Ritmus és hang

A huszadik század elejének két nagy stílusa, a szecesszió és az art deco, valamint a népművészet találkozását vizsgálja női alkotók sajátos perspektívájából a Hagyományok Háza és a Magyar Népi Iparművészeti Múzeum közös kiállítása, amelynek kurátora, Üveges Krisztina mesélt a tárlat koncepciójáról.

Hogy jött a komplex tematika ötlete?

A tárlat ötlete Dr. Czingel Szilvia, a Magyar Népi Iparművészeti Múzeum igazgatójának fejéből pattant ki, aki szeretett volna egy olyan kiállítást létrehozni, amelyben a múzeum tárgyai valamilyen újszerű összefüggésben mutatkozhatnak meg. Gondolatmenetének másik eredője a múzeum egy tavalyi kiállítása, a Sisi és a népművészet - A csipke vonzásában volt, ami pont azt a korszakot tárgyalta, amikor Magyarországon még volt élő népművészet, és amelynek népszerűsödéséhez különleges módon a császári udvar, illetve a magyar udvarhölgyek járultak hozzá, hiszen az ő ruháik és lakberendezési tárgyaik által ismerte meg az európai úri osztály a csodálatos kincsekkel rendelkező magyar motívumtárat.

A mostani tehát időrendben a Sisi-kiállítás folytatásának is tekinthető egy olyan extra értelmezési réteggel, amely a szecesszió, az art deco és a népművészet találkozását 6 női alkotó életművén keresztül vizsgálja.

Miért fontos az, hogy kifejezetten erre a 6 női művészre koncentrál a tárlat?

Mindannyian a 19. század elejének nagy hatású alkotói voltak, a korabeli szakirodalom tele van fantasztikus, őket, illetve a tevékenységüket méltató cikkekkel. Köztük vannak olyan művészek is, akikre a külföld is felfigyelt, ezáltal nemcsak a magyar szakmai sajtóban publikálták az alkotásaikat. Azóta viszont eltelt száz év és úgy tűnik, hogy mára háttérbe szorult az életművük jelentősége. A tárlattal megpróbáljuk egy kicsit újra helyzetbe hozni őket.

A kiállításba egyébként más női alkotók is bekerültek a Magyar Népi Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből, akik azért izgalmasak, mert egyszerű parasztasszonyokként – a tanult művészekhez hasonlóan – szintén felismerték azt, hogy a hanyatlóban lévő népművészet kincseit meg kell menteni, át kell örökíteni. Ezért láthatóak Király Ilus, Kis Jankó Bori és Csuhai Józsefné (Pólik Erzsébet) munkái is. Ők mind nagyon szegény, paraszti családba születtek, de a falujukban még az autentikus mesterektől, hímzőasszonyoktól tanulták el a motívumokat, a technikákat, így fantasztikusan fontos szerepük volt abban, hogy a 20. században is átörökölhető, illetve átadható volt az a tudás, ami a magyar paraszti kultúra eltűnésével sajnos megszűnt. A történelmi-kulturális kontextus miatt egyébként férfi alkotókat is kiemeltünk, tehát nem csak szigorúan női művészek munkásságát ismerhetik meg a látogatók.

Az art deco és a szecesszió mennyiben tér el vagy kapcsolódik egymáshoz?

A szecesszió alapvetően az építészetben, az iparművészetben és a képzőművészetben jelent meg, legmarkánsabb jellegzetessége a kanyargós vonalvezetés, ami a növényinda-motívumból származtatható. Ennek a karcsú, légies, könnyed stílusjegynek óriási szakirodalma van, jellemző tehát mind az építészetben, mind a bútortervezésben, de az ékszereken és a ruhákon is. A szecesszió egy olyan nemzetközi stíluskorszak volt, ami már megpróbálta lekövetni a modern életérzést is. Ez az, amiben a kifejezetten modernistának nevezhető art deco nevű irányzat nagyon hasonlít hozzá – csak húsz-harminc évvel fiatalabb nála. Az art decoként definiálható épület- vagy tárgykultúra a szecesszióhoz képest nagyon áramvonalas, modern, gépies és hideg megjelenésű, ez az, ami egyértelműen megkülönbözteti őket.

Mindehhez a népművészet hogyan tud kapcsolódni?

Ritkán történik meg, hogy olyan erős kölcsönhatásba lép a magaskultúra a népi kultúrával, mint a 19. század eleji Magyarországon. Ez a jelenség összekapcsolódott a Millennium körül megjelenő, magyarságtörténetre fókuszáló kutatásokkal is, vagy akár a magyar népművészet keletkezését felderítő néprajzi-népművészeti tanulmányokkal. 

A már említett Sisi-kiállítás azt az időszakot dolgozza fel, amikor a népművészet még természetes módon, a maga funkciójában volt hozzáférhető Magyarországon. Amikor a szecesszió és art deco megjelenik, a magyar autentikus paraszti kultúra már hanyatlásnak indult. Az I. világháború után a néprajz nem is igazán beszél népművészetről, hanem népi iparművészetként különbözteti meg az akkor készült tárgyakat épp azért, hogy jelezze, az a paraszti életforma és közösség már felbomlott, ami előállította a hagyományosnak tekinthető termékeket, tárgyakat. Ezzel együtt persze az a réteg is eltűnt, akihez vagy akinek elsősorban szólt ez a kultúra, innentől kezdve pedig egy művi, egy más jellegű paraszti kultúráról beszélhetünk. 

A népi iparművészet és a magaskultúra egymásra hatása Európa-szinten is különleges jelenség: miközben Magyarországon, illetve a közép-kelet európai régióban a 20. század elején még elérhető volt az autentikus kultúra, addig a nyugat-európai országokban már rég eltűnt az, hiszen jóval korábban lezajlott az iparosodás és az azzal járó tömegtermelés folyamata.

Úgy gondolom, a kiállítás megtekintését követően bárki számára könnyen megérthető a szecesszió és a népművészet közti kapcsolat – ebben a növénytematika, illetve a növénymotívumok egyértelműen segíthetnek. Az art deco és a népművészet kapcsolata már kevésbé tűnik megfoghatónak. Hogyan válik világossá ez a viszony?

A kiállításban bemutatott alkotók közül például Mallász Gitta, a Zsolnay-nővérek, Undi Mariska vagy Tüdős Klára olyan személyiségek voltak, akik nagyon elmélyülten tanulmányozták a magyar néphagyományt, és fantasztikus művészi leleménnyel tudták egyesíteni a népművészet motívumkincsét az art deco jegyeivel akár a ruháikban, akár a plakátterveikben vagy a csomagolóanyagaikon. Lehet, hogy első hallásra az art deco és a népművészet két nagyon távoli dolognak tűnik, ők mégis képesek voltak arra, hogy a kettőt nagyon ízlésesen, harmonikusan társítsák.

Mallász Gitta a 30-as években nagyon sok idegenforgalmi plakátot készített, amelyek többek között Matyóföldet vagy Kalotaszeget reklámozták. Művein nagyon letisztult art deco forma- és színvilágban jelennek meg magyar népviseletbe öltözött alakok, mégpedig néprajzi igényességgel készült ruhákban. Ezek a plakátok abban az időszakban készültek, amikor nemzetközi szinten megjelent a turizmus és az egyes országok nagy gondot fordítottak arra, hogy – mai szóval élve – építsék az országimázst. Ezért is olyan fontosak Mallász Gitta művei.

Tehát a népi iparművészettel átitatott szecesszió és art deco kereskedelmi és valamelyes kultúrpolitikai célokat is szolgált, ha jól értem. Vajon hogyan tudták ennyire erősen formálni az ízlést és a divatot ezekkel a stílusirányzatokkal?

A kiállításban megjelenő alkotók viszonylag jómódú családokba születtek, tehát volt lehetőségük arra, hogy az akkori Magyarországon, nő létükre Mintarajziskolába vagy a Képzőművészeti Főiskolára járjanak – ezt ugyebár csak bizonyos réteg engedhette meg magának. Emellett külföldön is tanulhattak, tehát tényleg magasan kvalifikált alkotókká váltak, akik az egész nemzetközi művészeti kontextust ismerték. Azt gondolom, hogy ezzel a tájékozottsággal ők világosan látták, mi a kor ízlése, mi az a nemzetközi nívó, amit el kell érni ahhoz, hogy valóban színvonalas alkotások szülessenek – amiket véleményem szerint akár a mai napig nyugodtan piacra lehetne dobni, annyira gyönyörűek.  

Mi sarkalhatta a kiemelt alkotókat arra, hogy tudatosan forduljanak a hagyományos művészet kutatása és feldolgozása felé?

Nagyon egyéni motivációk állhatnak e mögött. Azt gondolom, hogy az egyik ezek közül a már említett, a korban fontos tudományterület megjelenése lehet, amely a népművészet, illetve a magyar nép eredetét vizsgálta. Másrészt, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy például egy matyó vagy egy kalotaszegi viseletet annyira szép, sokrétű és gazdag, hogy már önmagában is megragadó, attól függetlenül, hogy mások érdeklődnek-e iránta vagy kutatják-e.

A kiállításon bemutatott stílusirányzatok, illetve azok esztétikuma napjainkban is nagyon népszerű. Mi lehet ennek az oka?

Azt gondolom, klasszikussá, illetve időtlenné tudtak válni ezek az irányzatok. Olyan esztétikummal rendelkeznek, ami nem múlik el az idővel.