Ritmus és hang

A Budapest Ritmón minden van, mint a búcsúban. Fesztivál, zene, film, konferencia – áll a weboldalon, és, hát feltűnő, hogy a „világzene” kifejezés hiányzik. Pedig a Ritmo leginkább még mindig világzenei fesztivál, például tavaly a nyitókoncerttel nagyon is sokat mondott a világzene mai lehetséges egyik irányvonaláról, és a mostani fesztivál egyértelműen világzenei merítésből építkezett.

Azt hiszem, a változékonyságot szeretem elsősorban a Ritmóban, hogy vállalja: ma más gondolatok motiválják a program-összeállítást, mint a kezdeti időkben, mégis van a fesztivál hétvégéjének egy jellegzetes íze. Mondjuk azt nem tudom megfejteni, hogy ezt a jellegzetes ízt, hogy tudják tartani a Hangvető szervezői olyan vis major esetekben, amikor le kell cserélni a világsztár fellépőt, lehetőleg egy illeszkedő, hasonlóan magas szintű produkcióra. El nem tudom képzelni, honnan akasztották le Salif Keita helyett a Džambo Aguševi Orchestrát szombat estére, úgy, hogy reggel még abban a tudatban voltam, hogy a griot-vá vált hős fog ott állni a színpadon.

Amit viszont nem szeretek a Ritmóban, az az értelmetlenül egymásra tolt, párhuzamosan futtatott koncertek. Ezt a „nagyszerű” vívmányt – felteszem – a WOMEX-től örökölte a fesztivál, és nem látom be, miért jó úgy elkezdeni egy koncertet egy másik teremben, hogy az előző még csak a felénél tart. Ebből adódóan egyik Ritmón se láttam-hallottam mindegyik koncertet, és a most kiválasztott szombati napomon is így jártam, úgyhogy alább arról a háromról emlékezek meg, amin nagyjából teljes egészében jelen voltam. OK, a hangulat rendszerint túl forró a Ritmo koncertjein ahhoz, hogy ne lehetne ide-oda kóvályogni a programok között, azt hiszem, nem az analizáló szándékkal érkezők voltak idén sem többségben. Közelítve az Akváriumhoz már a sarokról hallani lehetett a Duckshellt. Éppen a BeshodroM-os Pettik Ádám vendégszereplése zajlott a szabadtéri füves részen, a közönség tombolt, amikor Džambo Aguševiék kezdtek a nagyteremben. Tényleg azt hittem, hogy a legjobb esetben egy Boban Markovic pótlékot fogunk hallani.
A látványos közös pont ehhez képest az, hogy Džambo Aguševi virtuóz trombitásként vezeti zenekarát, a tíztagú banda azonban teljes egészében rezes (dobokkal kiegészülve). Bomba megszólalás, szuper zenészek, a „Cigányok ideje” tovább él, ha Kusturica forgat még filmet a dél-szláv életről, ez a zenekar biztos benne lesz, és már nem a Kočani Orkestart hívják, ha macedón (pontosabban ma már észak-macedón) zenekar kell. Minden elemében csúcsprodukció, a felállás nagy találmánya a három tenorkürt szekcióba szerveződése (talán az egyik baritonkürt), a robbanás javát szolgáltató belebújós szuzafon alakú tuba és a hármas trombita varázslat, élükön a briliáns Aguševivel. Aguševi szerencsére még kellően fiatal ahhoz, hogy ne feküdjön rá a megbízható zenésztársak hatalmas zene-párnájára, és bár a banda szépen kiszolgálja őt, végig keményen dolgozik és világbajnok módon fúj. Jobbra mellette a nagyobb darab srác is kap szólókat és persze az is látszik, hogy legalább a dobos a testvére, de lehet, hogy a tubás is. A színpadon örvénylik a tesztoszteron, és tényleg olyan szintű előadást hallunk, ami azt sugallja, hogy a balkáni bazseva szintet lépett.

Nem gondoltam volna, hogy a világzene ilyen szürreális tud lenni! A nyolcvanas években a jabloneci rokonoknál látogatóban, a kis közeli presszóban láttam kb. azt a felállást, amilyen a Terne Čhave. Már játszottak, mire átértem a kisebbik koncertterembe és hirtelen nem is tudtam mire vélni a pszichedelikus hangulatot. A zenekarvezető harmonikás vitte a prímet, ami persze nem a hagyományos értelemben vett prím volt. Énekelt, és alá különleges akkordokat játszott különleges technikával: mintha erős visszhangot használt volna, de jobban megfigyelve látszott, hogy az utózengést is kijátssza, apró, remegő mozdulatokkal toldja meg a hangokat. Mellette a másod vokalista, de szólószámokat is éneklő gitáros mintha Szomjas György filmjeiből bújt volna elő, és ugyancsak a nyolcvanas évek buszvezető ruházatát hordva magán.
A zenekar Csehország egyik legismertebb cigányzenekara, ahogy stílusukat saját maguk leírják: rom’n roll. Hátrébb a megtermett basszusgitáros fürge futamokat produkált, masszív alapjával megtámasztva a roma pszichedéliát. A fémes, slap-hangzást nem a hagyományos technikával érte el, de nem tudtam pontosan megállapítani, hogyan. Először a hatalmas aranygyűrűjére gyanakodtam, aztán abban is maradtam magammal, hogy vagy azt hívja segítségül, vagy nem. Dob, szaxofon és még egy gitár van még a zenekarban, ami összesen hét ember és még hozzájuk csatlakozott az idén 25. születésnapját ünneplő Romano Drom. A cseh barátoktól tökéletesen elüt a zenéjük, ők akusztikus, tárgyilagos cigányzenét játszanak, az addigi úszós-alámerülős hangulatot át is forgatták a maguk oldalára. Az összhang hamar megszületett, és onnantól nyilvánvalóvá vált, hogy Kovács Antal mekkora zenész. Perzselő szólamai, szólói az akusztikus gitárral simán a 10+ fős egyesült zenekar felett szárnyalt, és mellette lenyűgözően énekelt. Olyan figura ő, akire nem lehet nem figyelni: ha focista lenne, azonnal megnyerné a csapata az olasz bajnokságot, mint annak idején a Napoli Maradonával. És hogy visszafele kapcsolódhassunk Džambo Aguševihez, eljátszották minden idők legnagyobb macedón slágerét Esma Redzepovától, a Chaje Sukarijét.

A nagyterembe visszaérve szerencsére nem csapott agyon a hangulatvákum, pedig a koncertek közötti szünettelen vándorlás eredménye még ez is lehet. Luca Bassanese egészen másban utazik az eddigiekhez képest. Az ő produkciója egyben színház is; még nem zenés színház, de már nem koncert. Áll a sötét terem színpadának közepén, mint Thomas Mann Mariója, de ez csak a dizájn. Bassanese egy csupaszív ember és előadó, magasan kezdi a programot és még magasabbra jut. Ahogy nézem, északon született, mégis a déli virtus süt belőle. Nem véletlenül jut eszembe a Tiger Lillies, ugyanúgy a cirkuszok, bordélyok, vásárok világa üt át Bassanese rendkívül sokarcú énekesi mivoltán, csak őszintébben énekel, és kevésbé támaszkodik a groteszkre. Nála is a kicsi harmonika a fő hangszer, és ahogy nézem, a nagyobb, héttagú kompániáját hozta, aminek a zenefelelőse és agya a gitáros háttérember, Stefano Florio.
Ott van még a színpadon markáns jelenségként az énekesnő is, akiről még az operettek szubrettje is beugorhat. Nem egészen az a szerepe, de Bassanese legalább három énekesi karaktere közül az operaénekesi az egyik, és ezzel máris a dalszínházak világában járunk. Verdi, de inkább Rossini az allúzió, mert ő még írt tarantellát is, amiben a társaság nagyon jó. Amennyire el lehet gondolkodni egy fesztivál sodró koncertje közben, elgondolkodtam, milyen érdekes, hogy a romantikus olasz operairodalom ma már egyfajta hagyatékként él tovább és akár a világzene színpadán is megvan a helye egy ilyen zseniális össz-stiláris színpadi kavalkád keretei között. Fájdalom, szerelem, mindennapi élet, odaadás: mindezt az olasz nyelv ismerete nélkül is érteni. Még egy Domenico Modugno számot is felismerni vélek, de nem jutott eszembe melyik az, és persze a „Bella Ciao”, amikor a Duckshell is feljön a végén vendégeskedni. Ezzel számomra átesett az este Bassaneséék nagy finom határon táncoló magas művészete a lakossági szórakoztatás oldalára, de hát a jelenlévő lakosságot ez jutatta el a teljes örömig. 

(A Budapest Ritmo Fesztivál szombati napja – Akvárium, április 13.)

Fotók: Erdős Dénes