Ritmus és hang

Lulu Starrt sokan a Taraf de Akácfa alapítójaként ismerik, de azt valószínűleg kevesen tudják róla, hogy az ő tevékenysége nem kizárólag az előadóművészet felé irányul, hanem az eltűnőben lévő zenei hagyományok felkutatása és dokumentálása felé is, és mindig is az ezekhez kapcsolódó közvetlen zenélési lehetőségeket részesítette előnyben a nagyszínpaddal szemben. A francia-amerikai prímással beszélgettem, aki kis híján örökre le is mondott a hegedülésről, de New Orleans pezsgő zenei élete rávette, hogy újból hangszert ragadjon. Külföldi női zenészként bátorsága, kitartása és zenei gondolkodásmódja mindenki számára példaértékű lehet.

Klasszikus zenész családból származol. Felmerült valaha benned, hogy te is erre a pályára lépj?

Édesanyám fuvolaművész, aki Franciaországban született. A San Jose-i Állami Egyetem fuvolaprofesszora volt, és 30 évig a San Jose-i Opera első fuvolistája. Édesapám karmester volt és zeneelméletet tanított a Stanford egyetemen. Jelenleg klasszikus zenei hangszereléssel foglalkozik. Én 6 és 10 éves korom között magánúton klasszikus hegedülést tanultam a Suzuki-módszer szerint, és zenekarban is játszottam. Már kiskoromban sokat jártam édesanyám koncertjeire is, akit az egész zenei pályája az operához kötött. Így már elég korán betekintést nyerhettem abba, hogy mennyire sok áldozattal jár annak a közegnek a tagja lenni, ahol a tökéletesség egy alap elvárás és ahol óriási szakmai versengés folyik. Én nem igazán tudtam elképzelni magam ezen az úton, ezért teljesen feladtam a hegedülést. Akkor még nem tudtam, hogy létezik egy másfajta megközelítés is, ami jobban illene hozzám.

Hogyan fogadták szüleid, hogy feladtad a klasszikus hegedülést?

Nem voltak felém elvárásaik, elfogadták a döntésemet és hagyták, hogy kövessem a saját utamat. 15 évig a hangszerhez sem nyúltam.  Abban az időszakban sok minden más foglalkoztatott. Érdekeltek a művészetek, verseny-úsztam, és a punk szcéna tagja is voltam évekig. Egy időben majdnem elkezdtem újból hegedülni egy barátom goth zenekarában, bíztattak is, hogy zenélnem kellene, de akkoriban bizonytalan voltam. Nem tudtam mit, és hogyan játsszak, az akkori környezetemben erre még nem volt meg a kellő példa.

Két diplomád van, viszont egyik képzés sem a zenéhez fűződik. Tanulmányaid befejeztével egy viszonylag hosszú időszak az életedben az utazásról szólt. 

A Kaliforniai Santa Barbara Egyetemen végeztem képzőművészet és francia irodalom szakon. Miután mindkét képzésből lediplomáztam, szükségét éreztem, hogy világot lássak, ezért elkezdtem utazni. Igyekeztem ezt anyagi támogatás nélkül tenni, mindig találtam olyan megoldást kalandozásaim során, hogy jóformán ingyen élhessek. Fontosnak tartottam, hogy a lakhatási költségek ne korlátozzanak, ezért squatokban laktam például Londonban vagy New Orleansban. Az Egyesült Államokban a nagy gazdasági válság idején sokan utaztak tehervonatokon, hogy munkát találjanak, és ez a mozgalom újjáéledt a fiatal utazó punkok és néhány régi hobó között, akik még megmaradtak a múltból. Én is tehervonattal utaztam körbe éveken keresztül az országot, és végül New Orleansban kötöttem ki 2006-ban.

 Lulu New Orleansban, 2007 - Fotó: Mike Brodie

Ebben az időszakban indult újra a zenei tevékenységed is.

New Orleansban nagyon színes és gazdag zenei élet van, sok zenész ott találja meg a közegét, én is ott fedeztem fel újból a hegedülést. Különböző bandákban zenéltem, majd csatlakoztam a Tuba Skinnyhez is, ahol Shaye Cohn trombitásnak köszönhetően új zenei világok tárultak fel előttem. Általa ismertük meg zenésztársaimmal a Taraf de Haïdouks, a Muzsikás, Neti Sanyi és más számomra addig ismeretlen zenéket. 

Sokat utcazenéltünk, és hát eleinte nem is tudtuk, hogy mit csinálunk, csak muzsikáltuk, ami megtetszett nekünk, például a Hidegen fújnak a szelek a Muzsikástól mindenkit lenyűgözött, mert olyan hatást váltott ki belőlünk, mint egy metál zenekar. 

Leean és Lulu. Bisbee, Arizona. 2011 -    Fotó: Dinah DiNova

Hogyan fedeztétek fel ezeket a felvételeket?

Akkoriban például kazettákról és CD-kről jutottunk hozzá ezekhez a zenéhez. Én egy könyvtárban bukkantam rá a Muzsikás - The Lost Jewish Music Of Transylvania lemezére, és amikor meghallottam azt a játékmódot, akkor egy iszonyú erős vágy ébredt fel bennem, hogy én is ilyen zenét szeretnék játszani. Még a dalra is emlékszem, ami ezt kiváltotta belőlem, a Szól a kakas már, talán a zsidó származásomnak köszönhetően is érintett meg ennyire ez a zene. Akkor merült fel bennem az a kérdés, hogy én hogyan tudnám ezt a csodálatos világot megismerni? És ezután a meghatározó élmény után döntöttem úgy, hogy Európába kell jönnöm, hogy ne csak felvételekről tanuljak, hanem megpróbáljam megtalálni a tiszta forrást.

Az Egyesült Államokra is erős népzenei színtér jellemző. Mi vonzott téged egy ennyire távoli zenei térséghez?

Nagyon szeretem a bluest meg a countryt is, sokáig ezeket a zenéket játszottam különböző formációkkal. Az érdeklődésem talán onnan is fakad, hogy kelet-európai gyökereim is vannak. Apai ágon zsidó bevándorló családból származom Moldovából és Romániából. Egyik unokatestvérünk felkutatta a család történetét, és megtalálta a dokumentumokat, melyek igazolják, hogy dédapám Buzăuból, dédnagyanyám meg Chișinăuból származik. Dédapám kiskorában került Chișinăuba vonattal, mert a szüleinek nehéz családi körülmények miatt, le kellett mondaniuk róla. Az őseim az 1906-os zsidóellenes pogrom elől menekültek ki Amerikába Oroszországon keresztül, és New Yorkban kezdtek új életet. A vezetéknevüket viszont megtartották, Buzen a családnév, ami nem jelent mást, mint buzăui.  A zsidók sokszor annak a városnak a nevét vették fel, ahonnan származtak. Ez nagyban megmagyarázza a kötődésemet, habár én már legalább 10 éve foglalkoztam ezekkel a zenékkel, mielőtt a családom származásáról kiderültek volna számomra ezek a tények.

Lulu Clejani-ban. 2011 - Fotó: Balcony Players archívum

És miért pont Budapest?

Magyarországra egy hihetetlenül gazdag kultúra jellemző, lenyűgöz a hagyományos zenei és kézműves mesterségek világa is, ezeket, amíg itt élek minél jobban szeretném megismerni. Igazából én nem terveztem itt maradni, átutazóban voltam errefelé, de aztán egy nagyon befogadó zenei közösségre találtam itt külföldi és magyar zenészek személyében egyaránt, akik nagyon inspiráltak. Olyan erős zenei kapcsolatok alakultak ki, melyek végül marasztaltak.  

Ebben az időszakban alapítottad a Taraf de Akácfát is.

2010-ben érkeztem először Budapestre, és a zenekart 2014-ben alapítottuk meg Johannes Olssonnal. Abban a négy évben nem éltem itt folyamatosan. Az említett zenész közösség nagy része, akik miatt végül itt maradtam az Akácfa utcában lakott egy óriási közös albérletben, ami azóta hosztelként funkcionál. Sokan megfordultak ott, majdnem naponta ott voltam én is, együtt zenéltünk, bulikat, közös zenéléseket szerveztünk, eljártunk utca zenélni, aztán négy év után ebből az együttműködésből alakult meg a Taraf de Akácfa zenekar. Erről a VII. kerületi közösségi házról kapta az együttes a nevét is, mely magyarra fordítva annyit jelent: Akácfa utcai zenekar.

Taraf de Akácfa. Budakeszi,  2015 -  Fotó: Csilla Breznay

Autodidakta zenész vagy?

Ahogy már említettem, gyerekkoromban elsajátítottam a szükséges klasszikus zenei alapokat, azután 22 éves koromtól igyekeztem a népzenét közvetlenül zenészektől vagy felvételekről tanulni. Például a Marcel Râmba hegedűs által szervezett zenei táborokba már több mint 10 éve járok. Eleinte ezek a találkozások zenei műhelyekként indultak, 20-30 zenész vett részt általában, különböző hangszerekkel. Egy idő után Marcel oktatói tevékenysége zenei alapítvánnyá nőte ki magát, és azóta tömegek járnak rendszeresen hozzá Alsóbölkényre. Én is évente legalább kétszer megfordulok nála. Ő főleg marosmenti román muzsikát, lăutar zenét, bánáti és moldovai népzenét is tanít, hiszen egy nagyon sokoldalú zenész. Erdélyi magyar népzenét például a magyarpalatkai Codoba Florintól tanulok, kalotaszegit Varga István “Kiscsipás”-tól. Nemrég a nagybányai Sorin Negreától román zenét tanultam, aki szintén sok zenei világban jártas. 

Sokszor megfordultam Clejanban a Taraf de Haïdouks hegedűsénél, Gheorghe “Caliu” Anghelh-nél. Oda általában más zenészész társakat is vittem magammal, ilyenkor elszállásoltak és órákat is tartottak nekünk. Úgy érzem szerencsés vagyok, mert amikor Ion Curteanu cimbalmos meghívott minket az esküvőjére Moldovába, akkor keresztapjánál, a híres Marin Bunea hegedűsnél laktunk és azalatt a pár nap alatt órákat is adott nekem. Egy régi álmom vált valóra, hogy személyesen tőle tanulhassak. Most nyáron pedig a szászcsávási Csányi Sanyi bácsit volt alkalmam megkeresni, hogy tőle is élőben tudjak tanulni.

 Galéria - Lulu és mesterei

Sokfelé ágazik a zenei érdeklődésed, moldvai és erdélyi népzene, lăutărească, balkáni zenék. Egy dolog mégis közös, mindenben a nagyon autentikus hangzást keresed és próbálod megszólaltatni.

Ha már egyszer egy olyan kultúra zenéjét játszom, ami nem a sajátom, akkor igyekszem tisztelettel fordulni feléje és a lehető legautentikusabban megközelíteni az előadásmódot, hiszen így sem fogom tudni teljesen visszaadni a hangzást, mivel sok minden korlátol ebben, a nyelvi akadályok, kulturális különbségek. Minél több zenét hallgatok, annál inkább rá kell jöjjek arra, hogy szeretem a régies hangzást és nem érzem előadóként az igényét annak, hogy ezt megváltoztassam, ez nem az én zenei utam.

Már régóta érdekel téged a fényképészet, egy olyan készség, ami jól jön a zenei utazásaid során. Jól gondolom, hogy óriási zenei- és fotóarchívumod van?

Engem már a képzőművészeti képzés előtt is érdekelt a fotózás, de a tanulmányaim befejeztével sokáig teljesen eltávolodtam a vizuális művészetektől és szinte kizárólag a zene foglalkoztatott, csak néha fotóztam utazásaim során. Élettársammal, Kása Béla fotográfussal tavaly volt két közös fotókiállításunk a Kőfeszten és Lakiteleken, számomra ezek voltak az első alkalmak, amikor hivatalosan is bemutathattam munkáimat. Mikor Bélát megismertem, óriási bátorítást kaptam és azóta is sokat tanulok tőle szakmailag. Neki köszönhetően jobban elmélyültem a fényképészet világában, és szeretném tovább vinni, amit ő képvisel munkájában, az eltűnőben lévő zenék előadóinak dokumentálását. Ebben nagyon “egy húron pendülünk”, hiszen hasonló az érdeklődésünk és ezt össze tudjuk kapcsolni az utazásaink során, melyeknek fő mozgatórugója mindig a zenészek felkeresése és megismerése. Ezeken az alkalmakon, kiállításokon és utazásokon sokat zenélünk együtt, ebben is kiegészítjük, támogatjuk egymást.  Zenei gyűjtésem több száz is van, most szeretném valahogyan rendszerezni ezt az óriási hanganyagot, még nagyon az elején vagyok ennek a folyamatnak, a kiadásukban még nem gondolkodtam, de majd eljön annak is az ideje. 

Galéria - Lulu fotói 

Te nőként milyennek látod a magyar népzenész közeget? Nehéz számodra beilleszkedni?

Ez a kérdés régóta foglalkoztat. A családomban erős példák voltak arra, hogy nőként sikeres zenészek lehetünk, például anyukám, vagy nagynéném, aki jazz zongorista és énekesnő volt, nagymamám, aki zongorista volt, vagy akár dédnagymamám, aki hegedült. Eleinte inkább megfigyelője voltam a magyar népzenei közegnek, mert amerikai nőként nem találtam a szerepem benne. Viszonylag kevesen is vagyunk női prímások a magyar szakmában, és nekem sokáig kétségeim voltak magammal kapcsolatban. Évek kellettek, míg rájöttem, hogy erre nem igazán van okom, hiszen a zenészek mindig is bátorítottak, támogattak és szeretettel fogadtak, nem éreztem, hogy kirekesztve lennék, az egyedüli dolog, ami engem visszatartott az saját magam volt. Nőként belénk nevelődnek ezek a társadalmi minták, hogy hol is van a mi helyünk, a mi dolgunk viszont, hogy erre az ellenkező példákat a valóságban felismerjük. Ezt belátva sokat nyíltam zeneileg, és az is nagyban segít, hogy vannak társaim, akikkel együtt zenélek. Jelenleg Brassai Ábellel, Turi Andrissal és Budai Bencével játszom erdélyi magyar népzenét.  Nem az a vágyam, hogy egy életen át egész éjszakákat végig muzsikáljak a táncházakban a táncosok igényeit kiszolgálva, viszont szükségét érzem, hogy ennek a zenei közösségnek én is a része legyek, ha már Magyarországon élek, még ha csak egy koncerten belül megszólaltatott válogatás keretén belül is.

Țuli Carol, Babuc, Lulu és Kása Béla, Mediawave Fesztivál, 2017 - Fotó: Mediawave archívum

Utazásaid során tapasztaltad valaha a hátrányát annak, hogy nő vagy? Nem érezted, hogy jobban kivagy téve a különböző veszélyhelyzeteknek?

Úgy gondolom, hogy nőként nehezebb egyedül utazni, de nem csak a nőket érhetik nehézségek. Néha előfordultak eléggé kellemetlen, sőt veszélyes helyzetek, amikből sokat tanultam. Nem mondom, hogy elvették ezek az esetek a bátorságomat, de mindenképp megváltoztatták a hozzáállásomat. Azóta talán óvatosabb vagyok, jobban megszervezem, hogy hol alszom, és visszatekintve belátom, hogy nekem kellett volna elővigyázatosabbnak lenni. De azt is tudom, hogy ez nem szabad, hogy megállítson abban, hogy azt csináljam, ami érdekel és amit szeretek. A lényeg az, hogy tudatában legyél a környezetednek, ismerd saját határaidat, és legyen meg szükség esetén a kiutad a kellemetlen helyzetek elől.

A te megközelítésedben talán nem a sikert részesíted elsősorban előnyben, hanem a zene közösségi élményét. Nehéz ezt a mentalitást fenntartani?

Számomra a népzene a tiszta formájában nem arról szól, hogy valaki híresség legyen, persze nagy nevekké váltak a régi prímások is, mert annyira jók voltak, de mégis a fő céljuk ezeknek a zenészeknek az volt, hogy a táncosokat, a különböző eseményeket kiszolgálják. Ez nekem mindig is kihívás, megtalálni a szándékomat előadóként és tudni, hogy mi a célom a zenéléssel, és igyekszem alázattal közelíteni. Persze nagyon fontosnak tartom a zene üzleti oldalát. El kell tudnod adni a produkciódat, ez elengedhetetlen ahhoz, hogy sikereket érj el. A Taraf de Akácfa managereként most tanulok ebbe bele. Viszont az autentikus zenei helyzeteket is keresem, és próbálom megtalálni a még megmaradt mestereket tiszta forrásból. Kapcsolatot teremteni, és olyan közegben zenélni, ahol a közönség és a zenészek nincsenek elkülönítve egymástól, hanem egy térben születik meg a zene.

Lulu és Babuc, mócsi brácsás. Mediawave, 2017 -  Fotó: Kása Béla

A Taraf de Akácfa mellett vannak más projektjeid is kibontakozóban. Mesélnél ezekről? 

2011 óta rendszeresen közreműködőm Joshua Kaufman harmonikással, zeneszerzővel Los Angelesben, akivel román és zsidó zenét játszunk, és akivel többször is felléptünk a Jurassic Technology Múzeumban. A múzeumot David Wilson vezeti, aki kiváló nyckelharpás, és amikor csak alkalom adódik, vele is szeretek együtt játszani. Nagyon eltérő helyszíneken zenélek az utazásaim során, és ilyenkor igyekszem alkalmazkodni a közönség igényeihez. Például, ha egy balkán táncházat kell lemuzsikálni egy amerikai turnén, az nem jelent akadályt és a zenészeket is úgy válogatom magam mellé, hogy erre alkalmasak legyünk. Nemrég a Taraf de Akácfával egy román-magyar esküvőn zenéltünk, és ott a magyar és román vendégeknek egyaránt örömet tudtunk szerezni a zenénkkel. Vagy például, ha Görögországban járok, örömmel csatlakozok az ottani zenészekhez, ez úgymond egy közös nyelv, és jó érzés kapcsolódni. Már tavaly Krétán is kaptam erre inspirációt, ahol két ottani zenészt, Stelios Kassapakis-t és Fanis Karoussos-t felkeresve csodálatos krétai népzenét fedezhettem fel az ő előadásmódjukban. Jelenleg az Azta zenekarban játszom magyar népzenét. Egy élet kevés lenne elsajátítani mindent, ami érdekel, már egyetlen egy falunak a zenéjét életem végéig tanulmányozhatnám, hogy teljesen autentikusan elsajátítsam, de ha már egy-egy dalt megtudok szólaltatni, az nagy örömmel tölt el.

Mik a terveid a jövőre nézve?

A Taraf de Akácfával készülünk a harmadik lemezünk felvételére. Turnékat is akarok szervezni emellett szeretném folytatni a hegedűoktatást is, ami egy pár éve bontakozott ki számomra. Továbbra is szeretnék minél többet utazni a még élő és muzsikáló zenészektől tanulni, valamint munkájukat és életüket dokumentálni.                                                                                                                       

Nyitókép - Fotó: Kása Béla - (Lulu és Moldován Stefán, palatkai kontrás. Magyarpalatka, 2017)