Ritmus és hang

Amikor a különböző zenei jogvédő szervezetekről hallunk ritkán esik szó a népzenészek, illetve világzenészek helyzetéről, pedig egészen különleges és egyedi problémákkal néznek szembe ezen műfajok alkotói, amikor a jogdíj kérdése felmerül velük kapcsolatban. Mielőtt mélyebben belemerülnénk a témába azért kezdjük egy kicsit távolabbról, és nézzük meg gyorsan hogyan is működnek ma Magyarországon a zenei jogvédő szervezetek.

Talán már a többesszám is meglepő lehet egyeseknek, hiszen a zenészek jogaival foglalkozó szervezetként általában csak egy egyesület szokott szerepelni a médiában, de a deklaráltan a szerzők jogaival foglalkozó Artisjuson kívül harminc éve egy másik, kifejezetten az előadók jogaira specializálódott szervezet, az Előadóművészi Jogvédő Iroda (EJI) is aktívan tevékenykedik itthon. (A harmadik jogvédő szervezet, a hanglemezkiadók jogaival foglalkozó MAHASZ most a cikk szempontjából nem fontos.) A különbség tehát a két szervezet között a védendő művészek és művészeti termékek körében keresendő. Míg az Artisjus csak a dalok szerzőivel (illetve esetekben irodalmi szerzőkkel és zeneműkiadókkal) foglalkozik, addig az EJI az előadóművészek szélesebb spektrumát lefedi, de nem a szerzőiséget, hanem a művészeti előadást védelmezi. Ami megegyezik, hogy mindegyik intézmény a közös jogkezelés elve alapján működik, tehát célja azt a problémát orvosolni, hogy a szerzők, előadók nem képesek műveik, előadásaik minden egyes felhasználását és az abból következő jogdíjfizetési kötelezettséget nyomon követni.

Ugyancsak hasonlóak a két szervezet tagsági viszonyai. Mind az Artisjus, mind az EJI esetében háromféle tagság létezik. A legszűkebb, legszorosabb viszonyt az egyesületi tagság jelenti. Mindenki, aki ide tartozik elmehet a taggyűlésekre és aktívan részt vehet a szervezetek működésében. Ennél tágabb a megbízói kör, amelynek tagjai ugyan nem léptek be az egyesületbe, de hivatalosan megbízták a szervezeteket azzal, hogy a közös jogkezelés gyakorlatával élve az ő jogaikat is képviseljék. Illetve a már említett közös jogkezelési gyakorlat miatt lényegében minden, az Artisjus esetében szerző, az EJI esetében előadó, aki aktívan nem tiltakozik az ellen, hogy ezek a szervezetek az ő jogaikat képviseljék automatikusan kapcsolatban is áll velük.

A népzenész ugyanúgy előadó, mint bárki más

Éppen ezért a népzenészek és világzenészek helyzete az EJI-vel kapcsolatban sokkal egyértelműbb, hiszen az előadások rögzítése és azok további felhasználása pontosan ugyanúgy működik egy népzenei cimbalmos, mint egy jazz szaxofonos vagy egy rockgitáros esetében. Békés Gergely, az EJI jogi képviselője érdeklődésünkre elmondta, hogy a szervezet alapvetően nem tesz különbséget műfajok között, a népművészeti előadás, a népi éneklés ugyanúgy jogvédett, mint bármilyen más zenei előadás, így az EJI a népzenei előadók számára is beszedi a jogdíjakat. Azt fontos leszögezni, hogy az EJI csak és kizárólag rögzített előadásokkal, és azok felhasználásával foglalkozik, a koncertek – az Artisjussal ellentétben – kívül esnek a szervezet működésén. A jogalkotó azért döntött így, mert a szerzővel ellentétben az előadók természetesen megtalálhatóak a fellépés helyszínen, ezért – legalábbis elvileg – kellő erővel tudják betartatni a jogaikat.

Békés Gergely előadása az InfoCopy Diákkörben

A jogdíjkezelő szervezetekkel kapcsolatban általában minden laikusnak nagyon hamar felmerül a kérdés: na és mennyi az annyi? Mennyi pénzt fizet ki az EJI kifejezetten a népzenészek számára? Békés Gergely pontos arányokat nem tudott mondani, részben mert nincs arra kapacitásuk, hogy ezeket külön vezessék, részben pedig azért, mert valójában a jogdíjfelosztások szempontjából a műfaji hovatartozás egyáltalán nem fontos. A műfajsemlegesség tehát nem csak a jog védelemben, hanem a jogdíjak felosztásában is ugyanúgy szempont. Főszabály szerint az EJI jogdíj eloszlása a tényleges felhasználáshoz igazodik, tehát itt is érvényben van az az elv, amit majd az Artisjus esetében is látni fogunk, nevezetesen, aki olyan felvételekben működik közre előadóként, amelyeket többet játszanak, azok a jogdíjfelosztás eredményeként több jogdíjhoz jutnak hozzá.

Az EJI évente sokmillió rádiós, televíziós elhangzást dolgoz fel a pontos és arányos jogdíjfelosztás érdekében. Sőt, a rádiós felhasználások mellett nyomon követi a vendéglátóhelyeken, boltokban történő (háttérzenei) felhasználásokat, és újabban már a streaminget is, tehát számtalan különböző helyről kéne tökéletesen pontos adatokat rögzíteni ahhoz, hogy egy-egy előadó, esetünkben zenész jogdíj kifizetése tökéletesen hűen tükrözze azt, hogy valójában mennyit is használták fel a közreműködésével készült dalokat. Egy ilyen rendszer esetén egyáltalán nem meglepő, hogy a felhasználók által átadott adatok időnként hiányosak vagy tévesek, de a hibás adatok aránya szerencsére évről-évre csökken. A jogdíjfelosztás természetéből következik, hogy a sikeresebb dalokban szereplő zenészekhez több kifizetés jut, és mivel – ahogy ezt Békés Gergely is megerősítette – a nép- és világzenei szcéna részesedése a felhasználások terén elég alacsony, így értelemszerűen a kifizetések aránya is alacsonyabb lehet, mint a pop-rock vagy egyéb könnyűzenei műfajok esetében.

Ez persze nem meglepő, jóval ritkábban hallani népi dallamokat reklámokban, tévésorozatokban és legfőképpen a rádiókban (az üzletekben, éttermekben szóló háttérzenékről nem is beszélve), mint azt mondjuk sokan az ezekben a műfajokban alkotók szeretnék. Előfordul azonban, hogy halványan, de az EJI előnyben részesíti a népzenei előadások felhasználásából fakadó jogdíjakat. A rádióknak ugyanis ideális esetben le kell jelenteni az EJI felé egészen pontosan azt, hogy hány percet játszottak egy-egy dalból, és ha ez valamiért nem történik meg, és csak a műfaj került rögzítésre, akkor a rádió által befizetett jogdíjat a könnyűzenénél öt, míg a népzenénél tíz felhasznált perccel számolják el. Így kvázi a népzenei előadók számára megduplázva a kifizetett jogdíjat. De mivel ugye a népzenék rádiós lejátszása önmagában is elég kevés, ezért ez olyan hatalmas különbséget nem jelent a végeredményt tekintve.

Mennyit ér egy népdal?

Az Artisjus jogdíjfizetési mechanizmusa nagyjából hasonlóan működik, mint azt már az EJI-nél láttuk, és ahogy az előadóművészeknél, úgy a dalszerzők esetében is elmondható, hogy igazán nagy pénz nem a nép-, és világzenei dalokban található. Az Indexnek adott interjújában Tóth Péter Benjámin, az Artisjus üzleti transzformációs igazgatója elmondta, hogy „nagyságrendileg a zenei szerzői jogdíjaknál három eléggé egyforma kiemelkedő bevételi forrás van: a tévé, a gépzene és a magánmásolási díj. Ezt egészíti ki 4 kisebb forrás: a rádió, élőzene, hangfelvétel-kiadás, online felhasználások.” Mivel sem a tévé, sem a gépzene (azaz a különböző üzletekben, vendéglátóhelyeken szóló háttérzene), vagy éppen a kevésbé kiemelkedő rádiós játszások esetében sem túlságosan jellemző a népzene, világzene feltűnése, ezért érthető, hogy az ezen szerzők számára kifizetett jogdíjak összege is elenyésző tétel az Artisjus egyébként évenkénti több milliárd forintos (a zeneszerzőkön túl a szövegírói és írói jogdíjakat is magában foglaló) kifizetési keretösszegét tekintve.

Ettől függetlenül a szervezet próbálja a lehető legpontosabban mérni az elhangzásokat, lejátszásokat mind az élő koncertek, mind a tévés, rádiós és egyéb felhasználások esetében. Utóbbiaknál a honlapjukon található kalkulátorral mindenki számára meg is nézhető, hogy hány forintot ért egy-egy lejátszás a különböző rádióadókon, tévéken. A nép- és világzene szempontjából főleg a közmédiához tartozó Dankó, Bartók és Kossuth rádiók lehetnek érdekesek, ahol nagyjából egységesen 2600-2700 forintot ért egy elhangzás. Ez az érték a nem közmédiához tartozó rádiók esetében jóval alacsonyabb volt. Azt is fontos azonban megjegyezni, hogy a népzene nem szerepel külön műfajként a kalkulátor által felkínált lehetőségek között. Így ugyanaz vonatkozik a népzenészekre, mint egyéb könnyűzenei szerzőkre. Ez már magánál a műbejelentésnél is így van, ahol csak a komolyzene, jazz és könnyűzene fülek közül lehet választani, hogy aztán utóbbi alatt még tovább pontosíthassa egy szerző az adott stílust.

Ez főleg abban az esetben érdekes, ha a könnyűzenei szerzeményeket összehasonlítjuk a könnyűzenétől deklaráltan különválasztott jazz-, illetve komolyzenével, amelyek számára az Artisjus a tagok szavazatai alapján magasabb jogdíjkifizetést állapított meg. Díjazva ezzel az ezekhez a műfajokhoz szükséges sok évnyi tanulást, és az alacsonyabb jövedelmezőséget. Ezen két műfajtól eltekintve az Artisjus sem figyeli kifizetéseinél azt, hogy egy adott dal milyen műfajhoz tartozik. A jogdíjfizetés elve, az EJI-hez hasonlóan, a sikerességnek egy fentebb bemutatott, összetett mutatója alapján alakul ki.

Ettől függetlenül azért a world/folk alcímke alá bejelentett dalok arányáról kaptunk információt az egyesülettől. Deme Zsófia az Artisjustól elmondta, hogy a 2020-ban lejelentett dalok 10%-a, egészen pontosan 1917 db kapta meg a szerzők önbejelentése alapján a világzene, népzene címkét. Ez a korábbi évekhez képest elég nagy növekedést jelent. De vajon mi a helyzet azokkal, akik ténylegesen autentikus, azaz szerzővel nem rendelkező népzenét játszanak? Illetve hol kezdődik a szerzőiség és hol ér véget a tradíció?
Ezekre a választ a következő részben adjuk meg.