Ritmus és hang

be local think global

Hiányzik a dráma és a kacérság - Dalinda: Átjárók kritika
Hangváltó #3

 dalinda_atjarok.jpg
Ritka az olyan gyorsan felívelő pálya - nemcsak a nép- és világzenében, hanem bárhol -, mint a Dalindáé: 2018-ban jelent meg az első lemezük, 2020-ban pedig már az (online) Womexen léptek fel Az is ritka, hogy egy tisztán vokális formáció képest nagyobb közönséget megszólítani a népzenerajongók kemény magján kívül. A 2020 őszén megjelent Átjárók albumnak is jó volt a sajtója. Most megnézzük máshonnan.

Az első Dalinda-lemezt nagyon szerettem. Van ugye az alapötlet, hogy többszólamú, a capella számokat csinálnak népdalokból, ami (ahogy a Songlines Womex-beszámolója írja) "kisebbfajta forradalom". De ezen túl is: az énekesi teljesítmények, a technikai megvalósítás és az érzelmi sokszínűség, az ötletek szellemessége és művészi megindokoltsága, a dramaturgia a dalok és a lemez egészének szintjén, a dalválasztás - minden kitűnő volt.

Szóval magasak voltak az elvárásaim, de az Átjárók nem teljesítette be ezeket. Először részben arra fogtam ezt, hogy egy második lemezre persze, hogy csökken az újdonságérték; részben pedig arra, hogy túl sokszor hallgattam meg a 2019-es A38-as koncertfelvételükről a Tropic című számot, ami az első lemezen nem szerepelt, és valami nehezen megfogható új minőséget hozott ahhoz képest - olyan zsongító elemelkedést, amit leginkább pszichedelikusnak lehetne nevezni, és ami aztán sajnos egyáltalán nem jelenik meg a lemezen, még ugyanennek a dalnak a stúdióverziójában sem.


Ahogy így, néhány hónap után újra elővettem a lemezt, jobban látom, hogy mik a gondjaim vele - gyorsan hozzátéve, hogy a három énekesnő (most Paár Julianna és Tímár Sára mellett Nádasdy Fanni a harmadik tag) továbbra is nagyszerű, a választott dalok ismét szépek, meghatóak, viccesek stb., és sok a jó ötlet. Szóval nem arról van szó, hogy szerintem rossz a lemez, csak arról, hogy nem érte el az első színvonalát.

A fő problémám az, hogy a számok nagy része túlságosan statikus; nincs bennük igazi dráma, dinamika. A "kíséret" (ami kevés kivétellel könnyen leválasztható a főszólamról) sokszor ugyanaz 2-4 percen át, csak az változik, hogy a vezető szólamot adogatják egymásnak a tagok. Az első lemez, illetve az Átjárók legvégének változatos, lendületes, meglepetéseket tartogató dalaihoz képest ezek kifejezetten szürkének, olykor-olykor még unalmasnak is tűnnek.

Néhány számmal ezen túlmenő problémáim is vannak. Az egyébként izgalmas, szórakoztatóan sokszínű Megfoglak!-ban a "du-du-du-du" vokál lapos poénnak tűnik; a Mikor szabadulok mélységes szomorúságához képest zavaróan frivol az "umbámbá-umbámbá" kíséret. Az Álom, álom a legnagyobb kihagyott ziccer: nem sikerült megragadni sem a dal kacérságát (pedig ez máskor nagyon jól megy a Dalindának), és sehogyan nem reflektál a feldolgozás arra a nagyon komoly érzelmi fordulópontra a szövegben, hogy "reám néztél, nevettél, megtudtam, hogy szerettél / reám néztél, kacagtál, megtudtam, hogy megcsaltál".

A lemez egészének dramaturgiája sincs igazán kitalálva, legalábbis nekem nem sikerült találnom annál mélyebb, izgalmasabb rendezőelvet, mint hogy amikor már sok volt a szomorú dal, akkor jöjjön egy kis vidámabb. Aztán a megmaradt tempósabb darabok meg ott sorakoznak a legvégén.

Az első lemez a dalválasztás területén is több revelációt tartalmazott. Most egyedül azok a dalok tudtak meglepni, amelyek arról szólnak, hogy nők alkoholizálnak, de amúgy rendesen. Gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy a magyar népdalkincsnek ezt a részét eddig egyáltalán nem ismertem.

Míg az első album nemcsak néhány kedvenc dalt adott, hanem a maga egészében is sokszor újra meghallgattam, az Átjáróknak inkább csak a végéhez fogok visszatérni. De a következő lemezre azért majd ugyanolyan kíváncsisággal és várakozással fogom rávetni magam, mert az is biztos, hogy bőven van még tartalék a Dalindában.

Mindig kedvelve olvasom pl. a Pitchfork, a Downbeat, a The Guardian, a Songlines vagy a Recorder rövidebb vagy hosszabb zenei kritikáit. Ami nagyon tetszik - függetlenül attól kiről van szó – hogy, ezek az írások lazák, van humoruk, de mégis informatívak és csak akkor bonyolódnak bele a szakmai mélyrétegekbe, amikor az elkerülhetetlen. Nem egy album kritikának köszönhettem, hogy addig ismeretlen album vált kedvencemmé. Az irodalomból is lehetne citálni ilyen példákat, mint pl. Raymond Queneau, Karinthy Frigyes, Lackfi János, Nyáry Krisztián vagy Háy János írásait. Arra gondoltam, hogy nézzük, hogy miként lehet írni a hazai nép-és világzenei lemezekről úgy, mintha pl. egy popalbumról. A közös nevező köztük, hogy mindkettő szórakoztató műfaj.
Mindez egy játék a tartalommal, a kontextussal és a nyelvvel. Kerültük a néprajzi belterjességet, a „befelé beszélő” szakmaiságot, a patetikus emelkedettséget, bár ez az attitűd mindig távol állt a blogtól. Néhány újságíró barátomnak elküldtem 3-3 találomra kiválasztott hazai lemezt. Ők ezek közül kiválasztottak egyet, amiről írtak. Ezeket a cikkeket sorban publikáljuk itt, a Hangváltó rovatunkban. Török Ferenc (celeblobbi), szerkesztő.
Korábbi cikkeink a Dalindáról itt és itt olvashatók.
A HANGVÁLTÓ ROVAT TOVÁBBI ÍRÁSAIT ITT TALÁLOD.

rh_tamogatas_1_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://ritmuseshang.blog.hu/api/trackback/id/tr3116494472

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Facebook oldaldoboz

Naptár

június 2021
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30

Kapcsolat, hirdetés, mindenmás: apostrophe.prod@gmail.com

Címkék

cimkefelhő
süti beállítások módosítása