Ritmus és hang

Kiszolgáltatottság, szorongás, eltorzult énkép – csak néhány példa az előadóművészet árnyoldalára, ami éppen annyira leegyszerűsíti ennek a létformának az összetettségét, ahogy teszi azt a siker, pénz, csillogás vagy épp a szex, drog, rock ’n roll jól ismert jelszava. Viszont legalább annyira, sőt minden jel szerint sokkal gyakrabban megélt tapasztalások ezek a művészek és azon belül is a zenészek életében, mint a régebb óta hozzájuk kapcsolt sztereotípiák. Nem véletlen, hogy az elmúlt pár évben egyre őszintébb párbeszéd kezd kibontakozni az előadóművészek körében tapasztalható mentális problémák és az iparág jellemzőinek kapcsolatáról. Többrészes cikksorozatban próbáljuk bemutatni az alapvető problémát, az ezzel kapcsolatos közelmúltbeli kutatásokat, és az ezekre adott nemzetközi és hazai reakciókat.

Mivel egészen összetett problémakörről van szó érdemes hátra lépni egyet és feltenni néhány alapvető kérdést. Miért is olyan meglepő, hogy aki alkotó, kreatív művész az egyben érzékenyebb is? Nem pont ebből meríti az energiát az alkotáshoz? Hát a leghíresebb, legjobb zeneszerzők is szenvedtek valamitől, de minimum függői voltak valamilyen stimulánsnak életük jelentős részében, nem igaz? Beethoven, Liszt, Miles Davis, Jimi Hendrix, Brian Wilson, Townes van Zandt, Kurt Cobain? Hol lettek volna ők a különböző testi, lelki bajok és az abból fakadó fájdalom nélkül? De valóban olyan elengedhetetlen a szenvedés az alkotáshoz? Nem lehet, hogy a nagyfokú kreativitásra való hajlamból fakadóan alakulnak ki ezek a problémák? Vagy még inkább az alkotás, előadás köré kiépült környezet, annak minden elemével felerősíti ezeket a személyiségjegyeket? De egyáltalán honnan tudjuk biztosan, hogy a művészek körében nagyobb arányban találunk példát a különböző mentális betegségekre?

Az a felvetés, hogy a kreatív személyiség elengedhetetlenül összefügg a mentális problémákra való hajlammal régóta visszatérő gondolat, évezredes irodalma van és több tanulmány is született már a témában. Sokatmondó azonban, hogy ezen kutatások jelentős része is inkább olyan ritkábban előforduló példákra fókuszált, mint a skizofrénia vagy a bipoláris zavar, illetve ezeknek a nehezen megfogható kreatív zsenialitással való összefüggései. (Lásd az alacsony látens gátlásosság kérdését vagy a dopamin szerepét.) Az ezek alapját adó legendás eseteket, a szenvedő zseni mítoszát éltető, általában tragikus példákat mindannyian ismerjük, az elmúlt pár évben azonban egyre nagyobb figyelem irányult olyan, az össztársadalomban is nagyobb arányban érzékelhető, általánosabb problémákra, mint a szorongás, a depresszió vagy a pánikroham.

A zenészek körében tapasztalható riasztó folyamatokra egy nagy port kavart 2016-os brit felmérés hívta fel a figyelmet. A Help Musicians UK szervezet kezdeményezésére lefolytatott kutatás eredményéből kiderült, hogy a megkérdezett több mint kétezer zenész 70%-a tapasztalt már szorongást vagy pánikrohamot, és közel ugyanennyi, 68%-uk volt depressziós. Hasonló arányokat találunk egy 2019-es felmérésben, amelyet a svéd Record Union digitális terjesztő készített ezerötszáz független zenész körében. A 73 Százalék néven ismert riport már címével is utal azokra, akik igennel válaszoltak arra a kérdésre, hogy tapasztaltak-e valamilyen negatív érzelmet, szorongást, depressziót vagy stresszt a munkafolyamat során. Érdekes adalék, hogy a kutatás szerint a fiatalok (18-25 évesek) körében ez az arány 80%-os, míg az életkor emelkedésével fokozatosan csökken. A 46 évesnél idősebbeknek már „csak” a 49%-a élt át hasonlót. Az összes megkérdezett harmada esetében pedig pánikroham is előfordult. Ez csupán a két, talán legismertebb példa, de az elmúlt öt évben rendszeresen készültek hasonló kutatások szerte a világban (2016-ban Ausztráliában és Új-Zélandon, 2018-ban az USA-ban több alkalommal is vagy épp tavaly Franciaországban), amelyek megállapításai, ha nem is pont ugyanilyen számokkal, de egyfelé mutatnak. A zenészek, zeneiparban dolgozók körében az össztársadalomhoz képest jóval magasabb arányban jelentkeznek a már említett mentális problémák.

A zeneipar sajátosságai….

Miért lehet a zeneipar (vagy tágabb értelemben az előadóművészet) ennyire romboló hatással az egyénre? Milyen sajátos, máshol nem jellemző körülményeket találunk, ha jobban megvizsgáljuk ezt a közeget? A fentebb említett 2016-os brit kutatást közösen jegyző Sally-Anne Gross és Dr. George Musgrave első lépésben kibővítették, majd idén Can Music Make You Sick? (Beteggé tehet-e a zene?) címmel könyvben is kiadták munkájukat, amelyben ezekre a kérdésekre próbálnak minden részletre kiterjedő választ adni. (A könyv egyébként ingyen letölthető a kiadó honlapjáról.) A kutatások második etapjában, 2017-ben megjelent tanulmányukban alaposan végig veszik a lehetséges káros hatásokat.

Sally-Anne Gross és Dr. George Musgrave a kötet szerzői

Az első és talán legfontosabb a mindent átható bizonytalanság. Ennek legkézenfekvőbb formája a kiszámíthatatlan kereskedelmi siker és így a bevételek tervezhetetlensége, ami nemcsak a lemezeladások, a merch és úgy általában a koncertezés előre nem látható mivoltában nyilvánul meg, hanem a kapupénz intézményében is. Utóbbi persze egyszerre lehetőség és kockázat is a zenésznek, és érthető a promóterek, klubok szempontja is, azonban ha az anyagi bizonytalanság okozta szorongásról és stresszről beszélünk nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy nagyon sok esetben még ha a fellépés meg is valósul, az adott estéért (tehát a zenész szempontjából a munkájáért) járó fizetés összege is képlékeny. Hasonlóan homályba vész úgy általában a visszacsatolás egyértelműsége, ami kihat az önértékelésre is. A zenészi lét egyik elkerülhetetlen velejárója az, hogy nincs egyértelmű siker, amit objektíven el lehet érni, illetve ami van (a hallgató élvezze, szeresse, amit kap) az túlságosan is kiesik az előadó befolyása alól. Ide sorolható még, hogy a koncertezésből fakadóan túl gyakran kell változó körülményekkel szembenéznie egy zenésznek, legyen az olyan mindennapi kérdés, mint hogy hol, mikor kerül ágyba, mit, mikor tud enni, tud-e rendes testmozgást végezni, lesz-e ideje saját magára. Az a fajta tervezhető, előre látható napirend, amelyhez a társadalom nagyobb része hozzászokik az előadóművészek életében teljesen máshogy vagy szinte alig jelenik meg. Ez pedig nem apróság, sőt. A testünket érő mindennapi behatások iszonyatosan nagy erővel tudják befolyásolni gondolkodásunkat, mentális állapotunkat is.

Ahogy Tamsin Embleton, egy kifejezetten a zenészekre specializálódott terapeuta a VICE magazinnak nyilatkozva elmondta, a stresszel összefüggésbe hozható legfontosabb hormonnak, a kortizolnak a szintje „olyan magas lehet egy élő koncert során mint ejtőernyőzés közben”. Ahogy a zenész elhagyja a színpadot úgy hirtelen le is zuhan ez a hormonszint, és az így keletkező energiaveszteség óriási. Ilyen amplitúdójú kilengést egy turné során nap mint nap megélhetnek ez előadók esetleg anélkül, hogy rendesen kipihenhetnék magukat. A különböző okokból (turné, lemezfelvétel, határidők stb..) hosszan tartó stressz egyik jellemzője éppen a kortizol szintnek a tartós megemelkedése, ami már önmagában komoly egészségügyi kockázatokkal jár. A kiszámíthatatlanság, a váratlan helyzetek egy bizonyos pontig ugyan előnyünkre válhatnak, de túlzott jelenlétük, a körülmények, viszonyítási pontok illékonnyá válása a tehetetlenség érzéséhez és ezen keresztül szorongáshoz és stresszhez vezethet. És ahogy Jamie Binns, zenei menedzser mondta Grosséknak „ez a legkiszámíthatatlanabb karrier, amit bárki számára el tudok képzelni.”

A káros hatások másik nagy csoportja a munkakörülményekből és az iparág jellegéből fakad. Ide tartozik a digitális korral járó facebook economy, a rajongókkal való folyamatos kapcsolattartás, ami a munkaidő és a szabadidő közti határ teljes elmosódásához vezet. A folyamatos jelenlét igénye egyrészt az egész zeneipart átalakíthatja (lásd a Spotify mindenre kiterjedő hatását), másrészt azonban az emberi kapcsolatok erodálódásával illetve átalakulásával járhat, és ahogy megnő a személyes ismeretségek szerepe, úgy erősödik a zenészlét bizonytalansága. „Minél régebb óta dolgozol a zeneiparban annál inkább érzed a kézzelfogható véletlenszerűségét” – fogalmazott egy londoni producer, de talán még jobban rámutat a lényegre a Teeth & Tongue néven alkotó Jess Cornelius, aki szerint zenészek esetén nem igaz, hogy „annyit veszel ki, amennyi energiát beleraksz, mint sok más foglalkozásnál. Nagyon nagy része egyszerűen szerencsén vagy azon múlik, hogy kit ismersz.”

A networkingelésből, a folyamatos, 0-24-es jelenlétből kifolyólag pedig borzasztóan felgyorsul az idő a zeneiparban résztvevők számára. Ehhez gyakran kapcsolódik az alkohol és egyéb tudatmódosítók használata, amely ugyan rövid távon megkönnyítheti az alkalmazkodást, de hosszú távon pusztító hatással lehet a használóra, függést alakítva ki benne. És természetesen meg kell említenünk a nők helyzetét, akiknek szexuális visszaélésekkel és a bullyinggal is meg kell küzdeniük, a testüket érintő irreális elvárások mellett – írja Gross és Musgrave.

Ezek hátterében bizonyos pszichoanalitikus értelmezések szerint sok esetben töredezett énkép, a színpadon előadott és a magánéletben megélt személyiség közti feszültség található. A zenész azonosul a mások által kapott visszajelzésekkel, így nem csoda, ha a zeneipar tudatos munkája egy-egy image kialakítására szélsőséges esetben destruktív is lehet. Minél több nyilvános szereplés idejére kell átalakulni, annál többször fog az előadó azonosulni azzal a személlyel, akit a közönség imád. Ha ez „a kereskedelmi személyiség” és a privát én túl messze áll egymástól az könnyen súlyos érzelmi instabilitáshoz vezethet.

…. vagy egyszerűen csak korunk jellegzetes tünetei?

Mindezt olvasva valaki felteheti a kérdést, hogy nincs-e ez egy kicsit felfújva. A zenészeknek persze nehéz, de az átlagembernek sem könnyű, a zenészek legalább azt csinálják, amit szeretnek és másoktól is folyamatosan ezt a szeretet kapják vissza. Ez utóbbi egyrészt egyáltalán nem biztos (különösen az internetes bullying világában), és ahogy az idézett tanulmány is kitér rá egyszerűen túlkínálat van, nemcsak a zenéből úgy általában, hanem a jó zenéből is. Ebből kifolyólag a többség egyszerűen nem él meg a zenélésből, és hogy éppen ki lesz az, aki igen (ahogy arra az előbb utaltunk) csak részben múlik az előadón magán. (Még akkor is, ha a középréteg, a szolid megélhetést elérő zenészek száma lassan, de növekszik.) Annyi azonban biztos, hogy ezek a jellemzők nem feltétlenül egyediek, inkább koncentrációjuk, összességük az, ami igazán destruktívan hathat az annak kitett egyénre.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy ezek a káros hatások, az énképünket érintő folyamatos visszacsatolás felerősödése, a munka és az egyén viszonyának megváltozása, a körülmények illékonnyá válása a mindennapi életünket úgy általában is átható folyamatok. Az előadóművészekre jellemző önmegvalósító, kreatív vállalkozói életforma, annak minden szabadságával, előnyével és hátrányával együtt egyre nagyobb arányban jelenik meg a társadalom egyéb csoportjaiban is. Nem véletlen, hogy az utóbbi pár évben, a speciálisan a zenészek mentális állapotával foglalkozó kutatásokkal párhuzamosan, egyre népszerűbbek azon társadalomtudósoknak, filozófusoknak az írásai, akik rendszerkritikus elméleteik középpontjába helyezik a szorongást, a depressziót, és azokról korunk elkerülhetetlen népbetegségeként írnak. Közülük is leginkább Byung-Chul Han vagy Mark Fisher munkái lehetnek különösen érdekesek.

Előbbi elméletében például visszaköszönnek a zenészlétben kikristályosodott problémák. A Gross által hiperkompetitívnek leírt zeneiparban tapasztalható folyamatos versengés, a teljesítményelvűség Han szerint az átlagember mindennapjaiban is egyre inkább megtalálható. Ezzel párhuzamosan egyre több olyan munkafajta jön létre, amelyben a kreativitásunkat, érzelmeinket kell valamilyen formában áruba bocsájtanunk. Amennyiben ez kiegészül azzal a társadalmi kényszerrel, hogy folyamatosan aktívak, elérhetőek maradjunk az egyszerre vezethet hiperaktivitáshoz és kiégéshez. A teljesítménykényszerből fakadó személyiségtorzulások „további eredmények elérés(é)t kényszeríti(k) ki. Ezért a gratifikáció sohasem jut nyugvópontra.” – írja Han A kiégés társadalma című esszékötetében. Az ember végül saját magát zsigereli ki.

 Rajongók a 2017-ben elhunyt Chris Cornell sírjánál (David McNew/Getty Images)

Vessük ezt össze azzal a Grossék könyvében is megjelenő gondolattal, amely szerint a zenészek nem pusztán saját maguk legmélyebb érzéseit, gátlásokat, félelmeket, traumákat engednek át a nagyközönségnek dalaikon keresztül, ahogy azt általában elgondoljuk, hanem manapság ennél jóval többet kell tenniük, „a zene önmagában többé nem elég: a jelenlét és a láthatóság lettek a kulcsszavak”. A rajongók kapcsolódni akarnak az előadókhoz, emberként is jobban megismerni őt, látni, amit ő lát, párbeszédbe elegyedni vele. Ennek természetesen óriási előnyei vannak, és ha valaki képes ezt mederben tartani rengeteget profitálhat belőle mind szakmailag, mind emberileg. Azonban a folyamatnak kézzelfogható veszélyei vannak, a kitárulkozás, az autentikusságra való igény éppen, hogy az énkép felborulásával járhat, amelynek végeredménye az az önkizsákmányolás lehet, amelyről Han is ír.

Mark Fisher ezzel szemben jóval nagyobb hangsúlyt helyez arra, hogy ezek a mentális problémák nem pusztán napjaink társadalmi, gazdasági berendezkedésének velejárói, hanem ráadásul az arra adott válaszok is valójában a problémát erősítik. Azzal, hogy a terápiás megoldások kizárólag az egyéni traumákban, személyes történetekben keresik az okokat arra vezetik az embert, hogy „hiperperszonalizálja” a problémáját, amelyet azonban – Fisher szerint – részben éppen a környezeti hatások okoznak. Gross alapállása is hasonló azzal, hogy a zeneipar alapvető működéseit vizsgálja és megpróbálja megérteni azt, milyen hatások érik az előadókat és háttérmunkásokat, miben lehetne, kéne változtatni ahhoz, hogy ezeket a riasztó számokat csökkentsük.

Aztán jött a COVID

Persze 2020-ban minden más megvilágításba került a koronavírus hatására. Az előadóművészet egyes országokban más és más ütemben, de jóformán teljesen leállt. A zenészek koncertezési lehetőségei végletesen beszűkültek, különböző furcsa formákban (streaming vagy épp autós koncertek képében) éltek, élnek tovább valamennyire. A zenészlét illékonysága pedig kíméletlenül bebizonyosodott. Volt olyan ország, ahol az anyagi nehézségeket valamennyire enyhítették kormányzati beavatkozással, de ettől függetlenül ez az időszak tökéletes táptalaja volt a már említett mentális problémák felerősödésének.
Az élő fellépések elmaradásával nemcsak az elsőszámú bevételforrás esett ki a zenészek számára (nem is beszélve ugye a háttérmunkásokról, akik sokszor 100%-ban ebből tartották fent magukat), de az énkép alapja is egyik napról a másikra eltűnt. Ugyan ebben is benne rejlik a lehetőség a pozitív változásra, és Gross egy interjúban el is mondta, hogy sokan így is értékelték számára, hogy újra lelassult az idő körülöttük, azért ez egyértelműen az érzelmi instabilitás további erősödésével, az énkép teljes összeomlásával fenyegethet. Arról nem is beszélve, hogy az élőzene ereje, a közönségtől koncertezés közben kapott energiák milyen kulcsfontosságú szerepet töltenek be az előadók életében. Ezt a streaming képtelen pótolni, sőt az a fura helyzet adódhat, hogy éppen az online jelenlét kényszere az, ami még jobban felerősödik ebben az időben. Ez pedig pont azt a social media hálót erősíti meg, amelynek hátulütőiről már korábban beszéltünk.

Ugyancsak a COVID időszak egyik velejárója és az énkép megkérdőjelezésének egyik alapja lehet a zenészlét mint teljes szakma veszélybe kerülése és egy egész társadalom erre adott válasza. Milyen és mennyi támogatást kapnak? Hogyan alakul a közbeszéd, mennyi együttérzés, megértés, pozitív energia áramlik a zenészek felé? Hogyan árazza be egy társadalom a zenészeket? Ez talán durván hangzik, de azzal, ahogy a művészekhez, a kulturális élet szereplőihez viszonyulunk nemcsak saját magunkról mondunk el valamit, de róluk, illetve az ő szerepükről is beszélünk. Elcsépelt gondolat, de igaz, sokat elmond egy társadalomról hogyan bánik a művészeivel.

Ami mindenképp pozitívumként fogható fel akár itthon, akár külföldön az a művészlét nehézségeiről való beszéd térnyerése. Nagyon úgy tűnik, hogy a COVID okozta leállás és az abból fakadó kihívások olyan helyzetbe hozták az előadóművészeket, ahol már nem érdemes tovább tabusítani a megélt anyagi és mentális problémákat. Ez a kimondatlanság ugyanis szintén visszatérő eleme volt Gross és Musgrave kutatásának, amelyből úgy tűnt mindenki magában akarja megoldani ezeket, nehogy a végén nehéz esetnek bélyegezzék, és így elveszítse nehezen kiküzdött helyét ebben a végletekig feszített versenyben. 2020 és a COVID egyértelművé tette, hogy ez a verseny pillanatok alatt leállítható.         

A cikk második és harmadik része itt olvasható.