Ritmus és hang

A Szászcsávási banda a magyar zenei élet egyik legvalószínűtlenebb sikertörténete. Lemezeik közül a 2000-ben megjelent Live in Chicago albumot újrahallgatva megpróbálunk rájönni miért is olyan különleges és nagyszerű ez az együttes, hogy még most is bármikor bárkinek gondolkodás nélkül ajánlanánk őket a bezártság elleni depresszió elkerülésére. 

Szászcsávási banda menni Amerika - jutott eszembe nagyjából rögtön, ahogy ránéztem a lemez eredeti kiadásának borítójára. (A már-már legendás zenekar fotóról már szóltunk itt a blogon korábban.) De ha az ember kicsit is ismeri a jelenkor és közelmúlt erdélyi, magyar és cigány népzenei hagyományát életben tartó Szászcsávási bandát akkor nagyon jól tudja, hogy ők nem vicczenekar (ahogy a Leningrad Cowboys az volt), maximum egy olyan együttes, amelyik nem veszi magát túl komolyan ahhoz, hogy ne álljon oda egy ilyen fotózásra. Az 1967 óta működő zenekar a maga nemében, a szórakoztató, mulattató nép- és helyenként műzene tolmácsolásában a legnagyobbak közül való, és nem véletlen, hogy Szászcsávás egészen különleges zenei tradíciói mellett is végül pont a Szászcsávási banda lett az, amelyik világhíressé tette a települést. Ez a világhírnév valamikor bő húsz évvel ezelőtt, a kilencvenes évek végén érte az együttest, amely ezekben az években több, mint kétszáz koncertet adott többek között Amerikában is. Ennek az eredetileg 2000-ben, majd a Fonó Szászcsávási sorozatában 2016-ban újra kiadott album állít emléket.

fotó: Szánthó Zoltán

Ha azt mondanám, hogy a Live in Chicago koncertlemez akkor nem hazudnék, de ennek a kategóriának a Szászcsávási zenekar esetében nem sok értelme van, hiszen egyrészt nem sok különbség van a hivatalos megjelenéseik között, függetlenül attól, hogy a szászcsávási óvodában vagy épp egy cigányfolklór táborban készültek, másrészt azért, mert ezt a zenekart máshogy semmi értelme nem lenne rögzíteni, mint élőben. És itt nem pusztán annyiról van szó, mint sok más együttes esetében, hogy élőben jobban szól, vagy jobban működik egy-egy nóta, hanem egész egyszerűen arról, hogy csak így működik. Esetükben egyszerűen elképzelhetetlen a sávonkénti felvétel, a modern stúdiózás precizitása.
A Szászcsávási bandát alkotó zenészek ugyanis, ahogy a 2015-ös Kiscsőszi Pajtafesztiválon a szervező Kovács Norbert “Cimbi” találóan jellemezte őket, “igazi megélhetési zenészek, a megfogalmazás jó értelmében”. Zenéjük nem is igazán értelmezhető az adott esemény, egy lakodalom, egy mulatság, vagy bármilyen fellépés keretein kívül, de nagyságukat jelzi, hogy még így, lemezen is mennyire átjön az a kirobbanó energia, ami több évtizednyi muzsikálás után is képes előtörni a zenéjükből. Minden egyes róluk készült hanganyag élő, a szónak nemcsak a stúdiótechnikai értelmében, illetve az előadás jellegét illetően, hanem utalva arra a hangulatra, ami belengi minden egyes percét a Live in Chicago albumnak is. Arra, ahogy a vérprofi szakmaiság teret enged az örömzenélésnek, vagy legalábbis elhiteti a hallgatóval, hogy itt éppen az folyik. Arra, hogy semmi sincs túlságosan lepolírozva, minden egyes hang, minden perc igazán emberi, a megszólalás kicsit koszos, kicsit nyers, amitől csak magával ragadóbb és megunhatatlanabb lesz az egész. 

Pedig amit hallunk, hallhattuk már több változatban is a zenekartól. A lemezen ugyanis az együttes sztenderd repertoárja szerepel különböző változatokban a kilencvenes évek végi észak-amerikai turné chicagói állomásain felvett hanganyagokból összeállítva. Mégis, az együtt zenélés ereje, a különböző tempójú táncok közötti váltások bármikor, bármilyen változatban hallgatva igazán lenyűgözőek és sodró erejűek tudnak lenni. Egészen hullámvasútszerű élményt nyújt, ahogy a gyorsabb székely verbunkból a visszafogottabb szegényesbe, majd a még annál is lomhább vénesbe váltanak, majd hirtelen visszaugranak a verbunkosok lüktetésébe, hogy aztán a csárdások és szökők tempóváltásaival hasonlóképp játszadozzanak. Mindez így lemezen keresztül, pusztán hallgatva is átható tapasztalás, hát még ha ezt valaki a táncparketten éli át. De tánc nélkül is érezzük a verbunkos eredeti lényegét adó toborzó, dajdajozó erőt, a vénesben a már egy életet ledolgozott ember tempójára szelídített szólótáncot, vagy épp bármelyik szökő végletekig pörgetett, szédítő suhanását. Utóbbiak esetében pedig meg kell említeni, hogy talán ilyenkor a legfeltűnőbb az egyébként végig egyértelműen kihallható hangszeres tudás, és annak egészen magas szintje.
Ha egy párhuzamus univerzumban nem gitárhősök, hanem prímáskirályok töltenének meg stadionokat akkor Csányi Sándor “Cilika” és Jámbor István „Dumnezeu” biztosan ott lennének közöttük. A szökők tetőpontjain olyan felfoghatatlan gyorsasággal játszanak a hangszereiken, amit csak speed metal gitár szólókhoz lehet hasonlítani. Ezek a kiugró érzelmi magaslatok jellemzőek a lemezre, amit itt-ott közbeékelt ének dallamokkal pontoznak, vagy olyan mindenki által ismert “slágerekkel” fűszereznek, mint a Rákóczi induló vagy épp a Száz forintnak ötven a fele. Egy ponton még egy török gyökerű román tánc is felhallatszik, ami pár percig már-már a  még ma is divatosabb világzenék hangulata felé hajlítja a lemezt. Ez utóbbi egészen frissnek és üdítőnek hat a dallamvilágukat tekintve azért egy tőről fakadó erdélyi, magyar, cigány népi táncok között. A Mahala egészen más zenei tradíciónak a példája, de ahogy egy csárdás vagy egy magyar nóta, úgy ezt sem tűnik idegennek a zenekartól.

És miért is lenne az? A már fentebb belinkelt pajtafesztiválon a zenekart alapító Jámbor István elmondja, hogy zenélő cigány emberként ők ebbe születtek bele. Nem pusztán a zenélésbe, hanem a profi zenélésbe. 12-13 éves koruktól kezdődően mulatságokon, lagzikban játszottak, kitanultak mindent, amire a térségben igény volt. A kotta nekik nem ér semmit - mondja ugyanott, csak a tapasztalás, a generációkon átívelő tanulás és a mély vízben megmártózás adja ki azt a tudást, amitől a Szászcsávási banda azzá lett, ami. A szórakoztató, megélhetési zenélés legnagyobbjainak egyikévé. Nem véletlenül hangsúlyozzuk ezt, ugyan lehetne körülírni, de tényleg ne kerülgessük a lényegét a zenekarnak. Hajlamosak vagyunk itthon bármit, ami a játékosság, a puszta szórakoztatás nevében történik legyintve lesajnálni, vagy félve a komolytalanság vádjától egy vállrándítással elintézni. Külön kutatást érdemelne, hogy miért is alakult ez így, de sajnos az egykor a közösségi együttélés egyik oszlopaként számon tartott szórakoztató, vendéglátózó, főként cigányzenészek az átlag magyar ember fejében ma nagyjából a tourist menükkel és pesti belvárosi éttermek magyarokat csak szökőévente látott, paprikafüzéres kamuvidékies belsőivel kapcsolódnak össze. Persze a Live in Chicago lemezen hallott felvételek is részben az ottani Paprikash vendéglőben készültek, mert hát hol máshol készülhettek volna.

A Szászcsávási zenekar ott játszik ahova hívják, de hát nincs ezzel máshogy más zenekar sem, csak valakit egy füstös jazz klubba vagy egy lepukkant punk-rock kocsmába, neadjisten éppen városszéli, elhagyatott ipari telepre hívnak fellépni. A Szászcsávási zenekart meg van, hogy pajtába, lagziba, tánctáborba, a Fishing on Orfűre vagy épp a chicagói Paprikash étterembe. Az emberek mindenhol szórakozni, táncolni, mulatni akarnak. De akárhol is lép fel, a Szászcsávási zenekar mindig magában hordozza nemcsak a neki tulajdonított erdélyi magyar, cigány és román zenék hagyományát, de annál valami univerzálisabbat is. Dalokat, dallamokat, táncokat, lehetőséget együtt éneklésre, mindennek pedig tényleg korszaktól, helyszíntől függetlenül megvoltak, megvannak a maga divatos vagy épp elfogadottabb módjai. Lehet, hogy a Szászcsávási zenekart idejétmúltnak gondolhatják sokan, de azoknak csak azt ajánljuk próbálják levetkőzni azt az előítéletet, hogy itt most népzenét hallgatnak, és adják át magukat a megkapó dallamoknak, eszeveszett hegedűszólóknak vagy épp Mezei Ferenc “Csángáló” kontrás húzásának. 

A zenekar magja a felvétel idején harminc, azóta már több, mint ötven éve műveli ezt a szakmát lankadatlan intenzitással. Oké, a Rolling Stones se semmi, de a Szászcsávási banda legalább van annyira elementáris erejű és különleges, mint Mick Jagger és társaik. Akik pedig képesek az életörömöt, vagy akár épp a bút, bánatot így átadni, a lábakat, kezeket, testeket ilyen erővel megmozgatni, azoknak a legnagyobb mesterek között a helye.

A Hangváltó rovat további írásait itt találod.