Ritka az olyan gyorsan felívelő pálya - nemcsak a nép- és világzenében, hanem bárhol -, mint a Dalindáé: 2018-ban jelent meg az első lemezük, 2020-ban pedig már az (online) Womexen léptek fel. Az is ritka, hogy egy tisztán vokális formáció képest nagyobb közönséget megszólítani a népzenerajongók kemény magján kívül. A 2020 őszén megjelent Átjárók albumnak is jó volt a sajtója. Most megnézzük máshonnan.
Az első Dalinda-lemezt nagyon szerettem. Van ugye az alapötlet, hogy többszólamú, a capella számokat csinálnak népdalokból, ami (ahogy a Songlines Womex-beszámolója írja) "kisebbfajta forradalom". De ezen túl is: az énekesi teljesítmények, a technikai megvalósítás és az érzelmi sokszínűség, az ötletek szellemessége és művészi megindokoltsága, a dramaturgia a dalok és a lemez egészének szintjén, a dalválasztás - minden kitűnő volt.
Szóval magasak voltak az elvárásaim, de az Átjárók nem teljesítette be ezeket. Először részben arra fogtam ezt, hogy egy második lemezre persze, hogy csökken az újdonságérték; részben pedig arra, hogy túl sokszor hallgattam meg a 2019-es A38-as koncertfelvételükről a Tropic című számot, ami az első lemezen nem szerepelt, és valami nehezen megfogható új minőséget hozott ahhoz képest - olyan zsongító elemelkedést, amit leginkább pszichedelikusnak lehetne nevezni, és ami aztán sajnos egyáltalán nem jelenik meg a lemezen, még ugyanennek a dalnak a stúdióverziójában sem.
Ahogy így, néhány hónap után újra elővettem a lemezt, jobban látom, hogy mik a gondjaim vele - gyorsan hozzátéve, hogy a három énekesnő (most Paár Julianna és Tímár Sára mellett Nádasdy Fanni a harmadik tag) továbbra is nagyszerű, a választott dalok ismét szépek, meghatóak, viccesek stb., és sok a jó ötlet. Szóval nem arról van szó, hogy szerintem rossz a lemez, csak arról, hogy nem érte el az első színvonalát.
A fő problémám az, hogy a számok nagy része túlságosan statikus; nincs bennük igazi dráma, dinamika. A "kíséret" (ami kevés kivétellel könnyen leválasztható a főszólamról) sokszor ugyanaz 2-4 percen át, csak az változik, hogy a vezető szólamot adogatják egymásnak a tagok. Az első lemez, illetve az Átjárók legvégének változatos, lendületes, meglepetéseket tartogató dalaihoz képest ezek kifejezetten szürkének, olykor-olykor még unalmasnak is tűnnek.
Néhány számmal ezen túlmenő problémáim is vannak. Az egyébként izgalmas, szórakoztatóan sokszínű Megfoglak!-ban a "du-du-du-du" vokál lapos poénnak tűnik; a Mikor szabadulok mélységes szomorúságához képest zavaróan frivol az "umbámbá-umbámbá" kíséret. Az Álom, álom a legnagyobb kihagyott ziccer: nem sikerült megragadni sem a dal kacérságát (pedig ez máskor nagyon jól megy a Dalindának), és sehogyan nem reflektál a feldolgozás arra a nagyon komoly érzelmi fordulópontra a szövegben, hogy "reám néztél, nevettél, megtudtam, hogy szerettél / reám néztél, kacagtál, megtudtam, hogy megcsaltál".
A lemez egészének dramaturgiája sincs igazán kitalálva, legalábbis nekem nem sikerült találnom annál mélyebb, izgalmasabb rendezőelvet, mint hogy amikor már sok volt a szomorú dal, akkor jöjjön egy kis vidámabb. Aztán a megmaradt tempósabb darabok meg ott sorakoznak a legvégén.
Az első lemez a dalválasztás területén is több revelációt tartalmazott. Most egyedül azok a dalok tudtak meglepni, amelyek arról szólnak, hogy nők alkoholizálnak, de amúgy rendesen. Gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy a magyar népdalkincsnek ezt a részét eddig egyáltalán nem ismertem.
Míg az első album nemcsak néhány kedvenc dalt adott, hanem a maga egészében is sokszor újra meghallgattam, az Átjáróknak inkább csak a végéhez fogok visszatérni. De a következő lemezre azért majd ugyanolyan kíváncsisággal és várakozással fogom rávetni magam, mert az is biztos, hogy bőven van még tartalék a Dalindában.
Mindez egy játék a tartalommal, a kontextussal és a nyelvvel. Kerültük a néprajzi belterjességet, a „befelé beszélő” szakmaiságot, a patetikus emelkedettséget, bár ez az attitűd mindig távol állt a blogtól. Néhány újságíró barátomnak elküldtem 3-3 találomra kiválasztott hazai lemezt. Ők ezek közül kiválasztottak egyet, amiről írtak. Ezeket a cikkeket sorban publikáljuk itt, a Hangváltó rovatunkban. Török Ferenc (celeblobbi), szerkesztő.
Korábbi cikkeink a Dalindáról itt és itt olvashatók.
A HANGVÁLTÓ ROVAT TOVÁBBI ÍRÁSAIT ITT TALÁLOD.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
