Ritmus és hang

Emlékszem, amikor sok-sok évvel ezelőtt a Les Hurlements d'Léo nem törődve azzal, hogy a Művészetek Palotájának Bartók Nemzeti Hangverseny terme nem alkalmas rá, jól megtáncoltatta a széksorok között préselődő nagyérdeműt, hiába próbálták a kedves hostok és hostessek visszanyugtatgatni a helyükre a táncolókat. Azóta is és mostanában is általános tapasztalatom (és szerintem másnak is), hogy valamilyen módon frankofón érintettségű előadó, zenekar koncertjén a legalkalmatlanabb nézőtér ellenére sem maradnak ülve a közönség tagjai. Most – rövid időn belül - éppen kettő francia kötődésű koncerten is átélhettük a Müpában a perzselő talaj katarzisát, igaz, afrikai frankofóniáról van szó.

Benini zenész eddig talán Lionel Louke lépett fel Magyarországon, de a környékről Togóból járt már itt Peter Solo a Womexen, Nigéria, Niger, Ghána, Elefántcsontpart és Burkina Faso zenészei pedig régi ismerősök. Mégis Benin az az ország, amiről talán a legkevesebbet tudunk, pedig területe nagyobb Magyarországnál és többen is laknak benne. Mindezt megemlíteni csak azért szükséges, mert az egzoticizmusra ma is hajlamosak vagyunk, vagyis a távoli területek jelentőségét nem megfelelően mérjük fel. Ehhez képest megérkezett Angelique Kidjo, aki minden tekintetben világsztár. A Time Magazine a világ 100 legbefolyásosabb embere közé sorolta, az Amnesty International fenntarthatósági nagykövete volt, a The Guardian, a Forbes, és más lapok gyakran emlegetik a legfontosabb afrikai nőként, rengeteg díj, amelyek közül csak egyet megemlítve: a zenei Oscarnak is tartott Polar-prize. És persze ötszörös Grammy győztes (és tizennégyszeres jelölt)! Kidjo 64. éves, amit csak a további ámulatkeltés miatt szükséges megemlíteni: ugyanis csak éppen szaltót nem vet a színpadon, és úgy mozog, mint egy húszas éveiben járó sportoló.
Ezt teszi a zene? – tehetjük fel a kérdést sokadjára. Igen, ezt teszi! – tapasztaltuk már sokszor. Kidjo személyes kisugárzása azonban azt is sugallja, hogy az örökéletűség és a zene az ő esetében kölcsönhatásban van, és bizony a zenéje azért olyan vitális, mert míg a hangok, az éneklés, a tánc fiatalon tartják őt, addig személyisége kivetülésének az elénekelt dalok a médiumai; így babonázza meg a közönséget. Ha valakihez hasonlítanom kell, akkor a perui Susana Bacához hasonlítanám, igaz más zenei világ, más kultúra, a bölcsesség, a harcos tenni akarás azonban ugyanaz.

Kidjo a nagysikerű „Mother Nature” című lemezét hozta, ami koncerten természetesen más dalokkal is kibővül. Először tamáskodtam, hogy a nyugat-afrikai nem autentikus, azaz pop, funk, rock, blues és egyéb elektronikával (jó értelemben) fertőzött zenékből elengedhetetlen gitár hiányzik a zenekarból. Azonban a gyöngyöző futamokat és annál is többet a billentyűs Thierry Vaton nagyon jól hozta, mint briliáns billentyűs. Röviden: a harmóniahangszer feladatköre rá van kitalálva, játéka jelentősen formája a produkció karakterét. Kidjo a Grammy-díjas lemezeinek producereként mutatta be David Donatient és tulajdonképpen ő volt az, aki egyedüliként játszott autentikusnak ható hangszercsoporton (habár a modern konga és társai már a civilizáció termékei), a balkezes basszusgitáros Rody Cereyon és a dobos Gregory Louis pedig az összetett ritmusok forgatagában is hozták a stabil alapot egy-egy nagy szólóval megtűzdelve. Az ősiség gondolata csak akkor került elő, amikor az énekesnő egy ezeréves balladát énekelt gyönyörűen. Griot-k és mesemondók, ők azok, akik Kidjo népének történetét zenei formába öntve megőrizték.
És Kidjo az, aki továbbviszi a modernitás hangjával mindazt, ami az afrikai kultúrákban is ugyanúgy megjelenik ebben a globalizált világban, mint bárhol máshol. Ezért nem meglepő, hogy az est folyamán két Talking Heads szám is elhangzik és a nagy ikon, a legendás kubai Celia Cruz alakját is megidézi. A dalokat összekötő konferansziéként Kidjo az életéből, az afrikai népek történetéből, a szeretetről mond történeteket és végül Miriam Makeba ellenállhatatlan, afrikai pophimnusszá nemesedett dala, a „Pata Pata” teszi feledhetetlenné a csodálatos Angelique-t.

***

Hat éve írtunk utoljára a Tariqáról, pontosabban az akkor aktuális lemezéről. Most a saját magunk akkori felhívásának eleget téve élőben is meghallgattuk az azóta felállásában jócskán megváltozott zenekart, és meg kell állapítanunk: a spiritusz, még inkább a spiritualitás a régi. Vendégek is érkeztek, igaz az előre beharangozott, nőként egyedülállóan a gnawa mesterének avatott Asmâa Hamzaoui vízumügyek miatt nem tudott jönni. Helyette Hicham Bilali és a kéttagú táncos, énekes, krakebes Black Koyo lépett a színpadra és lett részese a varázslatos hangulatnak.

Saïd Tichitit Budapesten élő marokkóiként már a Chalabanból ismertük, amikor megalapította a Tariqát. E zenekarral egy népiesebb hangot ütött meg úgy, hogy a magyar-marokkói fúzió megmaradt, míg a jazzes tónus háttérbe szorult, de nem tűnt el. A fentebb linkelt „Crossbreed” lemez óta Dresch Mihály helyén Bede Péter szaxofonozik altszaxofonon és játszik különféle furulyákon úgy, hogy a tenor- és szopránszaxofon hiánya miatt a zene nem szenved csorbát, sőt. Bede igencsak járatos a népi játékban is. Kovács „Öcsi” Ferenc ugyanúgy hegedül és trombitál, no meg énekel is. Mészáros Ádám az érkezéséig egy addig nem létező pozíciót, a gitárosét tölti be; azt hiszem, jó húzás volt ebbe az irányba bővíteni a zenekart, mintha a virág kinyílt volna és megmutatná addig láthatatlan színeit. A doboknál pedig Halmos András, aki Mészárossal korábban játszott például az avant-jazz JÜ-ben. Furcsa lehet az ő esetében, a különféle zenék különféle tapasztalataival azt mondani, hogy beérett, de ennyire finoman, sokrétűen, az igencsak összetett zenevonatot maga mögött húzva még nem hallottam játszani.
Egy ponton kiderült, hogy jónéhány marokkói ül a nézőtér felső traktusában, ami mintha Tichitit még jobban belelkesítette volna, habár a hangulat szinte végig ugyanazon a magas hőfokon izzott. Hicham Bilaliékről azt sikerült megtudnom, hogy a gnawa tradicionális ágát képviselik, nem kifejezetten koncertzenészek. Innen elindulva már megállapítható, hogy Tichiti a gnawa megújítója, és jó érzékkel találta meg azt, ami közös a marokkói és magyar zenében, és ami közös a magyar és marokkói lélekben. Ilyennek látja például a táncot, külön kiemelve a táncház mozgalmat és el is játszott a zenekar egy olyan számot, ami a – talán csak a vicc kedvéért bedobott – majdani transz-ház első darabja lehetne. És hát igen, a gnawa egyik lényege a transz elérése és ez a körkörös ritmikával, a többrétegű struktúrával, az elő-előbújó, majd visszahúzódó szólamokkal az elsőbálozó Tariqa-koncertlátogató számára is nyilvánvalóvá válik, amire a Black Koyo egyik tagjának fejfedőjén lévő bojt folyamatos pörgetése is kedélyesen rímelt.

A gembri amolyan háromhúros népi basszusgitár. Az avatatlan játékos kezében fakó hangszínen inkább csak kopogó hangot ad, egyszerűsége ellenére (vagy éppen ezért) nehéz annyira artisztikus hangszínt fogni rajta, mint Tichiti. Ez már csak abból is lemérhető volt, hogy Bilali gembri-játéka ott volt kontrasztnak, ami nem minőségbeli, inkább a tradicionális világ felé visszanyúlásnak volt köszönhető. A Tariqa igazi koncertzenekar zeneművész tagokkal, főleg, ha Tichiti szárnyalóan gyönyörű trubadúr bariton énekhangját tekintjük. A hatalmas hangulat mellett a szakralitás, a transz és végül a zenével folytatott meditáció is jelen volt a koncerten, aminek kötetlen hangulata a zene felszabadító erejét hirdette.

Fotók: Csibi Szilvia/MÜPA

(Angelique Kidjo: Mother Nature; Tariqa feat. Hicham Bilali & Black Koyo – Művészetek Palotája, május 1. és 14.)