Ritmus és hang

2001-ben jártam Korzikán, ahol volt szerencsém megismerni a jellegzetes korzikai polifonikus éneket. Hallottam archaikus formáját kávéházban üldögélő helyiektől és később a modern feldolgozásait felvételekről. Mindaddig a tuvai torokénekesek, a bolgár Angelita női kórus és Janis Joplin Mercedes Benz című dala kapcsán volt némi elképzelésem arról, hogy zenei kíséret nélküli énekben milyen erő és mélység rejlik. („Janis Joplinba mindig belebotoltatom magam. A Mercedes Benz végén a nevetés! Mindig mondom, olyat szeretnék írni, mint az: benne van a rémület is.” -  Esterházy Péter).

A korzikai élmény súlyos volt, mint a szigetet betöltő macchia és kecskesajt illata, szóval azóta fokozott érdeklődéssel fordulok az a cappella műfaj felé. A fókuszba ezúttal a Dalinda közelmúltban megjelent lemeze került. Kicsit vicces, hogy első lemezes a Dalinda, hisz a tagok a színtér évek óta ismert szereplői, de így együtt, Dalinda néven tényleg az első anyagukat mutatják be. Paár Julcsi a Tárkány Művekben, a Bazsevában, a MagyarVista Social Clubban, Kiss Ferenc Leánydicsérő produkciójában, a Nana Vortexben énekelt, énekel. Tímár Sára állandó tagja a Sebő együttesnek, énekelt  a Forgóban, nemrégiben pedig megjelent saját lemeze is. Orbán Johanna az Illangó nevű, lemezen is hallható női trióban hívta fel magára a figyelmet, de felbukkant Szlama László produkcióiban is. Mindhárman szerepeltek Szvorák Katalin 2013-as A capella lemezén. Na, szóval, nem kezdők.  

Az elmúlt években láthatta őket a budapesti belváros klubjainak mindenre nyitott népe és a Budapest A Cappella Fesztivál közönsége, felléptek a YouTube videói által világhírűvé vált grúz Trio Mandilivel, (ott Horváth Sára „Ninával”, mert Paár Julcsi anyai teendői miatt igazoltan hiányzott) aztán egy kis csend, majd megszületett ez a debütáló album és mellé egy emlékezetes lemezbemutató koncert.

Az a capella műfaj a hazai népzenei szcénán kívül és belül nem minden előzmény nélküli. Gondoljunk csak a Budapest Voices-re, Fool Moonra, Jazzationra, illetve a Vándor Vokálra, a Csercselre, Szvorák Kati a cappella produkciójára, Palya Bea Egyszálének lemezére, és még sorolhatnám. A műfaj egyébként reneszánszát éli Európában és idehaza is egyre több fesztivál, projekt tekeredik köré. Régi és új együttesek mutatják meg magukat, meglepően eredeti megközelítéssel, műfaj- és stílushatárok bátor és kreatív átlépésével. A magyar népi éneklésben az egyszólamúság jellemző, a legismertebb kivétel Szászcsávás, ahol több szólamban énekelnek.

Kis kitérő után térjünk vissza a Dalindához. Ott fejeztem be, hogy nem kezdők, de hogy mennyire nem, arra nincs jobb válaszom: tessék meghallgatni a lemezt, és ha akad alkalom, akkor tessék elmenni a koncertjükre!
A kiindulás magyar autentikus népdaléneklés hagyománya, ebből gyúrnak valami egészen egyedit. Népdalokat énekelnek, csak nem úgy, ahogy azt megszoktuk. Eleve nehéz vállalkozás, hogy több, mint 40 percen keresztül csak három női hanggal fenntartsák a hallgató érdeklődését, de úgy tűnik, hogy nem vállalták túl magukat. Talán ez volt az első a cappella album, amit többször is végighallgattam (kocsiban is) és nem arra gondoltam közben, hogy mikor szólal már meg végre legalább egy dob vagy egy furulya.

Tizenegy számban azt mesélik el, hogy milyen lánynak, nőnek, anyának, szeretőnek, feleségnek, elhagyottnak, szerelmesnek, magányosnak, kihívónak lenni. Minden fontos női életszakasz és szerep megjelenik a kompozíciókban. Nyitottan, bensőségesen és szépen. Nem szégyenlősek, ez a lemez róluk szól, az a cappella szinte csak alibinek tűnik arra, hogy ne zavarja semmi ezt a vallomást. Történeteik a népköltészet nyelvén szólalnak meg, amelyek hol tanítások, hol emlékek, hol üzenetek és ezekben természetesen ott vannak a férfiak is. A dalok pedig egészen új karaktert, formát kapnak.

A jól, vagy kevésbé jól ismert népi énekek kimozdultak eredeti helyükről, új stílusban, más szerkesztésben, új jelentéssel mutatják meg magukat. Találunk főhajtást a kodályi kóruséneklés öröksége előtt, van olyan szám, ami a jazz felé lép el, a másiknak az afrikai vagy távol-keleti dallamkeret ad új lendületet és az autentikus megszólalás is más színt és ritmust kap. Érezhető, hogy a három énekesnőt nem a szél sodorta egymás mellé, hanem nagyon mély személyes és művészi kapcsolat köti össze őket.

Az, hogy művészileg átgondolt és egységes anyagról van szó az is alátámasztja, hogy odafigyeltek arra is, hogy a zene, a színpadi produkció, a színpadi megjelenés és a lemezborító is összhangba kerüljön.  A lemezbemutatón egy összeszedett kortárs színházi produkciót láthattunk, díszletekkel, koreográfiával, népmesei töredékek segítségével alkotott kerettörténettel és a tartalomhoz kitalált, egyedi fellépő ruhákkal. (A meserészleteket írta, válogatta és szerkesztette: Bajzáth Mária, a műsort színpadra állította: Horváth Zsófia, közreműködött: Hűvösvölgyi Ildikó, színművész). Az elképzelésben még rengeteg lehetőség rejlik, helye lehet a koncertszínpadokon, kamaraszínházban, de akár a kortárs táncszínházban is.

A színek, a mesetöredékek és a hozzájuk társított dalokból összeálló dramaturgia visszatér lemezborítón is, logoval, egyedi tipográfiával, jó fotókkal és a legfontosabb infókkal együtt. Formailag hibátlan, tartalmilag helyenként csiszolandó produkció a Dalindáé.

A cikk elején idézett Esterházy Péter halálakor az jutott eszembe, hogy mindenkihez volt egy szava. A Dalinda lemeze kapcsán pedig, hogy mindenkihez van egy daluk.

Dalinda - Dalinda (Fonó Budai Zeneház, 2018)

Ha tetszett a cikk, kövesd a blogot itt és oszd meg ismerőseiddel is. Kösz!