Ritmus és hang

A hírek szerint a hatodik albummal vált teljessé Cserepes Károly magnum opusa és a messze jövendővel komolyan összevetett múltkor végleg megtalálni látszik helyét a jelenben. Hogy érdemes Kölcseyt – még kissé szerencsétlenül is – iderángatni a Huszttal és valamelyest transzformálni a gondolatait, annak bizonysága a „Régi kor árnyai felé visszamerengeni mit ér?”-sor, hiszen Cserepes a kérdésre pontosan azt a választ adja a mában, amit Kölcsey és lényegében a teljes reformkor megfogalmazott: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!”.

Fantasztikus érzés meglátni azt az időívet, amelynek gondolati magva abból a korszakból származik, amikor Cserepes – javarészt – alapanyagot nyújtó dallamai megszülettek, úgy, hogy azok jelentőségét csak egy jó másfél-két emberöltőnyivel későbbi generáció fedezte fel, és amelyek hatása még onnan számítva is bő százévnyi távlatban teljesedik ki jelenkori formájában. De mondhatjuk úgy is, hogy a zenetörténet most ért el oda, ahová 100+ éve elindult. Persze, a XX. század művészetét mindig is erősen áthatotta a népi, (ahogy Bartók írta és mondta) a paraszti hagyomány, azon keresztül a magyarság történelme, a környező és egyéb népekhez való viszonya, ám egy ideje általánossá vált a kérdés: van-e tovább vezető út, vagy a népi kultúra a 2000-es évek beköszöntével véget ér. Éppen a Cserepes-lemezeket sorban megjelentető Fonó indította útjára akkoriban az Utolsó óra projektet, ami a magyar lakta vidékek elfeledőben lévő népzenéjének gyönyörű mentőakciója volt, de már ott is megjelentek a modern kori vívmányok (stúdióba telepített zenészek, digitális rögzítés, majd lemezek megjelentetése), ahogy egyébként Bartókék számára is elengedhetetlen volt az akkor még friss hangrögzítés korabeli eszközeit gyűjtőútjaikra magukkal vinni. Felteszem, hogy Cserepest a kortárs technológia történelmileg is állandó szükségszerű jelenléte is motiválta a poszt-posztmodern folklorizmusának megteremtésében, de mára világos lett: az Utolsó óra nem a korszakvéget jelezte, hanem cezúrát az analóg és a digitális világ között és e hatlemezes gyűjtemény immár annak is bizonysága, hogy a népi- és parasztzene, annak hagyományai nem tűnnek el, csupán a közegük idomul a világ folyásához.

A magam részéről nem hiszem, vagy inkább nem szeretném, hogy a valóban egyívású lemezek készítése befejeződjék, pontosabban: akár folytatódhatna is. A sajtóban persze jól mutat, hogy na, most akkor vége van valaminek, de ahogy Cserepest nem érdekelte a promóció, a különféle nemzetközi listákon a kiváló szereplés is csupán csak jól mutatott, de nem súlyozta munkájának értékét, sőt, ahogy tudom, kifejezetten kérte, hogy ne legyen felhajtás az első Blacklake és a többi lemez körül se. Aztán: itt, a Ritmus és Hangon adott interjúban arról beszélt, hogy csak mellékesen foglalkozik ezzel; talán a mellékes foglalkozásra utal még a „remix” megjelöléssel a stiláris térben, hiszen a remix, mint műfaj csak kérdésesen nevezhető zeneművészetnek, a másod-harmad-negyed felhasználások pedig messze vannak attól az autentikus hangtól, ami a népzene sajátja. Ehhez képest jelenkorunk emblematikus nagyciklusát sikerült létrehozni úgy, hogy a remix ezúttal önálló, artisztikus, magasrendű megközelítést takar, és mindenképpen túlmutat azon, ahogy eddig a már létező zenei alapanyagok digitális újra hasznosítására gondoltunk. A lemezeket most újra hallgatva egy ponton el is gondolkodtam azon, hogy az Amorf Ördögök valóban joggal énekelhette, hogy „Bartók és Kodály, a két remix király”. Cserepes interpretációjában maga a végtermék is minőségi, cizellált, ám ebbe beleférnek populáris elemek is, olyanok, amelyek a népszerű, slágerlistás számokat foglyul ejtették, és amik bélyegként jelzik az igénytelen lakossági „tökmindegy” darálda végtermékeit, mégis megvan a helyük. Így aztán át kell értékelnünk a „mellékes” projekt kitételt, legalábbis a hallgató számára az összkép tudatos, aprólékos munkáról árulkodik, amely összképében csak annyival tűnik jelentősebbnek az egyes, különálló lemezeknél, hogy irgalmatlan anyagmennyiségével együtt sem lett tömény és így egyértelműbb az a könnyed vonalvezetés, amely mentén végül is egy sajátos szempontú, de igaz kelet-európai tabló született.

A Cserepes-oeuvre ezen fejezete egyben is jól hallgatható, akár háttérzeneként (nem szeretem ezt a kifejezést, de hát sokan használják), akár odafigyelve és nem zsibbadunk el tőle, inkább lépésről-lépésre a szédítő varázslat hatása alá kerülünk. A megingás nélküli szinten tartás nem csak annak köszönhető, hogy a lemezenkénti alapkoncepció minden alkalommal érdekes, lépésről-lépésre más és más volt, hanem annak is, hogy a körbe színezés, a megtalált alaphang változékony, ugyanakkor egy jól azonosítható, konstans egyedi hangot tükröz. A hat lemeznek bőven voltak előzményei Cserepes életművében, és itt nem csak a digitáliára kell gondolnunk. Zeneileg a lassan húsz éve megjelent Danube Trances vezetett a Blacklake-hez, amelyen magyar, cigány, zsidó énekeket komponált újra Cserepes, míg önálló pályafutásának első csúcsa szerintem a kilencvenes évek második felében megjelent Tandori-szonettek megzenésítéseit tartalmazó Helyből-távol lemez jelentette, amin Dévényi Ádám énekelte a dalokat. Ugyanakkor a Kiss Ferenc által alapított Vízöntő multiinstrumentalistájaként - szinte a táncházmozgalom kezdeteitől fogva - rendkívüli mélyfúrásokat végezhetett egy ugyancsak korszakhatáron, mikoris a világzene gyakorlatilag megszületett Magyarországon, 10-15 évvel korábban, mint amikor a „világzene” fogalmát ténylegesen használni kezdték Peter Gabrielék és mások.

A Blacklake a romániai Feketetó őszi vásárhangulatának elmúlt világát idézi meg felcsippentett hangokkal- és zenetöredékekkel, bandák lüktetését és prímások szédítő játékát itatja át elektronikával. A mosott, zengetett és modulált hangzás soha nem volt zenekarokat hoz létre, olyanokat, amelyek akár lehettek volna, játszhattak is volna együtt. Különös tapasztalat és egyfajta belső evolúció lehet amögött, amint az elektronikát, a hangmintákat, az óvatos hozzájátszásokat a szükséges dinamikával és agogikával kezeli, nincsen kvantált, kiegyenlített érzésünk, az ősiséghez idomul a modern világ, vagy fordítva: a szerényen megbúvó ars poetica tulajdonképpen nagyon erős állítás és látlelet a csodás időívben. Cserepes Károly egy egészen pici, pontszerű helyről, annak egy jellegzetes eseményét megragadva mesél elmúlásról és jelenkorról, hol fájdalmasan, hol cizellált humorral. A stílusoktól elszakadva, zenei korlátokat átlépve valahova belülre jutunk el, ahol egymástól függetlenül megszületett ritmusok, dallamok, gondolatok alkotnak egységet.

Hogy a Blacklake valamelyest hangjáték- vagy kollázsszerű is volt, arra a következő anyag, a gyermekdalfoszlányokból épített vár, a My Name is Elvis Presley mutat rá. A lemez annak ellenére nem gyereklemez, hogy gyermekek énekét halljuk, amint Cserepes ügyesen dalokat formál inkább mondókákból, mint eredetileg gyerekdalokból. Annak idején, 5-6 éve a megjelenéskor is csak egy saját megfejtést tudtam hozzákölteni a „miért Elvis?” kérdéshez, azon túl, hogy a neve finoman megjelenik az egyik dalban: „a gyerekek hangja egy lemezen szólal meg, hol könnyedebb, hol egy fokkal dögösebb formában, vagyis történik velük valami, a hanglemezről visszahallgatva saját hangjukat egy kis időre akár a „Király”-nak is képzelhetik magukat, hiszen nem mindenkivel történik ilyen csoda”. És igen, ez a lemez (is) csoda, letisztultabb, mint az előző, miközben érezzük azt a zenei játékosságot, amelyik a mondókák adott metrikájából kiragadva formálja újra, és formálja át a világ különféle tájékairól beemelt témákat. A „miért a gyerekek?” kérdésre pedig egy még inkább csak saját sejtéssel szolgálhatok. A gyerekhangnak varázsa van, de van sajátos hangi spektruma is, önmagában a gyermeki hang lágéja összeköt, a világon bárhol és bármit énekelnek a gyerekek, azok összefűzhetőek és ahogy a lemezen halljuk, össze is tartoznak. Egyfajta demokratikus felfogás eszményképének tükröződése a gyermekek hangja, de persze annyi finomság és gondolat van a lemez(ek) mögött, hogy ez az eszménykép folyamatosan jelen van.

A The Big Slalom kifejezetten a Kárpát-medencére koncentrál, a bartóki gyűjtésekre, arra az időszakra, amikor az összehasonlító népzenetudomány megszületett. Ennek a kiemelt pillanatnak a vizsgálata arra is alkalmat adott, hogy az összehasonlítás a létrejövő zenei anyagban is megtörténjen, amint ugyanannak a dalnak különböző előadásai keverednek egymással. Miután elolvassuk a kiegészítő leírásban, hogy olyan finomságok is jelen vannak, mint a ma már csupán az archív felvételekből kikutatható úgynevezett „dunántúli-terc”, és megnézzük, hogy ez mit is jelent, rájövünk, hogy itt a magyar jazz alapjairól van szó abban az értelemben, ahogy például Szabados György vagy Dresch Mihály nagyon jól meg tudta ragadni ezt a karaktert. A tonalitásban, a dúr-moll rendszerben billegő, a hol ilyen, hol olyan dallam valahová a „blue note”-ig vezet, vagy éppen a szlovák trechovai, fá-alapú líd hangsorig, mint útjelző bója. És innentől értjük, hogy a hullámzó nagy Cserepes tengerben miért sejlik fel a jazz is, olykor bizony kulcsmomentumként: ott is van Kárpáti Dódi a trombitával és Ágoston Béla a szaxofonnal a következő lemezen. A Nachtmusik nyilvánvaló tiszteletadásként Kallós Zoltán alakját idézi meg, akiről nem nehéz kimondani, hogy a népzenei remixek, átdolgozások sztárja, hiszen többen nyúltak már gyűjtéseihez, például az Anima Sound System is. A Nachtmusik kontextusában szembe (fülbe) tűnő, hogy Kallós gyűjtéseinek saját karaktere van, a különféle tájegységekről hozott dallamairól valamiért ordít, hogy azokat ő gyűjtötte, és mintha Cserepes meg is tudta volna ragadni a gyűjtői hang furcsa és metafizikus kérdését. A vertikális, horizontális, térbeli, időbeli és még számos aspektus szerinti rétegzettség hatalmas erénye az anyagnak, az így megteremtett, izgő-mozgó, rezgő aurában akarva-akaratlanul elkezdjük keresni a helyünket és a mi helykeresésünk szépen rímel Kallós élethosszon át tartó dallamkereséseire. A metrumtól helyenként megfosztva, a 3/4-t triolává, a váltóritmust parlandóvá alakítva az addig ismertet végtelenné kitáró ismeretlenné varázsolva kapunk perspektívát.

Érdekes a török hódoltság zenei és nyelvi emlékei mögé felhúzni az aktuális orosz-ukrán háború szolidaritás-falát, de hát a „Legyen átélhető, hogy a török hódoltság milyen szenvedést jelentett a civil lakosság számára. Mert, ahogyan a jelen háborúi is, minden háború róluk szól: a civil áldozatokról, az anyáról, a lányról, a gyerekről” megfogalmazás alapján evidens a szándék. A The Sold Girl – the turkish remix a magyar zene török eredetének kutatására, vagy legalábbis egyfajta rátekintésére vállalkozott, a közös nyelvemlékek megjelenítése a türk (vagyis nem csak a török) eredetű dalokban azonban új. A Get Ready my Daughter rögtön az elején a kétnyelvűségre támaszkodik, a triolás lüktetésével együtt, ebben a formában ez a dal különösen zavarbaejtő; keressük a helyünket, felgyorsul a világ forgása, miközben finom digitális-elektronikus alapok színesítenek. Cserepes külön vívmánya, hogy a megidézett archaikus világot úgy házasítja a modern hangzásokkal, hogy azok autentikusan szervülnek, se kvantálás, se túlhajszolt effektek nincsenek, személyiségén keresztül tárul fel előttünk egy idővonal két végpontjának közös eredője. „Úgy gondolom, hogy ezek az archív felvételek képviselhetik a leghitelesebben a magyar népdalok stílusát és szellemiségét” – mondja Cserepes Lee Hooker a legújabb és (reméljük csak egyelőre) utolsó remix lemezről, a Pink címűről, miközben furcsán úszó bluest hallunk Murguly Lajos adatközlő Rózsa Sándor-története alatt, vagy miközben Zerkula János éppen Stéphane Grappellivé lényegül át. Különös kettősség, hogy a magyar népdalok és a kíséretként felhasznált jazz és blues részletek egy időben születtek.

Nehéz túlértékelni Cserepes Károly hatlemezes remix-sorozatát. Az ő személyes magánmitológiája, életemlékei szépen modulálják a magyar, a cigány, a környező országok béli és esetenként a távolabbi összkulturális közösségi emlékeket, miközben művészi- és életfilozófiát is tükröznek. Nyilvánvaló a felmutatás szándéka, hogy a ma digitális eszközeinek segítségével a régi, az elmúlt, a feledésbe vesző nagy hagyatékot akár csak kicsit is megmutassa az utódnemzedéknek, de ennél fontosabb a reformkorig visszanyúló eszme, miszerint nem ápolni, hanem művelni kell a hagyatékot. Cserepes nem zárja múzeumi vitrinbe emlékeit és leleteit, hanem új minőséget teremt és jelezi, hogy a népi kultúrának még közel sem jött el a vége. A felhasznált népdalok valójában funkciójukat vesztették feldolgozásaiban, egyikre sem lehet táncolni, egyik sem fog esküvőn vagy temetésen elhangzani, de a városi attitűddel elkészített anyagok éppen így és emiatt nyerik el az új minőségüket. És az új minőség előtt nincsenek előjelek, ami történt, amit Cserepes Károly nagy művében megörökített, nem jó vagy rossz, hanem arról mesél, ami van és ezzel meglehetős emberi léptékkel talál helyet a történelem ezen pontján, a digitális korban a népzenének.