Ritmus és hang

Mostanában az az érzésem, hogy a közép-kelet európai és balkáni világzene központja igazából Magyarországon van. Budapesten nincs olyan hét, hogy ne találjunk ehhez a zenei kultúrához köthető programot. A várost járva random belebotolhatunk padlódöngető, ház oldalát kirúgós táncházakba, de az is előfordulhat, hogy épp egy kis kávéházból szűrődik ki a lágy harmonikaszó vagy épp kedvenc balkáni dallamaink csendülnek fel egy koncertteremben. Nem csak a programok gazdagsága, hanem színessége is ezt igazolja.

Elképesztően sokszínű a felhozatal, egy igazán impozáns és grandiózus bon-bonos dobozka a magyarországi világzenei paletta, ahol a klasszikus ízek mellett még a pisztáciás-szarvasgombás-kávés praliné is felkínálkozik, ha épp arra vágyunk. Ismeritek azt a nyuszikás viccet, melyben főhősünk tortát szeretne? Akkor vetítsétek rá a magyar világzenei felhozatalra… És ez nem vicc, épp hogy egyet pislogsz, a következő pillanatban már össze is állt az a zenei megszólalás, amiről igazából nem is tudtad, hogy mindig is vágytál, addig a pontig, amíg bele nem kóstoltál abba az iszonyúan különleges ízvilágba.

A következő lemezajánlóban három olyan különleges és egyedi igényeket kielégítő, egzotikus ízvilágú “tortát” hoztam, melyek ékes bizonyítékai ennek a jelenségnek.

A vicc csattanóját pedig írjátok át, ne legyetek nyuszikák és vigyétek is haza a végén a tortát!

1. Times New Román - Jól élünk

Ahogyan csupán egy ékezetnyi a különbség a világ egyik legnépszerűbb betűtípusa és a zenekar elnevezése között, úgy ugyanilyen frappáns nüanszok választják el a múltat a jelentől a Times New Román zenéjében. Ők ugyanis egy igen különleges zenei peremvidéken találtak rá inspirációjukra: a közelmúltban, az elmúlt század utolsó negyedében virágkorát élő ugyanakkor a jelenben is folyamatosan formálódó és burjánzó, a Közép-Kelet Európa és a Balkán városaiban felcsendülő népzenében és cigányzenében.

Éppen ezért nem meglepő, hogy zenéjükben egyszerre van jelen a nosztalgiázó, régmúlt időket idéző, hagyománykövető és az újító, önkifejező, aktualizáló szándék és ez a feszítő ellentét egyfajta időtlenség vagy inkább időn kívüliség érzést okoz. Mintha a román horák, szerb kolók és magyar csárdások mind egy képzeletbeli lebegő térbe emelkednének és egy különösen elegáns asztaltársaság érzékeny ízlését szolgálnák ki, amelyben a különböző balkáni népek illusztris képviselői ülnek. Mindannyian egy olyan élményt kapnak a zene által, amely a saját fiatalságukra emlékezteti őket: a bukaresti mulatók, az újvidéki kávéházak vagy a budapesti éttermek cigarettafüstös homályára és átmulatott vagy épp búskomor melankóliában eltöltött éjszakáira. 

Az albumot hallgatva engem is abszurd nosztalgia jár át, egy messzi kor és életérzés után sóvárgok, amelyben és amelyet valójában sosem élhettem meg. Ez a zene olyan, mint egy fekete-fehér képeslap -mely készülhetett a régmúltban és napjainkban is- és amelyen jól öltözött, csinos hölgyek és fess férfiak mosolyognak időtlen eleganciával, ugyanakkor hanyagul zsebbe gyűrt kézzel, lezserül felhajtott ingujjakkal, slendriánul félrecsapott kalapokkal és zsivány félmosolyokkal a bajszok alatt, és ez a csipetnyi pimaszság az, ami még tovább fűszerezi ezt a kifinomultságot. Picasso elhíresült mondása az, hogy azért kell megtanulnunk úgy a szabályokat, mint egy profi, hogy utána úgy szeghessük meg, mint egy művész. Ez nem csak az öltözködésre igaz, hanem az ilyen magas színvonalú, unikális zenei feldolgozásokra is, mint ez a lemezanyag, Nehéz vállalkozás a hanyag elegancia és egyedi stílus tökélyre fejlesztése a zenében. Nem elég pontosan ismerni, de használni is tudni kell az adott zenei nyelvezetet, stílust, sőt, lubickolni kell benne. Úgy tűnik ez nem okoz problémát a zenészeknek, akik elképesztő hitelességgel, és összhanggal játszanak, a dallamok sokaságát a bravúros kíséret sodorja egyik zenei hullámról a másikra, melyeken ringatózva a szólisták tercfelhőinek változatos alakjaiban gyönyörködhetünk. A szokatlan zenei megoldások, ötletek és a váratlan zenei váltások formájában érkező széllökések pedig gondoskodnak arról, hogy épp annyit időzzünk egy-egy áramlaton, amennyi  a léleknek szükséges.

Times New Román - Jól élünk
Szerzői kiadás, 2023

2. Fanfara Complexa - Pașaport Control

A több, mint 20 éve működő főképp fergeteges moldvai táncházairól ismert zenekar szerintem az eddigi legbátrabb, legmarkánsabb és legkoncepciózusabb lemezükkel rukkolt elő tavasszal. A zenekartól sosem állt távol az a népzenei körökben már-már polgárpukkasztó hozzáállás, hogy nem csak, hogy nem vetik meg a román népies popdalpiac megkérdőjelezhető minőségű termékeit, de előszeretettel csempészik be ezt az autentikus megszólalásba is. Ez idáig inkább csak gyengéd zenei utalások formájában érjük tetten ezt az “illegális” tevékenységet, de a Pașaport Controlnál ezt már ordítóan nyilvánvaló módon teszik az orrunk előtt: nem csupán a cím jelentése - útlevél ellenőrzés - , de a lemez kezdő felütése is szó szerint egy figyelmeztetés, mely -ironikusan- arra hívja fel a figyelmünket, hogy itt bizony “hagyománypusztító slágerzene” lesz terítéken, és ezzel indul útra a zenei anyag, amely valóban egy határátlépést fog megtenni. Hogy megbukik-e közben a határellenőrzésen az már a szubjektív ítéletalkotáson múlik, semmiképp sem a zenei igényességen, kimunkáltságon és profizmuson. 

Ugyanis a zenekar, mint egy jó séf, pontosan ismeri azokat az arányokat, amiktől az elkészült étel a kívánt ízű és állagú lesz.  A moldvai táncházas dallamok zsírosságát a markánsan beemelt balkáni stílusjegyek és díszítések savassága hozza egyensúlyba, ezt bőven megfűszerezve a román manele ikonikus dallamaival, majd a zenekari energiák tüzére dobva a végén egy tökéletesen egységes, fogyasztásra olyannyira alkalmas végterméket eredményez, hogy már bőven túllépi a házias ízek határait és nyugodt szívvel sorolhatjuk a gourmet kategóriába. 

A dalcímek is gondolkodásra, mélyebb tartalmak keresésére, képzeletünk határvidékére hívnak minket és valójában ezek is hozzájárulnak ahhoz, hogy a lemezanyagra más nézőpontból tekintsünk.  A zeneszámok így már nem csak horák és szerbák sokaságát jelentik, nem pusztán a körtáncokban dobbantó lábak és libbenő szoknyák jelennek meg lelki szemeim előtt, hanem ezek a címek a dalok mögött megbúvó vélt (vagy akár valós) történetekre utalnak, epizódok -mondjuk- a “Szomszédok” Fanfara Complexa limitált különkiadásból. Vajon ki és mitől ilyen hírhedt ebben a párhuzamos világban az a körorvos, akinek a nevéhez egy szerba kötődik? Milyen lehet egy laza “Konyakozás a gagauzokkal” és milyen a hangulat egy “Zsil völgyi restiben” ahová épp most érkezett meg a zenekar kopott  Daciája a  a frissen csempészett “szajréval”: a moldvai és balkáni dallamok között sunyin meglapuló román manelékkel és popslágerekkel, “invazív” zenei elemekkel és poénokkal, a “Csalogány” édes dalával, hogy terítsék az árut és elárasszák vele ennek a kifordított, alternatív valóságnak a zenei feketepiacát?

Fanfara Complexa - Pașaport Control
Fonó Budai Zeneház, 2024

3. Besh O Drom - Hova lesz a séta?

25 év, negyed évszázad, házasságban ezüstlakodalom, valamint pontosan ennyi ideje létezik a magyar világzenei színtér egyik legikonikusabb, legpopulárisabb zenekara, a Besh O Drom.

Szédítő belegondolni ebbe az időintervallumba, amely alatt egy diófa is kifejlődik a magjából, de nem kell ennyire messzire mennünk a természeti példák sorában, egy emberi generáció is bőven “kifut” ennyi idő leforgásával.  Ezt a mérföldkövet egy új lemezanyaggal ünnepli a zenekar, mely a sokatmondó “Hova lesz a séta?” címet viseli. És valóban, hova lesz a séta? Talán egy éles társadalomkritika vagy utalás arra, hogy a zenekar új utakat keres és elhagyni készül a járt utat a járatlanért? Azért ez utóbbiról semmiképp sem eshet szó, hiszen, ha meghallgatjuk az új lemezt, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy ennél a zenei anyagnál sem csinálnak mást, mint követik a 25 éve töretlenül sikeres receptet, melynek pontos elkészítési módját csak és kizárólag ők ismerik és az összetevők is olyan egyediek, hogy bár mások törekedhetnek a megfejtésére és kivitelezésére, ez nagy valószínűséggel meddő próbálkozás marad. 

A zenekar állítása szerint sikerük elsődleges hozzávalója,  az a korántsem könnyű vállalkozás, hogy a szó nemes egyszerűségében csak szórakoztatni szeretnének, egyfajta “szufi” felfogást alapul véve és továbbra sem szeretnék a hallgató lelki világát mély érzésekkel terhelni, gondolatait túlzottan messzire vinni. Egyszerűnek és felszínesnek tűnhet ez a törekvés, ám egyáltalán nem könnyű a hallgatóságot az önfeledtség már-már flow-élmény szerű állapotába vinni, ám a zenekarnak ez  25 éve mindig sikerül. Erre bizonyíték, hogy szinte mindenkinek, aki e zenei műfaj iránt érdeklődik van egy életreszóló, végigtombolt és szétizzadt Besh O Drom koncertélménye és legalább az egyik dalukat tudja kívülről teljes önkívületben ordítani. 

A másik titkos összetevő, egy különleges szupererő, mely képes meggörbíteni a zenei teret és egy féreglyukkal egymáshoz közel húzni az egymástól távol eső népzenei tájegységeket, a különböző zenei műfajok stílusjegyeit, popdalokat és népdalokat úgy, mintha ősidők óta ebben a formában,   ugyanabban a naprendszerben léteznének.

Ez történik a  személyes kedvencem a “Sandansko” esetében is, ahol -többek között- egy macedón dallamot állítanak párba egy moldvai népdallal, miközben zakatol egy abszolút rockos hangzású, modern kíséret és az egész annyira tökéletesen és szilárdan illeszkedik, hogy észre sem vesszük, hogy amúgy egy felfoghatatlan és ingatag ritmusképletre, 22/8-ra épül az egész zenei építmény.

Azért egy kicsit túloztam is, hiszen a lemez egyáltalán nincs híján az újításoknak, ám ezek inkább kis tálalás- és fűszerezésbeli változtatások, hiszen miért is változtatnának az alaprecepten, ha 25 éve kérik az étlapról - immár generációk - újra és újra töretlen sikerrel?

 
Besh O Drom - Hova lesz a séta?
Fonó Budai Zeneház, 2024