeti darabot és az előadásban szereplő tárgyakat is Olaszországból hozta (egy bőröndnyi gumiállatkát és nagy mennyiségű műanyag állatkát) amikkel Isten (Éri Péter) az agyagos asztalon megteremti a Világot egy Kerub (Ménes Ágnes) és egy Szeráf (Kása Béla) segítségével.
(…) a budapesti Szkéné Színház akkori igazgatója Regős János 1985-ben meghívta Olaszt, hogy rendezze meg velünk igazi színházi körülmények között az előadást. A darab nyitó és záró zenéjét Éri Péter találta ki és játszotta el Méhész Zoltán „Zümi” gitárszintetizátorán.
(…) A teltházas előadásokon a közönség nemigen látott még addig „tárgyszínházat”, azaz egy asztalon különféle hétköznapi tárgyakkal, bábukkal, játékokkal, gyümölcsökkel, csokoládé nyuszikkal stb. előadott színdarabot, sok humorral, élő zenével, vizuális hatású meglepő ötletekkel." (Ménes Ágnes A TEREMTÉSIT!-ről)
- Részlet az előadás kísérőfüzetéből
Hol lehet majd látni az előadást?
Szirmay-Kalos Léna, a berlini Collegium Hungaricum kurátora egyenesen Berlinből jött haza az előadás miatt, és meghívta a produkciót Berlinbe egy június fesztiválra. A MOME is érdeklődik irántunk Kele Ildikó textiltervező kapcsán, aki az egyetem tanára, és a zenekar fellépőruháit tervezte. Rajtuk kívül a JazzaJ keresett meg minket, velük is várható a jövőben valamiféle együttműködés.
Az előadásról készült filmet és szereplők bemutatkozását alább lehet megtekinteni, a teljes kísérőfüzet pedig itt érhető le.
Közreműködők
Bertók Márton, analóg moduláris szintetizátor “Az Ultrahang Fesztivál egyik kurátora és grafikusa vagyok, Triglav néven pedig absztrakt zenét szoktam játszani különböző elektronikus hangszereken, többnyire egy analóg moduláris szintetizátoron. Tiszta, de komplex hangokat használok a Buchla/Serge-féle hagyományokból merítve. Bár a népzene sose érdekelt, a műfajok szerintem nem számítanak különösebben.”
Éri Katalin, nagybőgő, gardon “Budapesten születtem a rendszerváltás előtt nem sokkal, édesanyám képző- és iparművész, Porteleki Áron apja és az én apám pedig egy zenekarban játszanak népzenét. Szóval gyerekkoromtól kezdve a szüleim tudatosan vittek mindenféle izgalmas művészeti eseményre, koncertre, színházba, kiállításra, s mellette jártuk a szórványmagyarság falvait, azokat a helyeket, ahonnét apám tanulta a falusi zenészektől a muzsikálást. Hat éves koromban egy csellót nyomott a kezembe és elkezdett tanítani, majd beíratott egy zenesuliba is. Aztán jött egy nagyobb szünet, és pár év kihagyás után - miközben a Kisképzőn (ahol Trapp Dominikával és Szurcsik Erikával összebarátkoztunk) tanultam - az összegyűjtött zsebpénzemből beiratkoztam klasszikus csellót tanulni. Érdeklődésem viszont párhuzamosan a hatvanas évek zenei világa felé is fordult, és elkezdtem tematikus megfontolás alapján bakeliteket gyűjteni, DJ-zni. Persze jártam táncházakba is, mert a kétezres évek közepén ezek szuper bulik voltak Budapesten. Ekkoriban ismerkedtem meg Maruzsenszki Andor prímással. Néhány év újabb csend után felvetettem neki, hogy van otthon elfekvőben egy nagybőgő, nem próbáljuk-e ki, hogy tudok-e még muzsikálni, mert a művészetelméleti tanulmányaimat nem éreztem elég produktívnak. Kiss-Balbinat Ádám csatlakozásával pedig megalapítottuk az Erdőfű nevű autentikus népzenei formációnkat, amivel hétről hétre régi falusi atmoszférát próbálunk megidézni a fővárosban.”
Keresztesi Botond, díszlet „1987-ben születtem Marosvásárhelyen. Gyermekkori amnéziám Ceaușescu halálsorán, forradalmi hangulatban, a szovjet összeomlás kapujában töltöttem. Bár nem láttam, ahogy Sütő Andrást fél szemére megvakítják, Ceaușescu-t szitává lövik karácsonykor élő adásban, mégis generációm alapélményeivé váltak ezek a motívumok – csak úgy, mint a vértelen rendszerváltás Magyarországon vagy Antall József halálhíre a kacsamesékben. 1990-ben az “anyaországba” költöztünk, bár ekkor még az emberek furcsa magyarul beszélő románokként tekintettek ránk. Gyerek- és fiatalkoromat egy kivéreztetett, majd defibrillált bányászvárosban, Tatabányán töltöttem. A népi kultúra a városi lét ellenpólusaként lépett az életembe, nyaranta a nagyszülők meglátogatásakor, az Aranyos folyó partján, az erdélyi Torda megyében. Életem a vizuális művészetek felé fordult, a budapesti Képzőművészeti Egyetemen 2012-ben végeztem. Nagyanyám utolsó nagyszülőmként 2015-ben ment el, azóta nem jártam a faluban.”
Kiss-Balbinat Ádám, hegedű, ének, vers „Székelyföldön születtem 30 évvel ezelőtt, akkor apám még népdalénekes volt a sepsiszentgyörgyi Vadrózsák Népi Együttesnél. Aztán a romániai rendszerváltás után Kolozsvárra költöztünk, ahol anyukám színművészi, édesapám operaénekesi diplomát szerzett, én pedig megkezdtem klasszikus zenei tanulmányaimat hegedűn. Nyaranta mindig meglátogattam kalotaszegi dédnagymamámat apám szülőfalujában, ahol Erdély legnagyobb népzenei és néptánc táborát szervezte a Kallós Alapítvány. 2000-ben Budapestre költöztünk, ahol az érettségi után felvételt nyertem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem muzikológia szakára. Népzenével áthatóbban 2007-ben kezdtem el foglalkozni, amikor megalapítottam a Góbé zenekart, majd pár évvel később felvételiztem a Zeneakadémia népi hegedű szakára. A legintenzívebb munkafolyamat mégis akkor indult, amikor Maruzsenszki Andorral és Éri Katalinnal elkezdtünk együtt muzsikálni, zenéket hallgatni. Rajtuk keresztül ismertem meg Trapp Dominikát, akivel azóta együtt élek, és esténként a konyhában művészetről, világvégéről és folklórról elmélkedünk. Valahogy mindennek folyománya ez a projekt.”
Maruzsenszki Andor, hegedű „Gyakorló muzsikusként a Kárpát-medence egyedülálló vonószenei hagyományainak átmentését és hű tolmácsolását tartom a legfontosabb feladatomnak. Ez a barokk és reneszánsz művészetben gyökerező zenei tradíció interetnikus foglalatban fejlődött és évszázadokon át kiszolgálta a paraszti társadalom igényeit. A XX. század elsöprő erejű változásai nyomán a hagyományos paraszti életmód keretei megszűntek, így a tradicionális vonós muzsika is elveszítette saját közegét. Ma, a folyamat vége felé, jól kirajzolódnak a kulturális erózió mozzanatai, az első fonográfhengeres gyűjtésektől kezdve egészen a mulatós zene térnyeréséig. A jelenkor izgalmas kérdése, hogy a közegétől megfosztott népzene megállja-e magában a helyét, mint önálló művészeti ág? Érthető, értelmezhető-e a parasztzene a parasztság nélkül? Azt hiszem a Parasztok Atmoszférában egy a lehetséges válaszok közül.”
Neményi Lilla, ének „Eredetileg a Camp Koala nevű feminista-punk zenekarban voltam basszusgitáros-énekes. A népzenével iskolai élményeim vannak énekórákról, ezen kívül más kapcsolatom nem volt még vele eddig, de a nyomasztó népdalok mindig is tetszettek. Amikor Domi felkért, hogy Erikával együtt én is énekeljek, nagyon megörültem, mert a projekt betekintést nyújtott a táncházmozgalomba és a népzene világába.”
Porteleki Áron, brácsa, elektromos gitár, ütőhangszerek „Budapesten születtem a táncházmozgalom 80-as évekbeli aranykorába. Apám népzenész, anyám keramikus, mindketten aktív tagjai voltak a társaságnak, amire úgy emlékszem, mint egy nagyon vegyes, különféle területekről érkező alkotó emberek csoportjára. Előbb hegedűn, majd népi kontrán (3 húros brácsán) kezdtem tanulni, amihez hamar csatlakozott a jazz-dobolás. Az utóbbi két hangszer az, amivel a mai napig foglalkozom. Dobosként sokféle műfajban kipróbálhattam magam, mégis az elmúlt nyolc évben fő érdeklődésem a különféle experimentális zenék és az improvizáció mint dinamikus alkotó erő felé fordult. Ennek jó táptalaja volt a népzenében megismert rögtönzés és a free-jazz erőteljes formanyelve, valamint a kortárs tánc fizikalitásával való megismerkedésem. Alapvetően minden zenében főként a hangzások felé fordult a figyelmem, mondjuk a virtuozitással szemben, és általában is ebben találom a legproduktívabb párhuzamokat egy-egy alkotófolyamatban. Népzenészként az egyszerűbb kíséret-modellek vonzanak, mint amilyenek például a mezőségi és a gyimesi zenében vannak, ahol a zenei szövetben bőven van hely szabadabb asszociációk kialakulására. Dobosként pedig az a nagy energiájú játékmód kezdett vonzani, ami túlmutat az előadó egyéniségén, mintegy rituálisan felöleli az előadót és a hallgatót egyaránt, a jelenben szól és el is illan. Olyan - gyakorlatilag rögzíthetetlen - energia, ami lélekben hazavihető. Kulturális antropológiai tanulmányaim kitárták előttem a különböző korok és kultúrák életstratégiáit, adaptációs folyamatait, globalizációval beköszöntő problémáit, és a táncház ilyen jellegű vizsgálata is sok dilemmát, kérdést felvetett bennem, főleg a saját identitásommal kapcsolatban. Ez a projekt némiképp ismét életre hívta bennem ezt a problémakört, ugyanakkor egyfajta bizalommal is kecsegtet afelől, hogy talán mégis lehet ebből a fontos forrásvilágból közösen meríteni különböző szubkulturális beágyazódottságunk ellenére.”
Szurcsik Erika, ének „Szurcsik Erika vagyok, képzőművész, dalszerző, énekes. A népzenéhez való alapvető viszonyomat édesanyámhoz kötöm: annak idején azért költöztünk haza Finnországból, mert ő azt szerette volna, ha a gyerekei magyar népdalokat énekelnek. A művészetben kevésbé tudok eltávolodni a berögzüléseimtől, de zenében érdeklődőbb és a műfajokban kísérletezőbb vagyok. A népzene is egy ilyen izgalmas terület a számomra, amivel eddig nem volt alkalmam mélyrehatóbban foglalkozni.”
Kele Ildikó, jelmezek „Kele Ildikó vagyok, a KELE Clothing alapítója és tervezője. A népművészet, a népzene, a népdalok és a népmesék mindig közel álltak hozzám. Gyerekként rendszeresen jártam mesemondó és népdaléneklési versenyekre, négy éves koromtól kezdve citeráztam. Később az érdeklődésem a divat- és textiltervezés felé irányult, így szereztem diplomát a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen kötött anyag- és öltözéktervezőként.
Tervezői motivációm a tradíciók újraértelmezése azáltal, hogy a textil- és ruhakészítés évezredek alatt kifejlődött technikáit, motívumait új kontextusba helyezem az alapanyaggal, a léptékkel, a színvariációkkal, a kivitelezési technológiával és végső felhasználással való kísérletezéssel. Úgy gondolom, hogy az igazán felszabadult és működőképes ötleteknél a népművészet nagyon finoman jelenik meg, nem erőltetett, nem tolakodó az üzenet, de mégis hordozza a karakteres “saját” ízt. Én az aktuális problémafelvetéshez először asszociációkat gyűjtök színek, alapanyagok, felületek formájában, majd kötésmintákba és ruhaformákba öntöm ezeket. A célom, hogy a tradicionális elemek és a modern technológia felhasználásával letisztult, egyszerű és praktikus viseleteket készítsek."
Trapp Dominika, koncepció „Semmi említésre méltó zenei előképzettségem nincs. A népzenéhez a Kisképzőben, Éri Katin keresztül kerültem közelebbi kapcsolatba a 2000-es évek közepén — bár ő akkoriban épp eltávolodóban volt a családja által ráhagyományozott népzenei örökségtől, úgyhogy táncház helyett inkább a Kultiplexbe meg a Trafóba jártunk. Ezekre a helyekre barátnőnk, Szurcsik Eri is gyakran velünk tartott. Róla tudtuk, hogy nagyon izgalmas hangja van, de akkoriban még nem igazán merte kiereszteni. Kati azóta visszatért a gyök-erekhez, az Erdőfű formáció nagybőgőse lett, és rajta keresztül ismertem meg két éve Kiss-Balbinat Ádámot, a zenekar prímását. Azóta Ádámmal együtt vagyunk, és én szinte minden pénteken táncházban ülök (nem tudok táncolni), és formálódik bennem sokféle vélemény.“
- Részlet az előadás kísérőfüzetéből
Ha tetszett a cikk, kövesd a blogot itt és oszd meg ismerőseiddel is. Kösz!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
