Ritmus és hang

A hazai népzenei szcénában nagyon kevés dolog ragadott meg és foglalkoztatott annyira az utóbbi néhány évben, mint Redő Júlia, „Jössz táncolni!” című vizsgafilmje. Mindössze 30 perc az egész és ebben a fél órában rengeteg réteg, kapcsolódás, gondolat sűrűsödik, de mindez nem nyom agyon, hanem behúz és szórakoztat. Aki arra számít, hogy egy néprajzi filmet fog látni a néptáncról, annak nincs jó hírem. Nem az. A néptánc itt csak egy kulcs abba az ajtóba, ami rányílik mindarra, amit az alábbi beszélgetésben próbáltunk megmutatni és jóval többre is. Ahogy a film készítése, úgy a bemutatása is gerilla módon történik. A filmet nem lehet megnézni az interneten, hanem el kell menni a vetítésekre - azért cikkben bemutatunk néhány részletet, ha már filmről beszélgetünk - amelyek nem moziban történnek. Aztán ott kell maradni - ott fogsz, akkor is, ha nem úgy tervezted - dumálni. Aztán ha odafigyeltél a mozira, a többiekre és mázlid is van, akkor elég komoly csomaggal indulsz majd haza és talán kicsit másképp nézel sok mindenre. Interjú.

Mi még táncházból ismerjük egymást, aztán kommunikációs tréner szerepkörödben is találkoztunk. Most pedig filmet készítesz. Hogy jött az életedbe, hogy kommunikációval foglalkozz és miként kerültél a filmes világba?

Kommunikáció leginkább abban az értelemben foglalkoztat már több évtizede, hogy hogyan tudunk valójában kapcsolatba kerülni, „eljutni” egymáshoz. Én táncházban nőttem fel, és már kisgyerekként is láttam, hogy van egy másik felnőtt-világ is, mint az, amit az iskolai rendszer előrevetített nekem. Így régóta kerestem az eszközöket, amikkel a nyomásgyakorlás és megfélemlítés nélkül tudjuk kihozni a legtöbbet magunkból és egymásból. Ez nem könnyű, mély berögződésekkel kell szembenézni hozzá, de közben abba tehetem az energiám, amiben hiszek, és látom, hogy mások hitét is meg tudja erősíteni, és ez nagyon lelkesít!

Ami a legnagyobb lendületet adta ebben, hogy Édesanyám, Jónai Éva Hava 1996-ban behozta Magyarországra az Együttműködő (Erőszakmentes) Kommunikációt az EMK-t. Egy Angliában tartott nemzetközi pedagógiai konferencián, ahol ő is előadott, megismerte ezt a módszert, és akkora jelentőségűnek látta, hogy feladta az addigi karrierjét, hogy ezzel foglalkozhasson. Én egy ideig a szkeptikusa, majd a tanítványa, később pedig a munkatársa lettem. Tréningeket vezettünk, két könyvet írtunk, és megalkottunk egy módszert az EMK élmény alapú elsajátítására. Édesanyám halála után, befejeztem a könyvet és kiadtam, és immár a lányommal is folytathatom most, amit létrehoztunk.

A filmhez is ez hozott legelőször közel, amikor olyan osztályokba, óvodákba, szakemberekhez, családhoz, mentünk forgatni, akik használják a módszerünket, és az első kisfilmeket én vágtam a nyersanyagból. Barátokkal mentünk síelni egy hétre, de én ki sem mentem a pályára, annyira magával ragadott ez a feladat. Amikor évekkel később megláttam a Lumiere filmiskola hirdetését, és hogy kik lesznek a tanárok, elmentem a felvételire, és nagyon jól tettem. Alig vártam az órákat, a feladatokat, izgalmasak voltak, jó osztályunk volt.

Nem azért vizsgáljuk a múltat, mert meg akarnánk ítélni, vagy megkérdőjelezni azt, ahogy elődeink éltek, hanem azért, hogy ráláthassunk, hogy honnan eredhet, ahogyan mi most cselekszünk.

Almási Tamás volt az egyik tanárod. Mit mondott, amikor megnézte a kész anyagot?

Megmutattam az archív anyagot az osztályban, amit a témával kapcsolatban összeállítottam még 2021-ben a Folkmagazinban megjelent cikkem mellékleteként. Nagyon bíztatott, hogy érdemes ezzel foglalkozni, ami sokat jelentett nekem. Ezzel a témával mentem az iskolába, mégis voltak olyan pontok, mikor inkább feladtam volna. Mint egy jó bába, akkor és úgy tudott bíztatni, ami át tudott lendíteni az elgyengüléseken. Aztán annyira izgatott voltam amikor valójában nekifogtam, hogy összerendezzem, vágjam a nyersanyagot, hogy több mint egy napig csak leültem a gép elé, és felpattantam mellőle, mondván, hogy „Megvan, tudom, hogy kezdjem! …, Nem, nem tudom, hogy kezdjem”. Mélyeket kellett lélegeznem, valóban, mint egy szülésnél, hogy az izgatottság, ne vigyen ki a helyzetből, alakot tudjon ölteni, ami bennem gomolygott.

Az első osztály vetítésre tulajdonképpen „vakon vágtam” meg a fél órás filmet. Egy excel táblázatban trackekkel megjelölt útmutatás alapján Zsófi lányom egyik barátja állította össze, amit elképzeltem. Aztán Lajti Balázs mellé ülhettem, és így tanultam is, hogy hogy csinálja. Végül, mikor elküldtem Almási Tamásnak a filmet, válaszul email helyett felhívott, és nagy lelkesedéssel hosszan beszélgettünk. Azt mondta, hogy tudta, hogy érdemes lesz, de az eredmény végül őt is meglepte. Nagyon sok bíztatást, megbecsülést kaptam tőle, és nagyon hálás vagyok neki, nemcsak ezért, hanem mindazért, amit kaptunk tőle a film és általában a művészet terén. Amellett, hogy alkotóember, kiváló érzékű pedagógus is!

Molnár Piroska mondja a film bevezetőjét, és az is nagy élmény volt, mikor neki megmutattam a filmet! Egyszerűen óriási ajándék az emberek spontán reakcióit átélni valamire, amit nyitott szívvel eléjük tárunk. Együtt lenni velük, ahogy őket is megnyitja, amit kifejezünk nekik.

Hányan készítettétek a filmet? 

Az archív felvételeket több mint 50 néptáncgyűjtő, kutató, koreográfus, illetve műkedvelő munkájából válogattam az 1950-es évektől 2013-ig, Andrásfalvy Bertalantól Varga Sándorig, hogy csak az ABC sorrend elejét és végét említsem. A Táncháztalálkozón készült felvételeknél, interjúknál és a közös beszélgetésnél Nagy Borcsi osztálytársam volt az operatőr, aki jelenleg az SZFE dokumentumfilm-rendező szakos hallgatója Almási Tamás osztályában. A vágásban Lajti Balázs volt segítségemre, egyéb technikai kérdésekben Molnár Péter kollégám a Hagyományok Háza archívumából, és ahogy már említettem Szász Zsófit, a lányomat, ő is fontos pontokon lendített, akár egy produkciós asszisztens.

Amikor először olvastam a filmedről, arra gondoltam, hogy ez egy tisztelgés a régiek és a hagyományos népzene előtt. Aztán nagyon mást láttam. Emlékszel rá, hogy döntötted el, hogy megcsináld ezt a filmet?

A tisztelgés és a tisztelet bennem él most is, és remélem ez érezhető is a filmből. Az én számomra a tisztelet része a kritikus-, önreflektív gondolkodásmód is. A film első mondata így szól: Nem azért vizsgáljuk a múltat, mert meg akarnánk ítélni, vagy megkérdőjelezni azt, ahogy elődeink éltek, hanem azért, hogy ráláthassunk, hogy honnan eredhet, ahogyan mi most cselekszünk.

A népi kultúra paraszti világában még a természethez közeli gazdálkodás volt az egyik legfőbb rendező erő. Emberi léptékű volt az élet ezekben a közösségekben. Mindez olyan rendet tükröz, ami engem lenyűgöz, és sok tekintetben életre szóló mintát nyújt. A rend önmagában képes tiszteletet kiváltani. Törődés, átgondoltság, szépség, kikristályosodottság – valójában az isteni gondviselés képét idézi. A rend részének érezni magunkat, megnyugtató, biztonságot adó.

Ugyanakkor tudjuk, hogy a rendet folyamatosan meg kell teremteni, mert nem marad fent csakúgy magától. Jó esetben rendszeresen rakunk rendet, sőt át is rendezzük időről időre a dolgainkat, mert a rend az élet dinamikájával együtt kell haladjon. Hiszen változunk is, és szabadon, spontán is szeretnénk élni, az is „Istentől való” megnyilvánulásunk. Így, ha azt akarjuk, hogy a rend is és a spontaneitás is táplálhassa az életet, akkor érdemes mindkettőt elfogadnunk magunkban. Elfogadnunk és annyira összebarátkoztatnunk, hogy amikre a spontán megnyilvánulásaink és a renddel kapcsolatos elképzeléseink rámutatnak, azokat összehangba tudjuk hozni. József Attila sora szokott eszembe jutni ilyenkor: „Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet!” Szóval engem a hagyománytisztelet és a megújító szándék egymásért, egymással karöltve inspirált.

A kapcsolatteremtés izgalmas és gyönyörű élményét tapasztalhassa meg, aki táncolni szeretne.

A film egyik erénye, hogy nem idealizálja a régi paraszti világot, hanem nagyon árnyaltan mutatja be azt a részét is, ami nem volt az annyira „léleksimogató”. Milyen rendszer szerint működött akkor a tánc a férfiak és a nők számára?

Nyilván ahány vidék és ahány ember, és ahány hangulat, annyiféle a tánc is. Természetesen nem szeretnék ilyen általános igazsággal kitérni a kérdés elől.  Kétféle táncélményt emelek ki, amikkel saját tapasztalatom is van, és kívülről is látom, illetve eljut hozzám másokat hallgatva is. Volt és van olyan tánc, mikor a táncos virtuóz, és ahogy beleteszi a szenvedélyességét és tudását, arra oda kell figyelnünk, odavonzza a tekintetet. A páros táncban is fantáziadús ötletekkel van tele, dinamikusan, határozottan tud irányítani a táncos, „tudja mit akar”. Az összhang azonban a nő felelőssége, mert amiről most beszélek, ott a férfi a partnerére nem tud igazán figyelni. A nő képes kell legyen arra, hogy lekövesse a férfi domináns mozdulatait és hangulatát, és ha alkalmasint saját igényei vannak, azokat ilyenkor elengedje. Így tud ez a két ember együtt táncolni. Erről úgy beszélnek a filmben, hogy a „férfi privilégiuma a dolog, a nő pedig alkalmazkodik.”

Azonban nagyon sok egész más tapasztalatot is szereztem falusi emberekkel táncolva. Olyanokat, amik kívülről kevéssé látszódnak, vagy ha látszódnak is, nehezebben megragadhatóak. Egy-egy figurát könnyebb átvenni és tanítani, mint azt, hogy hogyan táncol ilyenkor egy férfi. És nem is arra való, amit itt eltanulhatunk, hogy a megszokott értelemben vett színpadi néptánc koreográfia alapanyaga legyen, így talán kevésbé kerül fókuszba a koreográfusok és együttesvezetők tanításai alatt. Mert ez a tánc az improvizatív közös táncból fakadó egymásra hangolódás gyümölcse. Az egymásra figyelés és kapcsolatteremtés bensőséges, egyedi élménye, bárhogy is vagyunk. Nem sokszorosítható recept alapján jön létre, hanem pillanatnyi döntések eredménye. Képesség egymás hangulatának, fizikai és érzelmi állapotának érzékelésére szavak nélkül, egymásra reagálás tánc közben. Ilyenkor a férfi annak ellenére, hogy vezet, nem mindig dominál, hanem teret is ad, illetve kölcsönhatásba kerül a férfi és a nő.

Ha két ember kíváncsi egymásra is, ha kapcsolatteremtésre is akarja használni a táncot, nem pusztán segítségre van szüksége ahhoz, kifejezze magát, akkor ők így táncolnak. Én szeretek úgy tanítani, hogy az erre való képességet felébresszük, erősítsük az emberekben, ennek a fogásait adjuk át. A kapcsolatteremtés izgalmas és gyönyörű élményét tapasztalhassa meg, aki táncolni szeretne. Finom és mégis hatalmas különbség van a kétféle táncélmény között, amikor „folyékonyan tudunk táncolni” és amikor „párbeszédbe is tudunk kerülni” a tánccal. Egy parasztembertől hallottam a megfogalmazást: „Bolond ember az, aki jobban táncol, mint ahogy tud.” A párbeszédbe tapasztalatom szerint úgy tudunk kerülni, ha először is megengedjük magunknak, hogy úgy táncoljunk, ahogy most éppen tudunk. Így tudjuk aztán érzékelni a párunkat, hogy hogy viszonyul ahhoz, ami velünk van. És így tudunk kíváncsiak lenni, nyitottakká válni felé is, hogy mi van vele.

A rendszer témájával kapcsolatos kérdésedre is reagálok. 

A táncba hívás szokása a gyűjtéseink tanúsága szerint Kárpát-medence szerte egységes volt. A férfiak, legények szólították meg a lányokat, asszonyokat, akik nemcsak, hogy nem kezdeményezhettek akkor sem, ha egész este, vagy már több táncalkalom óta csak „ültek a padon, mint a túzok” és „árulták a petrezselymet”, de abban sem volt választásuk, hogy kivel akarnak táncolni menni, és kivel nem.

Ha egy legénynek nemet mondott egy lány, és aztán mással elment táncolni, akkor „kimuzsikáltathatták” őt a legények. A filmben elhangzik, hogy ez hogyan zajlott.

Amikor én gimnazista koromban rendszeresen jártam egy erdélyi faluba, mesélték, hogy egy lány szégyenében kútba ugrott egy ilyen eset után. Ez a rendszer erősen meghatározhatta nem csak a tánc alatti viszonyt, de a férfi-nő kapcsolatról is mesél. 

Volt a filmhez megszervezett beszélgetésünkben is, akik arról beszéltek, hogy bármi is a rendszer a férfiak és nők táncba hívásánál és viszonyánál, lehet olyan életrevaló valaki, hogy „elintézheti”, hogy az lehessen, amit ő is akar. Nagyon örültem, hogy ez a hang is teret kaphatott, mert gyakran hallom, hogy „Nyitva a lehetőség, ha tudod, érvényesítsd, amit szeretnél, ez csak a saját szabadságod és képességed függvénye!” Igen, én is fontosnak tartom, hogy minden embernek van saját ereje, saját felelőssége és lehetősége. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy nem csak szuverén lények vagyunk, hanem közösségi lények is. Akik nem csak magukért, de a közösségük életéért is tehetnek, és ha valami rendszerszintű probléma van, ott az egyéni életrevalóság, ügyesség nem elég. Rendszer szintű felelősségvállalásra is szükség van, ahhoz, hogy egészséges legyen a légkör.

Ha már táncról van szó, akkor egy testtel kapcsolatos példát hozok: Hiába tudnak érvényesülni egyes sejtek mondjuk egy szervezetben, ha eközben az egész test, az ember nem kap figyelmet, és nem tud egyensúlyba kerülni, az a pusztulást okozhatja azoknak a sejteknek is, akik pedig megtalálták a fejlődésük lehetőségét.

De visszatérve a táncélethez, ha a közösség felének tilos kifejeznie, hogy mit szeretne és mit nem, a másik felének meg kínos megértéssel fogadni őket, mert akkor az egyiket nem kívánatos személynek tartják, a másikat „csak” puhánynak, akkor ott a kapcsolatok megcsonkulnak, és az emberek eltorzulnak. 

Pedig ott vannak az életünkben ezek a kimondatlan nyilvánvalóságok, és nap mint nap rengeteg energiába kerül úgy együtt élnünk velük, hogy közben úgy teszünk, mintha nem számítanának.

Itt jön szerintem a rendrakás szükségessége: valószínűleg az, ahogy működött a férfi-nő szerep vállalás az önellátó gazdálkodás és a két kézzel, lóháton vívott háborúk korában, a túlélést tudta szolgálni az egész közösség számára is. A mi háborúink azonban már jóval kevésbé zajlanak testi erővel, és legtöbbünknél az élelem sem csupán a testi erőnkből kerül az asztalra. A tömegnek nincs akkora ereje, sem testtömeg értelemben, sem néptömeg értelemben. Kevesek irányítanak nagyobb tömegeket, és természetesen nem a fizikai erejükkel. Én úgy gondolom, hogy az tud önmaga, vagyis ember maradni férfiként és nőként is – aki több emberi tényezőre is tekintettel tud lenni.  Szem előtt tudja tartani a fizikai szempontok mellett a racionális szempontokat, az érzelmi tényezőket és a szellemi értékeket is. Amikor dönt, vagy reagál valamire, akkor igyekszik ezeket összhangba hozni. Magára is tud így figyelni, és megtanul másokra is ilyen teljes emberként tekinteni.

Látunk olyan filmrészleteket, amit ritkán lehet (nők férfi szerepben, férfiak elfogódottan viselkednek stb.). Ezeknél a részleteknél kezdi az ember érezni, hogy itt valami szokatlan dolognak lesz a részese, hisz addig csak a táncházak rendjéről hallunk archív felvételekről. Gondolom tudatosan indítottad a dramaturgiát egy más irányba?

Igen. Onnan akartam indulni, ami felszínen van. Ahogy szocializálódtunk generációk óta, amiről tudunk. Az az érdekes, hogy a felszín alatt rejlő dolgokat, a „titkokat” gyakran nagyon jól tudjuk, de valami félelem miatt nehezen tudatosítjuk, nehezen szembesülünk velük. Nehezen érvényesítjük őket magunkban. Pedig ott vannak az életünkben ezek a kimondatlan nyilvánvalóságok, és nap mint nap rengeteg energiába kerül úgy együtt élnünk velük, hogy közben úgy teszünk, mintha nem számítanának. Energia hadakozunk ellenük, valahányszor elénk kerülnek, energia beletörődünk a létezésükbe, és energia dühösnek lennünk, hogy kompromisszumot kötünk miattuk. Nehéznek tűnik önállóan, mindenkitől függetlenül felvállalnunk, ha „meztelen a király”. Nehéznek tűnik a szembesülést választani. Olyan ez, mint a Mátrix című filmben, amikor az egész filmen át, menekülnek az ügynököktől, majd egy felszín alatti járatban, egy Metró alagútban találkozik a hős és ellenfele. Sok távolról lövöldözés, és magától elöklözés, elrúgás után, végül szembenéz vele, és ekkor teljes erejét összeszedve belerohan. Belebújik a bőrébe. Felvállalja azt a kockázatot, hogy esetleg eltűnik abban, akitől fél, de az is lehet, hogy újjászületik a másikkal való találkozásból. 

A film témájához visszatérve, a köztudatban az van, hogy a nők ülnek a padon, vagy kint a pitvarban, és várják, hogy felkéri-e, behívja-e őket valaki táncolni.

A lányokról a szüleik rendelkeztek, hogy kivel mehet, kivel nem, majd a szeretőjük rendelkeztek velük, vagy ha még nem volt, akkor a falubeli fiúk döntöttek, hogy adják, vagy nem adják őket egy más faluból jött fiúnak táncolni. Férjhez menéskor is – ha más faluba, vagy falurészbe vitte a vőlegény a közülük való lányt / menyasszonyt – a falubeli fiúk elkötötték a násznép előtt az utat, és csak egy megalkudott összegért engedték tovább a mentet. Az esküvő után pedig hagyományos gondolkodás szerint a férj rendelkezett az asszony szabadságával, kivel, mikor engedi táncolni a feleségét. 

Ami pedig még tovább komplikálja a helyzetet, hogy a felszín alatti elvárások épp az ellenkezői voltak gyakran annak, amit nyíltan vártak el a férfiaktól és a nőktől.

A működő párkapcsolatokban azonban, már kiforrott személyiségek; férfiak és nők közt, előfordult, hogy ha olyan kedve volt egy asszonynak, akár kibontakozott a férfi karjaiból, és csapásolni kezdett, megrendelte a zenészektől, hogy milyen táncot akar táncolni, és felkért, vagy akár váltott tánc közben partnert. Ezekben a példákban, amiket találtam, a nők nem követelődzőek, vagy agresszívek, nem parancsolgatnak, hanem kezdeményeznek és megszólítanak, majd megvárják, és elfogadják a partnert. A közösségük pedig elfogadja mindezt.

Épp a férfivá és nővé érés időszakában úgy nevelték a fiatalokat, hogy ez az erő elképzelhetetlen volt a számukra. Példát statuálva, vagy fenyegető történeteket mesélve oktatták ezt az elfogadott női és férfi viselkedésmódot. Ahogy elhangzik a filmben is: „Azé’ általában ezeknek oktató jellege volt na!” A felszín alatti valóság, mint látjuk, más volt sokszor. 

Ami pedig még tovább komplikálja a helyzetet, hogy a felszín alatti elvárások épp az ellenkezői voltak gyakran annak, amit nyíltan vártak el a férfiaktól és a nőktől. Hiszen nyíltan a férfiaké volt a meghatározó szerep, a nőké az alkalmazkodó, mégis hallunk olyan elvárásokat is, hogy valójában a nő legyen az irányító erő. Ezek a szólás-mondások, hogy „A férfi a fej, a nő a nyak, ami úgy is arra fordítja a fejet, amerre ő akarja”, vagy egy másik hasonló, hogy „Fiam a nő köténye azért van, hogy eltakarja vele a férfi gyengeségeit, hibáit”, mind erről a bonyolított több rétegű valóságról szólnak. Lehet, hogy volna egyszerűbb módja is egymás elfogadásának, megbecsülésének, volna egyszerűbb módja az együttműködésnek?

Ezek a szívvel-lélekkel nyíltan mulató nők és férfiak, nem tekintették hibának, gyengeségnek, ha egy férfi teljesíti egy nő igényeit, és ezért nem szégyellték a nők sem a kezdeményező erejüket. Mindemellett, jó látható a táncukból a felvételeken, hogy mikor párba állnak, örömmel fogadják a férfi vezetését is, amíg az közös öröm lehet. Ezeket a példákat nekünk is felszabadító látni.

Azért készítettem a filmet, mert aggódom és keserű tapasztalataim is vannak a táncéletet és a hétköznapi életet látva. És nem csak a saját szűk környezetemben, de nagyobb kitekintéssel is.

A film szerkezete leegyszerűsítve két részből áll. Láttunk régi filmrészleteket táncházból, mulatságokról, táncosokról. Néhány falusi ember beszél arról, hogy akkoriban milyen szabályok szerint működött egy táncház a férfiak és nők számára. Aztán jönnek a mai táncházasok és lényegében ugyanerről beszélnek, kicsit ugyanúgy és kicsit másképp. Férfi és női szerepekről van szó. Én úgy értelmeztem, hogy van, aki szabadulna, akár fel is lázad ellene, a másik pedig elfogadja, de mégsem érzi teljesen jól magát a táncházak hagyományos rendjében. Miként működik vagy nem működik a hagyomány manapság?

A Táncház módszer az Unesco világörökség részévé vált, és nem csak itthon, de az egész világban egyre bővül a táncosok-zenészek, táncházasok közössége. Az egyik kérdés, hogy hogyan vagyunk a hagyomány megőrzésével, vagy integrálásával? Milyen férfi és női szerepeket, párkapcsolati viszonyt tanítunk és élünk a táncban, amikor a velünk indult Táncház mozgalom is már a második-harmadik generációnak adja át épp a hagyományainkat?

Hogyan zajlanak a párcserék a táncházi tanítás alatt, hogyan kérik fel itt egymást, erről mit tanítunk? Azt a fajta táncolást és viszonyt, amivel produkciókat lehet létrehozni, és színpadi néptáncot lehet megmutatni, vagy azt a fajta táncolást, ami kapcsolatot teremthet két ember közt, férfi és nő közt, illetve az ember és a közössége közt? Nekem egyszer épp egy amerikai barátnőm mondta, mikor megkérdeztem, hogy mi tetszik neki a mi táncunkban, miért vesz tőlem táncórákat itt a világ másik végén repülővel is 9 órányira tőlünk, hogy „Azért, mert ezen látom, hogy nem azért jött létre, hogy eladják”. 

Másfelől, ami még téma számomra a filmben is, hogy a mindennapi életben hogyan vagyunk egymással? Hiszen ami a tánc terén megmutatkozik, az a gondolkodásmódunkat tükrözi. Olyan válság van most a mindennapi életben is ezen a téren a világban, amire releváns választ adhatunk a fiatalok és önmagunk számára is, ha a tánc közös örömét modellnek vesszük. Ha ránézünk, és meghallgatjuk egymást, hogy valójában, hogy jó nekünk együtt táncolni? Vannak-e egyáltalán kérdéseink egymás fele, vagy csak kijelentő és felkiáltó mondataink? Meg tudjuk-e szólítani egymást egy vágyunkkal, vagy nem is merjük, hátha elutasít a másik? Elveszi-e ez hosszabb távra a kedvünket, vagy meg tudjuk őrizni a lelkesedésünket, hogy végül is megtaláljuk a kapcsolódási pontokat? Van olyan stratégia is, hogy eleve úgy épül fel a kapcsolat, amiben nem merülhet fel, hogy nyíltan, őszintén lehessen kérdezni és válaszolni, mert akkor sértődéssel, retorzióval kellene számolni. Mennyire tudjuk megkülönböztetni, hogy mikor érdemes inkább valóban kérni, mintsem elvárni? Mennyire tudunk úgy őszintén és egyértelműen válaszolni egy kérésre, hogy közben érezhesse a másik ember a tiszteletünket? 

Azért készítettem a filmet, mert aggódom és keserű tapasztalataim is vannak a táncéletet és a hétköznapi életet látva. És nem csak a saját szűk környezetemben, de nagyobb kitekintéssel is.

Voltak fiatalok, akik a beszélgetéseinken elmondták, hogy akármennyire is látják, hogy fájdalmas egyenlőtlenségek voltak, legalább táncoltak párban az emberek. Elmondták, hogy ez számukra, akik koncerteken vagy bulikon „lötyögnek, csápolnak vagy pogóznak” irigylésre méltó. Megérintett ez a panasz tőlük. Úgy látom, hogy ez a „tánctörténeti folyamat”, arról mesél, hogy a régi törvényeket levetve, próbálunk élni a vágyunkkal, hogy szabadon mozoghassunk, táncolhassunk, de magányosak maradunk így is, mert a valódi kérdés, a legfőbb vágyunk az, hogy „parancs és engedelmesség” nélkül tudjunk közeledni és együtt lenni. Hogy megtanuljuk, hogyan tudjuk megszólítani egymást.

Az eddigi beszélgetésekből azt láttam, hogy a nők azért nyílnak meg, mert láthatóvá válnak egy eddig takargatott témában, a férfiak pedig azért, mert érzékelik, hogy nem fullad hibáztatásba a szembesülés, hanem a megértés a cél.

Kik voltak/vannak nagyobb bajban? A régiek, akiket kötött a hagyomány, a merev szokásrend vagy a maiak, akik táncház régi hagyományt tükröző közegében meghasonulnak a hagyomány tisztelete és a saját személyiségük vagy/és a kor kultúrájának találkozásakor?

Ezt nem tudom összehasonlítani, de azt hiszem értem, mire kérdezel rá. Ma már sokkal inkább kell megálljuk a helyünket önállóan, sokkal inkább van szükségünk a saját ítélőképességünkre, egyéni felelősségvállalásra, mint egy szűk faluközösségben. – Hogy mondjuk ki ezeket az evidenciákat itt: A közösség keretei nem korlátoznak annyira, de nem is tartanak meg annyira minket. A választás szabadsága a lehetőségek mellett sodródást, manipulálhatóságot, szorongást is hoz, és mindez dönteni tanít bennünket. Az egyéni felelősségünk felvállalására és a közösségi tudat életben tartására van szükségünk szerintem.

Vannak, akik azt állítják, hogy az akkori értékrendszer, az élet jobb és átláthatóbb volt, mint a mai. Az alkoholizmus, a családon belüli erőszak, a nemek közötti egyenlőtlenségek, a magány, a jövőtől való félelem, hogy csak néhányat említsek, akkor is jelen volt. Mit gondolsz erről?

Tudjuk, hogy jelen volt sajnos, bárki belegondol, azt hiszem ez világos számára. Nekem az a tapasztalatom, hogy ha úgy igyekszem érvényre juttatni valamit, ami nagyon értékes számomra, hogy csak a jót hangsúlyozom róla, az másokból ellenállást válthat ki. Mindig van, aki meglátja az érem másik oldalát, és azt kezdi képviselni. Így végeláthatatlan öngerjesztő csatákba bonyolódhatunk. Ezért fontos számomra, hogy önreflektíven, árnyaltan nézzek arra, amit szépnek és éltetni valónak látok. Nem vitázni akarok róla, és nem lesöpörni vele egy másik értéket, hanem csiszolni és ragyogtatni, és úgy megfogalmazni, hogy az is hozzáférhessen, aki nem ismeri, amit én tudok, és bizalmatlan.

Az eddigi vetítések teltházasok voltak. Nagyon kevés „utána majd lesz beszélgetés a filmről, maradjatok itt!” mozin voltam, ahol ennyien maradtak és ennyire aktívak lettek volna a nézők. Mi lehet az oka ennek?

Egyik barátnőmmel, tréner társammal Verschoor Brigittával moderáltuk ezeket a beszélgetéseket. Nekem az egyik fő célom a beszélgetésekkel, sőt a filmmel is, hogy az élő kapcsolatra, a valódi beszélgetésre, egymás meghallgatására és megérteni szándékozására gyűjthessünk élményt. Legyen olyan tapasztalatunk minél több, hogyha kinyitunk egy eddig elzárt témát, aminek van tétje a számunkra, akkor nem „dőlnek ránk a csontvázak a szekrényből” – ahogy mondani szokták. Úgy szoktunk figyelni a megszólalókra, hogy érezhessék, nem kell olyan átütőt mondanunk, ami győz mások élménye, más meglátásai fölött.

Ugyanakkor, kimondhatják, amit éreznek, tapasztaltak, és nem kell a saját megéléseiket jegelnünk általános igazságok vagy viccelődés mögé rejtve. Bár sokszor nevetünk, hogy mi mindenre bukkanunk, ha magunkba nézünk. Az eddigi beszélgetésekből azt láttam, hogy a nők azért nyílnak meg, mert láthatóvá válnak egy eddig takargatott témában, a férfiak pedig azért, mert érzékelik, hogy nem fullad hibáztatásba a szembesülés, hanem a megértés a cél. Ezt pedig mindenki szeretné. Azt tapasztaltam, hogy az embereket megérinti, amikor hallják, hogy valaki közülük megszólal, és mesél magáról. Érzik, hogy bátorságot gyűjtött ehhez, vagy éppen szenvedélyes, és kíváncsian figyelik, ahogy fokozatosan kinyílik a mondanivalója. Kíváncsiak rá, hogy ki, hogyan fejezi ki magát, és mi késztette megszólalásra. Tulajdonképpen hasonló élményt adhat egy jó közös beszélgetés, mint egy jó közös tánc: látszódhatunk, összehangolódhatunk, nyitottak vagyunk együtt lenni, elfogadnak minket, kapcsolódnak hozzánk, kockáztatunk, érzések keletkeznek bennünk és köztünk, amik lendületet adnak és megmozdítanak minket. Közösen alkotjuk meg az élményt, a légkört.

Felidézhetnék témákat, amik megérintettek a beszélgetésekből, de mindenekelőtt ez az, ami alapvetően fontos szerintem, hogy lehet és érdemes beszélgetni. A filmben is elhangzik egy ilyen mondat: „Ha otthon megtudták, hogy mi történt a lánnyal a táncban, akkor azt úgy megbeszélgették, hogy az többet nem fordult aztán elő.” A beszélgetés szó, az én ismereteim szerint párbeszédet, vagyis kölcsönös megértésre való törekvést, kölcsönhatásba kerülést jelent. Nem véletlen, hogy nincs bizalma valakinek megnyílni, aki „beszélgetés” címen épp az ellenkezőjét is kapta már.

A filmben szereplő emberek is őszintén megnyíltak, feltárulhatott, hogy milyen sémák vannak bennünk, hiszen ezek nem egyedi, hanem közösségi minták. Nem lehet és nem is kell „három és!”-re megváltozni, minden ember maga dönt, hogy min lép túl, és mivel él. Az esélyt azonban megadhatjuk magunknak és egymásnak, hogy rálássunk a dolgainkra, és így valóban meg tudjuk hozni a saját döntéseinket.  

Talán a filmnek ez az őszinte és elfogadó légköre is segít, hogy utána a beszélgetésben is hasonlóan kíváncsiak legyünk saját magunkra és egymásra. Egyébként egy kissé távolinak tűnik, de nagyon is ideillő, volt számomra az a hozzászólás, mikor valaki csodálkozva mondta el, hogy mennyire meglepte őt, hogy ezek a parasztasszonyok hogyan tudtak forogni, hogy tudtak táncolni az emberek! Bizonyára ő is látott már néptáncot színpadon, TV-ben, és hallotta, hogy amit ott lát, azt falusiaktól tanulták a szépen népviseletbe öltözött előadók. Ebben a filmben olyan gyűjtéseket is látni, ahol a hétköznapi ruháikban, a saját udvarukon, saját kedvükre táncoltak a falusi emberek, amiben ez a hölgy magára tudott ismerni.  Így találkozni azzal, hogy micsoda mozgáskultúrájuk, mozgáskultúránk van, milyen kincs birtokában vagyunk és lehetünk, ez is egy szembesülés, egy felismerés! És milyen jó, hogy megtörténhet.

A kommunikációnk, az egymáshoz való viszonyunk mennyire problémás?  

Ahogy a legelső kérdésednél volt szó róla, kommunikációval is foglalkozom, és az a tapasztalatom, hogy ez egy nagy feladat számunkra. Ha egyetértünk, vonzóak vagyunk egymás számára, akkor könnyű, ha együtt látunk kivetni valót valakikben, az is összehoz minket könnyedén, mint tudjuk, de fenntartani a kapcsolatot és a figyelmet úgy is, hogy nem értünk egyet, az már nehezebb nekünk. Míg a másik beszél, belül már azzal vagyunk elfoglalva, hogy hogyan tudunk érvelni majd azzal szemben, amit mond nekünk. Így el sem tud jutni igazán hozzánk, amit a másik mondani akart. A tánc csodás minta arra, hogy két különböző ember, akár különböző testfelépítéssel és habitussal is egyensúlyba tud kerülni egymással. Tudják egymást inspirálni, és összhangot találni egymással.

Egyszer egy testvérpárt tanítottam, gyerekeket. A kislány pár évvel nagyobb volt, mint az öccse, és alkatában is erősebb nála. Mikor arra kértem őket, hogy fogják meg egymás kezét, és keressék meg az egyensúlyt, hogy pörögni tudjanak együtt, a kislány türelmetlenül ott akarta hagyni a fiúcskát, hogy úgysem tud vele, mert nem tudja megtartani, kicsi hozzá. Az öccse elkámpicsorodott ajkakkal maradt ott a körben, de kértem őket, hogy ne adják fel, meg lehet csinálni. Sok éve történt ez, de az arcuk ma is előttem van, ahogy rácsodálkoznak, ahogy felragyog a tekintetük, hogy sikerül. Hogy nem a koruktól, nem a családi viszonytól, nem a testfelépítéstől függ, hogy egyensúlyra találnak-e, hogy meg tudják-e tartani egymást, élvezni tudják-e a közös lendületet, hanem a szándékuktól, és a kísérletező kedvüktől.

Arról nem beszélve, hogy kicsiként az egyetlen példát, etalont jelentette számomra a családi minta, de felnőttként ráláthatok, hogy nem biztos, hogy mindent tudtak a harmonikus párkapcsolat titkairól.

Mennyire lehet megismerni valakit egy tánc alatt?

Nagyon sokat elmondunk magunkról, megérzünk egymásról tánc közben. Szoktam hallani falusiaktól, hogy „Vele szeretek táncolni, mert talál a lépés”. Vannak olyan emberek, akikről nem is sejtettem, hogy milyen figyelmesek és gyengédek tudnak lenni, mert beszéd közben nem úgy nyilvánultak meg szerintem. Mások nagyon vonzóak voltak, de tánc közben nem éreztem a figyelmüket, és van, akivel lépésről lépésre épült fel köztünk a bizalom a tánc alatt. Rengeteg történetem van erről, ahogy tudom és remélem mindannyiunknak. A filmben is van egy nő, aki elmesél egy esetet, hogy mi minden történt közte és egy táncpartnere közt egyetlen tánc alatt. Nagyon izgalmas és tanulságos vallomás!

A film végén kiosztottatok egy lapot, amin kb. 25-30 jellemző mondatot idéztek a filmből. Például: „Hogy ő nemet mond – nincs ilyen”; „Határok! Tartsuk tiszteletben a határokat!”; „Jó volna őszinte kérdésre őszinet választ kapni”; „Szerintem a nők is ezt várják el tőlünk.”; „Az egy nő mellett való voksolás, ami férfias dolog”; „Képes a rizikó ellenére lépni”. Te melyiket emelnéd ki és miért?

Ó, hát ezek mind fontos mondatok számomra, amiket azért szedtem össze, és azért szoktunk átadni, mert úgy gondolom, bármelyikről érdemes lehet beszélgetni. Eddig azonban egy vetítés után sem került sor arra, hogy a papírból válasszunk kezdőtémát, mert spontán indult beszélgetéssel is 2,5 órát ott maradt majdnem mindenki meghallgatni és elmondani, ami eszébe jut.

Ha most az általad felsoroltak közül kellene választanom, akkor a „Szerintem a nők is ezt várják tőlünk…?”-ről jut eszembe, még valami, az eddigi „férfias, nőies megnyilvánulások” és szerepek témánkhoz. Régebben úgy tűnik egyértelműbb volt, hogy mitől látszik nőnek egy nő, és mitől férfinek egy férfi. Nagyon is releváns szerintem, hogy ezt a kérdést megfogalmazza az egyik szereplőnk, úgy, hogy mire végig mondja a mondatot, kijelentő hangsúlyból a kérdés felé hajlik a tekintete.

Természetes módon szeretnénk egymásnak nyújtani, amire a másiknak szüksége lehet. Ez annyira egzisztenciális, fontos kérdés, hogy néha azt hisszük, „aki nem tudja, hogy mi kell a másiknak, az lúzer, élhetetlen”. Ezek a kérdések épp most alakulnak, változnak, ahogy már volt szó róla, és ezért fontosnak találom, hogy tisztázhassuk olykor – akármilyen „gügye” dolognak is tűnik – hogy vajon jól értjük-e, mire vágyik igazából a másik? Sok sztereotípia van a tudatunkban ezen a téren, fontos néha bevilágítanunk ezekbe a zugaiba is a tudatunknak, és szelektálnunk, rendet tennünk itt. Vajon ugyanarra van-e szüksége az én páromnak, mint amit apámtól vagy nagyapámtól tanultam, akik nem is ebben a korban éltek, nem is ismerhetik úgy az én páromat, ahogy én, vagy ahogy lehetőségem van megismerni őt. Arról nem beszélve, hogy kicsiként az egyetlen példát, etalont jelentette számomra a családi minta, de felnőttként ráláthatok, hogy nem biztos, hogy mindent tudtak a harmonikus párkapcsolat titkairól. Gádor Béla „Sót vegyenek!” című kis novelláját, kabaréként is láttam nem rég a neten. Archetipikus példája, egymás félreértésének tiszta jószándékból egy életen át.

Mennyi archív filmből és mennyi interjúból állt össze a végső változat?

Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, még nem volt olyan deszkriptor a katalogizálási rendszerünkben, a „táncillem” fogalma alatt, hogy felkérés, lekérés, tánc megköszönés, stb. Elképesztő gazdag a Hagyományok Háza digitalizált gyűjteménye, és kiváló forrásanyag nem csak tánc és zene tanítás-tanuláshoz, vagy koreográfiák készítéséhez, de kutatáshoz is. A Folkmagazinban megjelent tanulmányomat még 150 példa alapján készítettem, elkapott pillanatokat, vagy interjú részleteket tanulmányozva, illetve átolvasva a viszonylag kevés megjelent cikket a témáról.   Mostanra már 300 szegmens van az archív felvételekről táncba hívás témájában katalogizálva nálunk.

Az interjúkhoz a Táncháztalálkozóra mentünk ki Borcsival, hogy minél többféle korosztályt, és akár más országból érkező táncházasokat is meg tudjunk szólítani. Tizenhét emberrel beszélgettem, kamasz lányoktól és fiúktól az ötvenes-, hatvanas éveiket élő férfiakig, nőkig. Párokat és egyedülállókat is megkérdezve. Azt szerettem volna, hogy ne csak interjúk, de egymással folyatatott beszélgetések is megjelenjenek a filmben, ezért szerveztem egy ilyen alkalmat is, amin 15-en voltunk, és egy 4 órás nyersanyag született, amiből dolgozhattam.

Kimondhassák, amit éreznek, ami mellett elmentünk, mert megszoktuk, mert szégyennek tartottuk, mert tehetetlenséget éreztünk vele kapcsolatban, mert úgy tanultuk, hogy ha nem tudjuk megoldani, az a mi hibánk, és egyáltalán,

Az interjúkhoz random szólítottatok meg embereket?

Igen. Volt, akit annyira ismertem, hogy táncoltunk is már, vagy tanult tőlünk táncolni, volt, aki bár kollégám, de egy távolabbi településen él, sajnos keveset találkozunk, most beszélgettünk először.  Volt, akiket évtizedek óta minden héten láttam táncházban, de sosem beszélgettünk velük sem azelőtt, volt kollégám kislánya, akit élőben sosem láttam még, volt, aki az általam alapított és vezetett társulat tagja volt valaha, és többen voltak, akiket egyáltalán nem ismertem. Voltak, anyaországiak, erdélyiek, az USA-ból Magyarországra települt amerikai táncházas is volt köztük. Mindenki, aki szerepelt a filmben, akár egyetértettem épp vele, akár nem, közelállt, vagy közelkerült hozzám.

A filmzenék sem véletlenszerűek. Miért pont ezeket láttad jónak betenni?

Igen, A stáblista alatt Zorán „Te is szólalj meg!” című számára készítettem egy összeállítást archív filmrészletekkel. Nagyon élveztem ezt a részt csinálni is! A dal hangulata és szövege pontosan elmondja, amit szeretnék: „Ha már itt vagyunk, ne csak némán nézd…” Megható volt rádöbbennem nem sokkal az első vetítés előtt, hogy nem is tudatosan, miért épp egy adott konkrét gyűjtés kapcsán kezdtem el ezt a kutató és alkotó folyamatot: Egy felvételen Neti Sanyi bácsi Kalotaszeg egyik leghíresebb prímása elkezdett muzsikálni, egy férfi felkapta a fejét, „hóó!” - mondta, rögtön eldobta a cigijét, odaintett a padon ülő egyik asszonynak, aki boldog mosollyal állt fel, és táncolni kezdtek. Közben lehetett hallani, hogy „Jössz táncolni? – Megyek hát!” Ez a jelent ütött szíven, átéreztem ezeknek a pillanatoknak a boldogságát. Már talán öt éve is, hogy ez történt, és most, amikor újra néztem a felvételt a film elkészültével, hogy ajánló szöveget írjak a vetítésre, akkor vettem észre, hogy nem is a táncolók beszélnek, hanem két másik férfi mellettük mókázva „szinkronizálja” az orruk előtt zajló jelenetet.

Rádöbbentem, hogy én is épp ezt teszem. Hangot adok, kimondom, illetve teret adok, hogy kimondhassák, ami van az emberekben kimondatlanul erről a témáról. A filmmel, és az utána levő beszélgetésekkel is. Kimondhassák, amit éreznek, ami mellett elmentünk, mert megszoktuk, mert szégyennek tartottuk, mert tehetetlenséget éreztünk vele kapcsolatban, mert úgy tanultuk, hogy ha nem tudjuk megoldani, az a mi hibánk, és egyáltalán, „Mit kell itt problémázni?”. De ahogy a dal mondja, ha „…elkopnak sorra a jó szavak, s gyanúsnak hisszük az újakat, te ne menj tovább, mert számítok rád!” ha egy kis témával szembe merünk nézni, azzal nem csak azt oldhatjuk meg, hanem bizalmat és mintát gyűjthetünk egy következő megoldása felé is.

Mennyi időd és energiád van megszervezni a vetítéseket?

Szívesen fogadok együttműködő szándékot, mert nagy örömmel visszük bárhová, ahol kíváncsiak erre.

 Török Ferenc