Ritmus és hang

Az első részben, nagyon felszínesen, de megpróbáltuk bemutatni, mennyire összetett a zenészek mentális helyzete, milyen sok destruktív hatásnak vannak kitéve. A folytatásban inkább arra koncentrálnánk hogyan és milyen szervezetek próbálnak meg segíteni a zenészeknek külföldön és itthon, illetve milyen egyéni lehetőségek vannak arra, hogy ezen a helyzeten változtatni lehessen.

Ahogy az előző cikkben is írtuk igazán az elmúlt pár évben vált témává az, hogy zenészek mentális betegségeit, vagy legalábbis annak megjelenési formáit ne csak egy-egy egyedi esetnek, hanem rendszerszintű problémának tekintsük. Épp ezért az ezzel foglalkozó szervezetek is viszonylag frissek, de egyre nagyobb számban találhatóak meg szerte a világban. Nem meglepő, hogy az Egyesült Királyság jár az élen ilyen és hasonló egyesületek tekintetében. A legprominensebb független, non-profit szervezet a majdnem száz éve létező Help Musicians UK, amely Sally Anne Gross és Dr. George Musgrave 2016-os felmérést is készíttette. Utóbbi kapcsán létrejött a Music Minds Matter segélyvonal, de szintén brit a tágabban az előadóművészekre fókuszáló, lassan negyvenéves BAPAM és az ArtsMinds projekt is. Hasonló feladatot lát el Németországban a MiM, Ausztráliában a Support Act, az USA-ban a Backline vagy a nemzetközi MITC, amely zeneipari tapasztalattal is rendelkező pszichoterapeuták és coach-ok egyesülete.

Louisahhh, Ariane Paras, Tamsin Embleton és Tristan Hunt a Paris Electronic Week mentalis egészségről szóló panel beszélgetésén. (fotó: Jacob Khrist)

Ezen szervezetek honlapjait böngészve jól látható, hogy egyszerre próbálnak rendszerszintű és egyéni megoldási javaslatokat kínálni a művészek számára. Ugyan a szorongás, a stressz és egyéb mentális nehézségek alapvetően személyes problémának tűnhetnek ebből is látszik, hogy nemzetközileg kezd elfogadottá válni az a gondolat, hogy iparági szinten is lépéseket kell tenni ahhoz, hogy az előadók helyzete jobb irányba változzon.

Kanárik a szénbányában

Az előadóművészettel kapcsolatos rendszerszintű problémák között több olyan is van, amelyek akár más élethelyzetben lévő dolgozók esetében is előfordulnak, épp ezért írja Terry Noone azt, hogy „a zenészek a kanárik a szénbányában”, utalva arra, hogy ami most a zeneiparban tapasztalható előre jelezheti azt merrefelé halad a munka világa. A Gross és Musgrave által is idézett cikk a Byung-Chul Han elmélete kapcsán már említett vállalkozói lét, az egyéni önmegvalósítás hátrányaira hívja fel a figyelmet. Többek szerint a zenészek érdekeit valamilyen módon összefogó szakszervezetek elsorvadása, ezzel együtt a díjazási szokások megváltozása, a kapupénz intézményének elterjedése teljesen instabillá és kiszolgáltatottá teszi a zenészeket.

Épp ezért a kiszámíthatatlanság anyagi oldalának minimalizálása talán a legnehezebb feladat, és Grossék szerint ez túl is mutat az iparági kereteken. Különösen a 2020-as év mutatta meg mennyire törékeny helyzetben vannak a szabadúszó egyéni vállalkozók, beleértve a művészeket is. Nem elfeledve persze a valamilyen alkalmazotti státuszban dolgozókat tény, hogy a művészek és a hozzájuk hasonlóan freelancerként élő emberek anyagi helyzete jóformán csak a saját eddigi megtakarításukon, az esetlegesen meglévő szakmai egyesületeken, illetve a szabadúszók számára nem igazán létező állami segélyeken múlott. (Később szólunk a hazai helyzetről is külön, de azt már itt érdemes kiemelni, hogy ebben a tekintetben Magyarországon nincs annyira nagy különbség művész és nem művész között, tekintve az itthoni rekord rövid, három hónapos munkanélküli segélyt.) Ezzel összefüggésben pedig felsejlik az alkotáshoz elengedhetetlenül fontos idő kérdése is. Hogyan árazzuk be egy művész idejét? Mit tekintünk munkának, mit tartunk kulturális értéknek? Gross és Musgrave szerint ilyen alapvető, az egész társadalomra hatással lévő kérdéseket is fel kell tennünk akkor, ha tényleg javítani szeretnénk az előadók helyzetén.  

                       Rob Harvey (The Music) és Bill-Ryder Jones (The Coral) története saját szavaikkal

Most tényleg dajkáljunk felnőtt embereket?

A zeneipar számára egyértelmű a feladat. A különböző szereplőknek, a lemezkiadóktól a rendezvényszervezőkön át nagyobb, akár jogi felelősséget kell vállalni abban, hogy az előadók kevesebb veszélynek legyenek kitéve. Ez persze – ahogy Gross és Musgrave is elismeri – rengeteg kérdést vet fel, kezdve onnan, hogy hol kezdődik és hol végződik a személyes felelősség. De mindenképpen a kötelezettségek újragondolását tartják fontosnak.

A felvetés nem újkeletű. Amy Winehouse 2011-es alkoholmérgezésekor a lemezkiadója, Avicii 2018-as öngyilkossága esetén a körülötte álló menedzsment felelősségét firtatták sokan. A 2017-ben túladagolásban meghalt Lil Peep rapper esete egészen a bíróságig jutott, miután a zenész édesanyja Liza Womack beperelte fia egykori menedzsmentjét, a First Access Entertainment céget gondatlanság miatt. A céget képviselő ügyvéd felszólalásában úgy érvelt, beláthatatlan hatású, precedens értékű lenne, ha az FAE ellen ítélnének, hiszen olyan helyzetet teremtene, amelyben a „menedzsereknek lényegében a művészek dadusaként kéne szerepelniük, szabályozva magánéletük minden egyes részletét”.

A menedzserek helyzete valóban egészen különös, hiszen maguk sem mentesek azoktól a körülményektől, amelyek a zenészeket nyomasztják (sőt, bizonyos szempontból jóval erősebb nyomás alatt vannak) mégis ők azok, akiknek kulcsszerepe van abban, hogy az előadók számára a lehető legideálisabb körülményeket teremtsék meg. Gondoljunk csak bele egy akár csak tíz-tizenöt állomásos turné lebonyolításába. Ez idő alatt valahogyan rendszert kell vinni a káoszba, az utazástól a szálláson, étkezésen át a színpadra lépés előtti közvetlen egy-két órán át és kezelni az esetlegesen felmerülő váratlan szituációkat. Ehhez persze régóta mankót ad egy-egy zenekar ridere, amely a technikai igényeken túl különböző személyes, kényelmi szükségleteket listáz, amelyet az adott helyszínnek kellene biztosítania. Amíg ez egy nagyobb, sikeresebb előadó esetében nem kérdés, azért a kisebb zenekarok már annak is örülhetnek, ha valamennyi rutin előáll a fellépések előtt és találhatnak maguknak egy csendesebb sarkot, hogy mentálisan készen álljanak a fellépésre (már ha igénylik ezt).  A menedzsereket, akárcsak az egyéb zeneipari háttérembereket ezért sem volna szabad elfelejteni, amikor a mentális egészség kérdése szóba jön.

Beszéljünk őszintén!

A zenei képzésekre kifejezetten nagy hangsúlyt fektet mind Gross és Musgrave, mind pedig a zenészekkel foglalkozó minden egyes szervezet. A művészek számára az előadói létforma gazdasági oldalának és az egész életpálya kiszámíthatatlanságának, nehézségeinek kimondását, az azzal való szembenézés és a különböző praktikák elsajátítását is kulcsfontosságúnak tartják. Már a zenei oktatásban ki kell mondani, hogy bizonyára nem fog mindenki megélni a zenélésből, és reális elvárásokat kell felállítani a hallgatókkal szemben. A zeneipari képzéseknek pedig ki kell terjednie a mentális egészség témakörére is, hogy az iparági dolgozók képesek legyenek segíteni az előadókat és saját magukat egyaránt. Ez talán a legnehezebb és legkényesebb téma, hiszen a hosszú ideje hangoztatott brandépítés nehezen egyeztethető össze az autentikus, egészséges énképpel.

A tantervek része kell, hogy legyen az önmarketing mellett annak a személyiségre kifejtett hatása is, akárcsak a fellépések szervezése és a fellépési díjak kérdésével egyetemben az is, hogy a sokszor ingyen vagy előre nem látható fizetség (kapupénz) fejében elvállalt koncert hogyan illeszkedik a társadalom, a gazdaság komplexebb működésébe, milyen összefüggésben áll annak egyéb problémáival. Lényegében szűk mezsgyén egyensúlyozva kell felkészíteni a zenészeket az előadói szabadság, az önmegvalósítás elérésére, az egyéb iparági dolgozókat pedig ennek megalapozására, miközben tréningelni kell őket a rajtuk kívül álló erők és rendszerek romboló hatásával szembeni ellenállásra is.

Beszélgetés a zenészek mentális egészségéről az ausztráliai New South Wales állam által finanszírozott MusicNSW szervezésében

Gross és Musgrave elismerik, hogy ezzel a zenészlét romantikus mítoszát valamennyire csökkentik, de felelőtlenség volna tovább tovább éltetni azt a gondolatot, amely szerint a tehetség és a sok (ingyen)munka majd előbb utóbb úgyis befuttattja az embert. Sajnos a tapasztalatok azt mutatják, hogy éppen az ilyen irreális elvárások és az azok hatása alatt, illetve az ipar nyomására meghozott meggondolatlan döntések azok, amelyek később felerősíthetik egy-egy előadóművész mentális problémáit.

Rendszert a káoszba - Alvás, légzés, étkezés, fókusz

Persze a rendszerszintű változások igénye mellett nem szabad elfelejteni azt, hogy az egyes embereknek valóban sok lehetőség áll rendelkezésre ahhoz, hogy valamennyire enyhítsenek szorongásukon és egyéb mentális problémáikon. Tekintve, hogy minden zenész más és más helyzetből érkezik, eltérő tulajdonságokkal, különböző problémákkal bír nehéz általános tanácsokat megfogalmazni. Viszont közel sem lehetetlen. Rengeteg kutatás foglalkozik a szorongás, a stressz, a pánikroham okaival és lehetséges megoldásaival, és egyre több a speciálisan a zenészekre, kreatív iparban dolgozókra fókuszáló előadás. A már említett szervezetek ajánlásait, klinikai pszichológusok és zenészekkel foglalkozó szakemberek előadásait átnézve egyértelműen kirajzolódik néhány alapelv, amelyet betartva jelentősen javulhat a szorongó, stresszes közérzet.

Ezek részben fizikai, részben inkább mentális trükkök. Előbbiek azok, amelyek talán könnyebben beépíthetőek a mindennapokba, legalábbis mindenképpen kézzelfoghatóbbak és elég egyértelműek.

• Aludj nemcsak eleget, de jól is!: A rutinszerű, koraesti lefekvés, az alvás előtti pár óra is elképesztően fontos az alvás minőségét tekintve. Nemrég éppen az idei év egyik nagy befutója, a Fontaines DC zenekar frontembere Grian Chatten emelte ki a turnézás során tapasztalt alváshiányt, mint negatív tapasztalatot. (Az alvás szerepéről az életünkben érdemes megnézni Matthew Walker előadásait és elolvasni bestseller könyvét).
• Figyelj oda a légzésedre!: A leghatásosabb ellenszere a pánikrohamnak, de úgy általában véve is a túlcsorduló szorongás elleni védelem egyik kulcsa. Többféle légzéstechnika is létezik, de a lényege legtöbbnek a mély, orron át történő hasi légzés, és a még lassabb kilégzés, hogy így is csökkentsük a megemelkedő vérnyomást. (Szintén nemrég jelent meg egy átfogó sikerkönyv a témában Breath címmel.)
• Figyelj oda mit eszel!: A gyorskaják rendszertelen fogyasztása sajnos pont tesz jót senkinek, semmilyen körülmények között. Így turné vagy stúdiózás közben sem.
• Vegyél vissza az alkohol fogyasztásból!: A zenészlét egyik nagy kihívása. Az alkoholfogyasztás mértéke kultúrafüggő ugyan, de mindenhol így itthon is jelentős probléma.
• Mozogj!: A turnék, lemezfelvételek idején és úgy általában a mindennapokban is próbálj meg időt szakítani arra, hogyan megmozgasd a testedet.

Ezek tényleg csak a legalapvetőbb, legkönnyebben megugorható változtatások, de a fizikai hatásokon túl rendre előkerül az erős szociális kapcsolatok szerepe, a nevetés, a tudatos pozitív gondolatok, egy nagyobb cél, vízió megfogalmazása, annak követése is. Nem beszélve természetesen a már tényleg egyéni és személyes félelmek, családi vagy egyéb környezeti behatások szerepéről és az ezekkel való őszinte szembenézésről. A korábban említett szervezeket ezek mindegyikére rengeteg segítséget nyújtanak. A BAPAM oldalán rövid, de alapos dokumentumok találhatóak általánosan a mentális öngondoskodásról, a lámpalázról és még jó pár, a zenészeket a mindennapokban érintő egészségügyi problémáról. A zenészekkel foglalkozó mentálhigiéniás szakembereket tömörítő MITC egy fantasztikusan részletes, 50 oldalas anyagot állított össze a témában, ami a hírlevelükre feliratkozva ingyenesen le is tölthető. Ha valaki még sokkal többet szeretne tudni annak pedig az idén különösen nagy számban megtartott online előadásokat, mint például az amerikai College Music Society szemináriumait ajánljuk.

Ennyiből is látszik, hogy a nemzetközi zeneipar fókuszába egyértelműen bekerült a mentális egészség kérdése. De mi a helyzet itthon? Kik foglalkoznak ezzel, ha egyáltalán? Mennyire beszédtéma ez? És úgy egyáltalán mit tudunk a hazai zenészek helyzetéről? 

Bárcsak már itt tartanánk, de valami talán elindult

Természetesen igazságtalan és naiv lenne ugyanazt elvárni egy Magyarország méretű zenepiacon, amit már a legfejlettebb zeneipari centrumokban megléptek, de azért joggal merülhet fel mindenkiben a kérdés, hogy vajon milyen állapotban vannak a hazai zenészek és mennyire tartják fontosnak a hazai szervezetek a mentális egészség kérdését.

Ha ezt a kérdést egy-két évvel ezelőtt tesszük fel akkor teljesen a sötétben tapogatóztunk volna, de azóta szerencsére történt egy-két fejlemény a témában itthon is. Idén év elején jött ki az NKA Hangfoglaló program megbízásából készült felmérés a magyar könnyűzenészek testi-lelki állapotáról. Ebből kiderül többek között, hogy a válaszadók 19%-ának volt már pánikrohama, 30%-uk volt már depressziós, 46%-uk szorongott és 56%-uk élt már át negatív stresszt. Ezek az arányok ugyan valamivel elmaradnak a híres 2016-os brit felmérés számaitól, de nem meglepő módon elég magasak. (Bár nem kiugróan eltérőek úgy általában a magyar összlakosság tapasztalataitól. Egy 2014-es európai nagy felmérés eredményéből az derült ki, hogy a magyar férfiak 20, a nők 30 százalékánál figyelhetőek meg a depresszió jelei.) Ezeknek a negatív lelkiállapotoknak az okairért pedig többek között a teljesítménykényszert, a pénzügyi gondokat és a családi problémákat jelölték meg. A felmérésből az is egyértelművé vált, hogy a magyar zenészek túlnyomó többsége fő- vagy másodállás mellett foglalkozik a zenéléssel. „Mindössze a válaszadók 10%-a él kizárólag vagy majdnem teljesen a zenélésből.” – ismerteti a kutatás egyik legfontosabb megállapítását a Hangfoglaló program honlapja.  

Ez a kiindulási pont, azaz a magyar piac szűkössége, a pénzügyi nehézségek voltak elsősorban azok, amelyek visszatérő elemként megjelentek, amikor hazai zenészekkel, zeneipari szereplőkkel beszélgettünk. Ahogy arra az első részben kitértünk, a 2020-as évben érthető módon még inkább felerősödhettek a mentális problémák a zenészek, zeneipar szereplők körében. Éppen ezért talán meglepő lehet, hogy az idén sokadik alkalommal megrendezett Music Hungary konferencián nem szerepelt külön ehhez kapcsolódó program. A szervezet elnöke Weyer Balázs elmondta, hogy szerinte egyszerűen vannak itthon sokkal „alapvetőbb, elsősorban megélhetési problémák, míg ez főleg olyan országokban gyakran taglalt téma, ahol ezeken már túl vannak”. Pedig ha valahol, akkor az itt lett volna a legnagyobb esély arra, hogy ez a téma felmerüljön. Alapból elég sok szó esett a koronavírus okozta krízisről a két nap alatt, illetve a szervezet honlapján is megemlítik, hogy egyik céljuk „a hazai zenészek egzisztenciális, jogi és szociális helyzetének javítása”. Más olyan magyar egyesületről pedig, amelyik dedikáltan a zenészek mentális helyzetével, vagy tágan értelmezett egészségével foglalkozna nem tudunk. Ezt megerősítette Süli András, a Campus fesztivál programigazgatója, zeneipari szakember is, aki nem látja úgy, hogy ez túl gyakran szóba jönne a szakmabeliek között. Azt viszont ő is kiemelte, hogy itthon a legnagyobb rizikófaktor az egzisztenciális bizonytalanság, amit ez az év határozottan felerősített. Az egyik legfontosabb kérdésnek mind a két szakember a fellépési lehetőségek, a koncerthelyek szűkösségét, és úgy általában a hazai piac méretét és torz jellegét tartja, ami persze sajátos versenyhelyzetet eredményez. Ki, hol, mikor tud fellépni? Hogyan tudják a főállásuk mellett menedzselni a művészi karrierjüket is a hazai zenészek?

Az tisztán látszik, hogy valami azért elindult. 2019-ben a BUSH showcase fesztiválon jelen volt Sally-Anne Gross is, akivel akkor több interjú is készült a pár évvel ezelőtti kutatásukról így legalább felkerült a hazai zeneipar, illetve az ez iránt érdeklődő emberek térképére ez a jelenség. Ennek ellenére komolyabb vállalások, projektek, akár nyilvános események nem zajlottak le, nem indultak el. Persze ki tudja, mi történt volna ha nem rajzolja át teljesen ezt a térképet a koronavírus és az azt követő leállás. Az biztos, hogy a mentális egészség kérdése teljesen partvonalon van a hazai zeneipari közbeszédben, amit jól jelez, hogy jelen pillanatban nincs Magyarországon olyan zeneipari képzés, amelynek programjában külön foglalkoznának egy zenész karrier, vagy zeneipari háttérember életében esetlegesen felmerülő mentális problémákkal. Elsőre elkerülte a figyelmünket, de a Zeneipari Hivatal, Zeneipari menedzsment képzésein már 2013 óta nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a hallgatók elsajátítsák azokat a készségeket, amelyek szükségesek a mentális zavarok felismerésére és kezelésére. Mindez a tananyag és a vizsga követelmény része is. Sokat elmond a hazai helyzetről az is, hogy amikor pár hónappal ezelőtt Fluor Tomi – immár nem először – nyilvánosan beszélt arról, hogy legnagyobb sikerei közben pánikrohamai voltak, akkor azt nem követte több zenész megszólalása. Az azóta eltelt időben is sokkal több szó esett a raktárkoncertekről, az iparnak adott pénzügyi segítség ilyen-olyan formáiról, azok visszásságairól. (Ahogy tavasszal is a zenészlét pénzügyi részét érintő Artisjus támogatásokról szóltak szinte kizárólagosan a hírek.) Épp ezért szerettünk volna közelebb kerülni az egyéni tapasztalatokhoz és többet megtudni arról, mit érezhet egy zenész úgy általában, pláne ezekben az időkben. Ezért négy eléggé más háttérrel bíró, más műfajban utazó művésszel beszélgettünk a szorongásról, a zeneipar működéséről és úgy általában arról mit hozott nekik ez az év. A következő, utolsó részben ezeket az interjúkat olvashatják majd.