Ritmus és hang

Azok a zenészek, akik nem a playbacknek vagy az autotune-nak köszönhetik főképp sikereiket, általában magabiztosan állnak egy élő koncert alkalmával a színpadon és lemezfelvételkor a stúdióban is.

A zenehallgatók persze sokszor bele sem gondolnak – miért is tennék, hiszen nem ez a „dolguk” –, hogy milyen nehéz egy lemezt olyan személyes és életteli hangzással megtölteni, hogy közben a művész arra törekszik, hogy magához és a „programjához” képest a lehető legtökéletesebbet alkossa meg egy adott pillanatban, de azért magát, „saját hangját” se veszítse el a részletekben. Hiszen azt szeretné, hogy ha majd visszahallgatja művét vagy „átadja partnereinek és kollégáinak”, ne kelljen zavart magyarázkodásba kezdenie olyan zenei kellemetlenségek miatt, amelyek egy koncerthelyzetben rendszerint rejtve maradnak vagy inkább lényegtelenek, de egy lemez „sterilitása” könyörtelenül előtérbe hozza őket. De épp ennek az ellentettje sem túl örömteli, miszerint a laboratóriumban tökéletesített, fényes-fehérre csiszolt hangok olyan idegenséggel és műviséggel borzasztanak el az emberiség egyik legcsodálatosabb és leginkább érzelmekre ható „termékétől”, amelyet aztán nehéz szívvel nevezünk zenének, hiszen az nem csupán hangok egymásutánja, de megannyi rejtett, anyagtalan és szubjektív testi-lelki adalék. A siker kulcsa talán a nem kimatekozott tudatosságban és a magabiztos és harmonikus alkotási kedvben rejlik.

Amikor elmegyünk egy koncertre és aztán boldogan hazatérünk egy ott vásárolt lemezzel az akkor hallott programmal, nagy várakozásaink sok esetben letörnek már az első másodpercekben - valami hiányzik. Esetleg megvásárolunk egy CD-t, hogy felkészüljünk életünk koncertjére, majd az előadás után azt kell gondolnunk teljes joggal, hogy tévedés történt, mert nem ugyanaz a zenész állt a színpadra, mint aki a stúdióban muzsikált...árulás! Tehát, igen nehéz „jó” lemezt készíteni, de most kivételesen ne kezdjük el belemélyedni a művészetben valamelyest értelmetlennek tűnő „jó” vagy „rossz” jelzők használatának problémakörébe. A hallgató mindenesetre reagál, memorizál, keres egy hangulatot, egy hangzást, keresi magát, a saját képére formálja a zenét és a zene formálja őt, kialakít egy külső és belső teret, ami mindennek függvényében ráadásul folyton változik. Műfajok szerint meg lehetne próbálni végigvenni a legfontosabb ismérveket, amitől egy együttes megszólalásával elégedettek leszünk. A népzenében is sokat ad például a specifikus hangszínek és az ornamentika alkalmazása felvételen és élőben egyaránt.

A Fonó kiadásában az elmúlt évben számos népzenei/ világzenei lemez került piacra, a legutóbb többek között a megújult Dalindáé és a mohácsi Poklade zenekaré. A fenti - egyébként szerintem parttalan - boncolgatást e két lemez otthoni hallgatása és az „előtte-utána koncertélmények” olyan módon indították el bennem, hogy az általam egyébként már régóta ismert együttesek illetve zenészek most úgy érzem, meglepetést szereztek, sőt, inkább megajándékoztak, és nem csak engem, hanem a népzene-világzene mai teljes műfaját is. Azt azért nem mondanám, hogy váratlanul ért a színvonalasság.

A Dalinda és a Poklade lemezét hallgatva egyrészt elégedett lehettem az általam kedvelt természetes hangzást illetően, ami nem csupán a hangmérnökök érdeme, hanem egy csapat kollektív ízlését, zenéről alkotott elképzeléseit is tükrözi. Emellett pedig könnyedséggel és egyszerű lelkesedéssel töltött el, hogy abszolút vissza tudtam csatolni az élőben hallottakhoz - digitális adatok és fizikai rezgések formájában is megérezhettem a hangszerek és az énekhangok sokszínű, képszerű kifejezőerejét, a zenei folyamatok sodrását, a változatos dinamika adta folyamatos éberséget, várakozást és azt, hogy a zenei kiindulás mindkét esetben békés természetességben és értékét, érvényét megtartva ágyazódott be a feldolgozásokba. Számomra tehát ilyen az a bizonyos „jó” lemez.

Mindkét csapatnak sikerült kiérlelni egy olyan egyedi hangzást és színpadi megjelenést, amelyhez nagyban hozzájárul az egyes tagok személyes energiája, stílusa és kifejezésmódja, léte, miközben el sem tudnánk képzelni, hogy nem együtt akarjuk őket látni és hallani - az „együttes” fogalmát mindkét formáció remekül megtestesíti számomra. A Dalinda kapcsán ez különösen érdekes, hiszen egy trióban talán még koncentráltabb az egy főre eső figyelem mennyisége, de könnyebb is átfogni, együtt figyelni őket, akik képi és hangi értelemben is kiegészítik, támogatják egymást. Így kap teret mindhármuk specialitása avagy erőssége egy közös tudáson belül. Hol egy csipet elegáns, delikát kislányossággal, hol egy nagy adag, minden élőlényre ható, korlátokat repeszteni tudó női szenvedélyzuhataggal, hol pedig egy ölelő, éteri anyai szeretet erejével gazdagodik az előadásuk, amelyben a magyar népdalok végre jelen időbe tudnak kerülni.

„Az útkeresést nem is leplezzük. A mai világban nem kell feltétlenül nagyon kontúrosnak lenni, mereven ragaszkodni a meghatározott stiláris és műfaji elvárásokhoz, hanem utat keresünk, és a harmóniát, az egyensúlyt próbáljuk megtalálni”

- nyilatkozta a Recordernek Paár Julcsi az együttesből. Nos, ez nem csak duma, a lemez, a dalok ebben a „tudatállapotban” készültek - nem csoda, hogy nincs bennük semmilyen idegenség, semmilyen erőszakosság vagy az a feszültség, ami az alapvetően „kevésből” építkezni vágyókat gyakran épp, hogy a túlzások felé irányítja.

A Poklade – nem mindennapi módon, vidéki zenekarként bámulatos, egyre komolyabb fővárosi ismertségre szert téve – arról híres, hogy perceken belül egyszerűen megfőzi a hallgatóságot - vagyis, hogy egészen pontosan próbáljam leírni a Poklade zenéjének hatását, az olyan, mint amikor egy ízes-illatos pálinka vagy likőr lassan leér a gyomorba, majd melegséget áraszt szét az ember egész testében, néha még meg is könnyezzük, vagy a vártnál jobban kipirul az arcunk, mindenesetre érezzük általa, hogy életben vagyunk. Itt nyolc fő alkot egységet, ami egyáltalán nem egy olyan létszám, amely evidens módon „a teljességet” nyújtja, ahogy a Dalinda hármasa sem „egyszerű eset” az egyébként is nagy kihívást jelentő a cappella műfajban.

A Poklade a teljes tambura-hangszercsaládot, plusz egyéb „illeszkedő” hangszereket alkalmazva nyújt egy kellemesen letisztult együtthangzást a tercek, szólamok, menetek és improvizációk ingoványos, túlburjánzásra és zavarosságra hajlamos világában. De nemcsak az instrumentális részek figyelemre méltóak a Pokladében: az éneklés éppúgy központi szerephez jut, és olyan színeket, díszeket mutat, amit Magyarországon egyébként nagyon könnyű számszerűsíteni, hogy hányan tudnak még prezentálni. Érdekes, hogy az együttes és a hangzás, ami az új lemezen vár minket, mintha szimbolizálni tudná mindazt, ami a zenekarnak az otthont jelenti - földrajzi, nemzetiségi és zenei értelemben:

„Van egy soknemzetiségű kisváros a Duna partján, melyet hazánkban a tamburazene fellegvárakén  is emlegetnek: Mohács. A déli határ menti településen egykoron 13 kocsmában, 13 tamburazenekar szórakoztatta a vendégeket. A déli szláv dallamok fontossága itt azóta sem csökkent, nem veszített létjogosultságából. A tamburazene Mohácson ma is él, fejlődik, és a mindennapok részét képezi”

- írja a Poklade a bemutatkozásában, és nem túloz. A zenével mint élő organizmussal hasonlóképpen kevés helyen találkozhatunk, ami az otthoni környezetéből kiaszakítva is ugyanazt az arcát mutatja. A lemezük címe Balkántransz, amelyről a boldog révület nem feltétlenül tudattalan állapota jut eszembe, sokkal inkább egy különlegesen erőteljes és érzékeny ébrenléti állapot, melyben az embert „megzabolázó” logika háttérbe szorul. 

Dalinda: Átjárók -  Poklade: Balkántransz (Fonó Budai Zeneház, 2020)