Ritmus és hang

Az előző két részben sok oldalról megpróbáltuk bemutatni hogyan áll most a zenészek mentális egészségéről való párbeszéd külföldön és itthon egyaránt. Milyen gondolatok merülnek fel azokban, akik erről kutatnak, akik a zeneiparban dolgoznak, illetve milyen szervezetek és egyesületek próbálnak meg aktívan változtatni is valamin, hogy javuljon a zenészek helyzete. Legközelebb mégis akkor kerülünk ehhez ha meghallgatjuk azokat, akik át is élik mindezt. Négy magyar zenésszel beszélgettünk a karrierjükről, szorongásaikról és arról hogyan élik meg ezt a különösen nehéz évet.

Ez a szabadság ára?

„Nekem ez egy nagyon szép átmenet volt” - mondja Korpás Éva komáromi énekesnő, amikor az egykori biztos állásának feladása szóba jön. Egykor tanári munka mellett zenélt, de már tizenkét-tizenhárom éve csak ebből él. „Nem izgultam igazából soha emiatt, nem voltak kétségeim sem. Mindig megoldódott a helyzetem, mindig jöttek felkérések, megkeresések.” A szezonban tavasztól őszig rendszerint elég sok fellépése volt, hogy a decemberi csúcs után egy kicsit mindig legyen pár hónapnyi lelassulás. „Meggazdagodni nem lehet ebből, a rétegzene mivolta miatt, de egy normális fizetést meg lehet keresni vele. Cserébe szeretem, imádom.”

                                       Korpás Éva (fotó: Decsi Kati)

Takács-Nagy Jázmin még nem kellett, hogy döntsön a tanárkodás és a zenélés között, egyszerre csinálja a kettőt, sőt mellette még éppen a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója is. Tanulmányait mostanában fogja befejezni. Tanárként Rákosliget és Mohács között ingázik, a MUS-E programmal pedig elsősorban hátrányos helyzetű gyerekeknek tart művészetnevelési foglalkozásokat. Mindemellett próbál zenészként is érvényesülni a Zengő együttessel, illetve saját szólóprojekteken is gondolkozik már. Mohács mellett egy faluban nőtt fel, 16 évesen költözött Budapestre, hogy népzenét tanuljon. De már most úgy látja, hogy „komolyabban felduzzadt ez a vonal, mintha telítődne ez a piac is. Úgy érzem, hogy van egy adott réteg, akik futnak zenészként, őket nézve sokszor azon gondolkodom, hogy én még nem tartok sehol, és emiatt szorongok. Mit kell nekem tennem ahhoz, hogy foglalkoztatva legyek?”

                 Takács-Nagy Jázmin (fotó: Varga Ádám)

Makó Dávidot legtöbben a The Devil’s Trade nevű szólóprojektjéből ismerhetik, de vannak bizonyára páran, akik még emlékeznék rá a Stereochrist zenekar énekeseként is. „Nekem a kezdetektől volt egy viszolygásom a zenéléstől, mert apám hivatásos zenész volt, és láttam ennek az árnyoldalait. Bennem az még mindig egy kicsit alantas dolog. Tényleg zenész vagy, akkor mihez értesz? Mivel tudod kivenni a szereped a világból? Nem biztos, hogy emiatt, de nekem mindig volt emellett valami más is, amivel foglalkoztam. Volt egy iszonyatosan jól fizető állásom egy időben, undorító meló volt egyébként. 2016-ban amikor Devil’s Trade-ként az első Európa turnéra mentem még ott dolgoztam, közben viszont félállásban már edzősködtem is. A turné harmadik állomásáról aztán írtam egy emailt a munkahelyemre, hogy én felmondani jövök majd haza. Azóta nincs főnököm, de a zenélés mellett edzőként is dolgozom tovább. A két dolog nagyon jól kiegészíti egymást, főleg ha minden megy rendesen.”

A jól fizető, de borzalmas állásról iamyanknak is van személyes tapasztalata. „Én 20 és 25 éves korom között fejlesztőként dolgoztam egy reklámcégnél. Nagyon jól kerestem, de hamar elviselhetetlen lett az ottani nyomás. Mindig ki akarták passzírozni belőled a maximumot. Az volt az érzésem, hogy nem motiválnak, hanem fenyegetnek. Egy idő után úgy voltam vele, hogy én ezt nem bírom tovább.” A reklámcéget otthagyva a zenélés mellé neki is a tanítás lépett az életébe. Évek óta az imPro School elektronikus zenei iskola oktatója. „Ahogy elkezdtem tanítani ugyan fele annyi lett a havi bevételem, mint előtte, de éreztem, hogy ebből a fele keresetből annyira le fogom tudni csökkenteni a kiadásaimat, hogy még így is sokkal jobban érezzem magam. Úgy voltam vele, hogy ez a szabadság ára.”

„Mindig volt valami, amivel megmagyaráztam miért kapok éppen szívrohamot”

Amikor arra terelődik szó, hogy a szorongás, a mentális problémák mennyire voltak jelen az életükben korábban is, eltérő válaszokat kapunk. Éva elég szerencsés alkatnak mondja magát, aki még ha kételkedett is magában, de egészen az idei évig nem igazán érzett magában szorongást. Lehet, hogy azért is, teszi hozzá, mert a „folkzene lehet ad egyfajta stabilitást azzal, hogy mindig hasonló számú közönség előtt zenélnek, a visszajelzés talán egyenletesebb.” A népzene világának sajátosságai Jázminnal beszélgetve is felmerülnek. Egész pontosan a táncház szerepénél megjegyzi, hogy „ott éppen a szorongásait tudja kiélni az ember. Én néptáncoltam is a zenélés mellett, és a táncban megvan az, hogy a tested annyira elfárad, hogy azon keresztül a szorongás is elúszik. Ott abban a pillanatban nagyon jó tud lenni, viszont a következő napokban érezni újra a hiányt nagyon nehéz. Minden nap belevetni magadat viszont nem könnyű, mert egy idő után felőröl a pörgés.” A táncházban az sem egyszerű, hogy nem mindig tudja kikapcsolni a szakmaiságot és teljesen elengedni magát. Előfordul, hogy „nézed milyen jó valaki a színpadon és te nem érzed magad annak.”
   

                The Devil's Trade (fotó: @volume.of.voids)

Ezt a fajta drasztikus hullámzást Dávid is elég jól ismeri. Még 2004-ben pár héttel azután, hogy a Stereochrist zenekarhoz csatlakozott rögtön egy európai turnére indultak. „Az még igazi underground turné volt, foglaltházakban 15 emberrel, de mégis nagyon nagy dolog volt. Egy forintot nem kerestünk vele, saját pénzből fizettük ki a végén a turnébuszt is.” Ezt követően jött az életébe négy, öt olyan év, amikor ez a fajta hullámvasút annyira erős volt, hogy kialakult nála egy nagyon erős pánikbetegség. „Mindig volt valami, amivel megmagyaráztam miért kapok éppen szívrohamot. Volt, hogy kiléptem az utcára, mentem a főiskolára turné után két nappal és az volt bennem, hogy nemcsak, hogy nem tudom kifizetni a számláimat abból, amivel foglalkozom, de ezek az emberek körülöttem nem is tudják, hogy én egyébként mivel foglalkozom. Klasszikus pánikbetegség, hidegverejték, ájulás. Ilyenkor hazamenekültem, két sarokra laktam a Kultiplextől, gyorsan bementem oda, mert gondoltam biztos van ott valaki, akivel majd lehet inni meg kábózni. Aztán gyorsan kiütöttük magunkat. Ezt nem hívtuk akkor pánikbetegségnek, csak szimplán nyomorultak voltunk.” Elmondása szerint ez akkoriban annyira nem volt téma, hogy csak évekkel később állt össze a fejében min is ment keresztül. „El kellett volna mennem egy szakemberhez, aki nekem segít akkor, de én ezt tök egyedül leküzdöttem. Az kellett hozzá, hogy teljesen abbahagyjam a zenélést. Egy éven át én még zenét se hallgattam. Egy előadó volt, Bob Marley, akit elviseltem, de őt is ritkán. Nem is énekeltem, nem is dünnyögtem magamban, semmi. Ekkor fordultam újra a sport felé, az segített kijönnöm ebből a nyomorúságból, rájönnöm arra, hogy mit kell tennem fizikailag, hogy összeszedjem magam. El kellett törni teljesen ahhoz, hogy részeiből össze tudjam rakni újra.”

Yanknak a szorongásról az iskolában és a már említett munkahelyén érzett állandó nyomás ugrik be. Az elmúlt pár évben, amióta ilyen szinten a zenélésre fókuszál ez kevésbé van jelen. Ettől függetlenül ennek is megvannak a veszélyei és volt időszak, amikor a folyamatos alkotáskényszertől eljutott a kiégésig. „Amikor már azért csinálod megállás nélkül, mert félsz tőle, hogy ha megállsz akkor leesel a lóról és nem tudsz majd visszaülni rá. Ez velem is megtörtént, én is volt, hogy belecsúsztam ebbe. Az lett a következménye, hogy megutáltam magamat. Akkoriban egészen biztos voltam benne, hogy ez zsákutca, az egész életemet rátettem valamire, ami nem működik. Én tökre tehetségtelen vagyok, Magyarországon amúgy is az egész lehetetlen. Falnak mentem, kész, vége.” Aztán rájött, hogy ez egy túlfűtött helyzetben érzett erős mentális reakció volt. „Akkor behúztam a féket és inkább önterápia alapon kezdtem el dolgozni a zenéken, nem távlati alapon.” Ez nagyjából két, három éve történt, pont ekkoriban fordult határozottabban az ambient felé. Azóta úgy érzi, hogy „gyógyítom magam és megosztom másokkal. Játszom, mint egy gyerek.”

A dalírás néha szenvedés, a koncert viszont csoda

A zenélés, az alkotás mentálhigiéniás része más és más módon, de úgy tűnt mindannyiuknál kulcsfontosságú. Még akkor is, ha nem mindig az a gyermeki öröm kapcsolódik hozzá, amit Yank mondott. „A dalírásban én rettenetesen szenvedek, kiégek, és közben önmagam megkérdőjelezése folyik.” – avat be minket a művészet árnyoldalába Dávid. „Van, hogy elsodor nagyon, amit csinálok, de van, hogy kijózanodom és biztos vagyok benne, hogy ez nagyon rossz, és azonnal abba kell hagynom. Csak a végén derül ki, hogy mi lesz belőle.” Jázminnak is kötődnek az alkotáshoz szorongató tapasztalások. „Vannak képek az ember fejében, amiket ki akarna fejezni, de van, hogy nem tudja úgy megtalálni a módját. Nagyon sok szerep van, ami szerint működünk, ezeken a szerepeken keresztül határozzuk meg magunkat, az alkotás folyamatában viszont az kéne, hogy megtörténjen, hogy megtaláljuk a szerepektől mentes legbelsőbb énünket. Ehhez viszont idő kéne, amit nem találok eleget.” Sokszor nincs elég ideje arra, hogy minden más elfoglaltsága mellett egyszerűen leüljön és egy egész napot azzal foglalkozzon, hogy valamit megpróbál alkotni.

Az alkotás kényszere valós probléma, és annak elengedését tartja a kulcsnak Yank is. „Ha mindig az a cél, hogy akarok valami faszát csinálni, akkor nem fog menni. De ha sikerül azt érezni, hogy én most ebben az egy órában csak jelen akarok lenni amíg gitározok, zongorázok, nem gondolom tovább, nem gondolok a kontextusra, nem kezdem el megítélni csak azzal foglalkozom, hogy ez most egészséges, biztonságos, jó érzés, hogy történik itt valami velem. Ha elcsípi ezt zenészként az ember, akkor törvényszerű, hogy az eredmény lesz annyira erős, hogy a hallgató külső füllel is érzi, hogy az a szám egy ilyen folyamat során született.” Így ideális esetben pont az alkotás tud megmenteni a burnouttól.

Ha a dalszerzés néha pokoli is a színpadon állás, a közönséggel való kapcsolódás varázslatos élmény. Ezt egyértelműen mindenki megerősítette. Éva sokszor zenél gyerekeknek például, ami még nagyobb örömöt ad neki. „Az az őszinteség, amivel ők viszonyulnak a zenéhez az olyan energia, ami csodálatos. Olyan erővel fejezik ki az érzelmeiket, ahogy felnőttek nem tudják. Ezek a koncertek olyan mélypontokon juttattak túl, amikor nem is tudtam elképzelni, hogyan fogok tudni kiállni a színpadra. Volt, hogy ez napokig kitartott és tudtam belőle táplálkozni.” A gyerekek felől érkező energiákat Jázmin is kiemeli. Volt, hogy fizikálisan nem érezte jól magát, de mégis elment zenélni egy közel harminc fős harmadikos osztályba a MUS-E programmal. „Annyira sok erőt adtak nekem azzal, ahogy megrohantak, hogy rögtön feltöltődtem.”

De legyen bármilyen a korosztály, Jázmin szerint amikor jól sikerül egy fellépés „akkor egyszerre vagy jelen, de zársz ki mindent. Ott eufóriát és szárnyalást érzel.” Ezt a nehezen megfogható érzést Dávid nagyon érzékletesen írta le. „Ha jól működik egy koncert akkor elemelkedem a földtől, iszonyatos energiák mozdulnak meg. Kialakul egy kapcsolat a közönség és köztem, miközben én nagyon szeretek egyedül lenni, de ilyenkor egyszer csak feloldódik ez a magány és azt érzem, hogy másnak is van ez az érzés, más is ugyanígy megküzd vele és ebben valahogy középen találkozunk. Én segítek neki azzal, hogy van erről dal, ő segít nekem azzal, hogy érezteti velem, hogy tudja miről szól. Hogy nem vagyok egyedül, és ő sincs egyedül.”

A zenészléttel járó stresszfaktorokat, a tervezhetetlenséget, a kiszámíthatatlanságot vagy az esetleges fellépés előtti szorongást mindenki máshogy éli meg. Yank van, hogy leül a zongorához és mivel saját bevallása szerint nem tud igazán jól játszani rajta ez őt instant átkapcsolja. „Annyira fókuszálnom kell, hogy nem tudok másra összpontosítani és kitakarodnak a gondolatok a fejemből.” A fókuszálás a kulcs Dávidnak is minden fellépés előtt. „Egy turnén az első koncert előtt önkívületi állapotban rettegek. De van azért már egy olyan rutinom, ami nem engedi, hogy ezt mutassam. Ez nekem a küzdősport múltamból jön. Azáltal, hogy nem mutatom valamennyire uralom is ezt a rettegést.” Minden koncert előtt megpróbál egy órát elvonulni, egyedül lenni. Ez nem mindig sikerül, főleg akkor nem ha itthon játszik önálló koncerten, de ha máshogy nem megy akkor bezárja magát a WC-be. „Azért fontos, hogy lekapcsoljam az ingereket, mert minden zaj attól az igazságtól veszi el a figyelmem, hogy amikor a legrosszabb formámat hozom még azzal is tudok annyit adni, amivel az emberek megkapják azt, amiért eljöttek. Ez a szorongás inkább a saját elvárásaim miatt létezik.” Konkrét praktikus tanácsként az elszigeteltségen túl a légzéstechnikákat említette, amelyeket nemcsak koncertek előtt, de az edzéseken és a mindennapokban is gyakorol.

Az ingerektől való elszakadást Jázmin is nagyon fontosnak tartja. „Egy ideje rájöttem arra, hogy időnként kell, hogy teljesen más dolgot csináljak. Kell pár nap, amikor hozzá se nyúlok a hangszeremhez. Ez nagyon nehéz az idő szűkössége miatt, mert tudod, hogy most érsz rá gyakorolni, de akkor is meg kell adni ezt magamnak.”

Évának családanyaként előfordult, hogy a koncertet megelőző pár óra fárasztóbb volt, mint maga a fellépés és az azzal járó utazás. „Embert próbáló tud lenni család mellett, de nekem a szülői segítség rengeteget jelentett. Az utazásokat tényleg nehéz sokszor a családdal összeegyeztetni, nőnek valamivel nehezebb is talán, mint a férfiaknak. Különösen amíg picik a gyerekek.” Ennek ellenére sem cserélné fel, mert annyi örömet kapott a színpadon állástól. Gyakorlatilag szükségletté vált számára. Nőként egyébként különösen fontos kérdés a családtervezés zenészként. Jázmin még ugyan nem tart itt az életében, de már többször elgondolkozott rajta mennyire nehéz lesz majd nőként családot vállalni és így esetlegesen kiesni akár évekre a körforgásból. Tart attól, hogy „nem egyszerű benne maradni a közegben gyerekvállalást követően.”

„nincs olyan fórum, ahol ezt megosztjuk egymással”

Hogy itthon mennyire kibeszéletlen téma mindez arról sokat mond, hogy a teljesen más közegből érkező zenészeknek vannak hasonló élményeik. Dávid szerint „vannak olyan színterek, ahol ez napi szintű beszéd tárgya, mint a valódi underground, akik nem is vágynak máshova, hanem ide tartoznak. Itt az ilyen személyes témák mindennaposak. Itt sokkal könnyebb kommunikálni.” Viszont a nyilvános események ebben a szcénában is hiányoznak. Erre jó példát ad egy személyes története.

„Mi négy évvel ezelőtt szerveztünk egy estet Zolival. (Jakab Zoli, sok fontos hardcore, metál zenekar mellett Dávid menedzsere is. – a szerk.) A Seattle-i hardcore szintér egyik ismert háttérfigurája volt a vendégünk. Őt tizenhárom éves kissrác korában félrediagnosztizálták Amerikában, gyógyszeres kezelést kapott, és felnőtt korára női mellei voltak. Folyamatosan járja a világot és különböző eseményeket szervez, ahol a saját élményeiről beszél. Elég súlyos fickó egyébként, egy hétre itt is ragadt. Minket akkor eléggé megihletett, és hogy ne csak ő beszéljen meghívtunk pár ismertebb underground, hardcore arcot. Én is beszéltem, Zoli is beszélt. Az esemény végén a nagyjából hatvan emberből, aki ott volt bárki felállhatott, elmondhatta a saját történetét, a maga szorongásait, bajait. Négy-öt srác meg is ihletődött annyira, hogy fel is állt és nagyon durva sztorikat meséltek el. Utána pár napig égett bennünk az ötlet, hogy kéne ebből sorozatot csinálni, körbemenni az országban és legalább ezt a punk, hardcore közeget megmozgatni ebben a témában. Látszott, hogy igény lenne rá és sokat tudna segíteni. De azt nem látom, hogy zenészek emögé beállnának komolyan. Szerintem ebben is le vagyunk maradva jó pár évvel. Nem ismerek olyan zenészt, aki ki merne állni a nagy nyilvánosság elé és azt merné mondani, hogy nem vagyok jól. Van egy kép, akit követtek, de az a színpadon van, a színpadról lejőve nem funkcionálok jól. Vagy csak annyit mondana, hogy gyenge vagyok. Nagyon, nagyon kevés zenész merné ezt felvállalni. Pedig csomó külföldi példa mutatja, hogy az emberek elfogadják ezt.”

A hazai helyzettel szemben még Yank is elég kritikusan fogalmazott. „Úgy általában a szorongást, depressziót okozó élmények, traumák feldolgozása itthon egyébként sem működik. Ezekről nem beszélünk. Szerintem részben ez vezet oda is, hogy nagyon sokan úgy kezdenek el zenélni, hogy amit feltételeznek a zenész létről annak semmi köze nincs ahhoz, ahogy ez zajlik. Nem csak biznisz szempontból, hanem emberi szempontból sem. Hogy milyen érzés zenésznek lenni. Hogy mennyi munka megcsinálni egy zenét. Mennyi olyan munkát kell végezni egy zenésznek, aminek semmi köze az alkotáshoz, de muszáj megcsinálni, mert kicsi vagy és nem lesz külön embered erre. Gondolok itt akárcsak arra , hogy egyéni vállalkozóként foglalkoznod kell a szerződésekkel és minden ilyennel. Csomó praktikus dolog van, ami nem romantikus, ezért a média nem is beszél róla. A kezdő zenészek tévképzetekből táplálkoznak. Sokszor azt gondolják, hogy ők szarok, nem jók, nekik nem fog sikerülni, csak azért, mert olyan irreális elvárásaik vannak, amik főleg ebben az országban, ahol egyébként is tök máshogy működik minden, nem valósulnak meg. Ha ezek a tévhitek el lennének oszlatva akkor objektívebb elvárásaik lennének magukkal kapcsolatban. A szorongás a totálisan mellé lőtt elvárásból táplálkozik elsősorban a zenészeknél.”

A fiatalok elvárásait és az abból fakadó kudarcélményeket Yank sokat tapasztalja a tanítás közben. „Volt egy baromi tehetséges csávó, nálam sokkal jobb zenét csinált, masterelte, feltöltötte, aztán egy pár hét után mondta, hogy basszus a haverjaim is alig hallgatták meg, pedig fél évet dolgoztam vele. Most mindig ez lesz?” Yank próbálja mindig tompítani ezeket az irreális elvárásokat a tanítványokban és arra ösztönözni őket, hogy ne a kiadványokban és a lemezekben mérjék magukat, ő is próbálja ezt máshogy nézni. „Úgy tekintek magamra, mint egy asztalos, aki folyamatosan fűrészel, mindig nyomja. Lehet éveken át nem is látod, hogy mit csinál, de ő közben folyamatosan dolgozik. Ha kirakok egy lemezt nem várok el tőle semmit. És ez a kulcs. Mire kész vagy egy lemezzel annyira erős érzelmi kötődésed van vele, hogy azt gondolod ez a világ legjobb albuma. Irreális elvárás és óriási csalódás jellemzi az elején ezt.”

Ez a nyomás pedig ha valahol, akkor a Zeneakadémián pláne nagyon nagy, még ha nem is a lemezkészítés, hanem „csak” pusztán a tanulás és a fejlődés miatt. Jázminnak például négy főtárgy órája van egy héten. Az éneklés mellett citerán, kobzon és tekerőlanton tanul. Ezekre minden héten külön készülnie kell. „Négy különböző tanárral, négy különböző anyaggal haladunk. Egy heted van arra, hogy valamit kicsikarj magadból. Mellette dolgozol, hogy el tudd tartani magadat.” Neki éppen a karantén alatti félév volt az, ami a legjobban sikerült. Akkor érezte azt, hogy közel tud kerülni az anyaghoz, tudta hallgatni napi több órában az archív felvételeket. És ugyan mindenkinek az élménye más lehet valószínűleg nem véletlen, hogy Jázmin elmondása szerinte már a diákok körében jelen van a kiégés és a szorongás. A Zeneakadémián voltak pszichológia órák, ahol előkerültek ezek a problémák, és kiderült, hogy nagyon sok embernél felmerültek ezek az érzések. Többen meg is lepődtek ezen.. Rengeteg ember küzd ezzel, de nincs olyan fórum, ahol ezt megosztjuk egymással. Az ember azt gondolná, hogy amit ő csinál, a zenélés az terápiás folyamat. De ez nem ilyen egyszerű. Pedig annyi eszköz lenne rá művészként, csak nem tudjuk használni.”

„Van olyan koncertünk, amit már ötödször teszünk át”

Azzal, hogy az idei év majdnem teljesen leállt és a jövő év is képlékeny a szorongás még Évában is erősebb, pedig alapvetően pozitív embernek tartja magát. Szlovákiában ráadásul még a magyarországinál korábban és szigorúbb korlátozások léptek életbe. Azóta próbálni sem tudnak a zenésztársaival. „Nem viselem jól a bezártságot, nagyon közösségi ember vagyok. Azzal, hogy nincsenek találkozások, nincs visszacsatolás, sokszor azt is megkérdőjelezi az ember, hogy mennyire értékes.” Ennek persze az anyagi oldala is nagyon nehéz, de a kormánytól legalább annyi támogatást kap amennyiből a havi költségeket fedezni tudja. „Sokszor egyfajta tehetetlenségi erőt érzek magamon, rengeteg mindent meg akarnék csinálni, de nehezen veszem rá magam. Ez nagyon rossz érzés. A nap végén elkezdek számot vetni, hogy vajon ma mi hasznosat csináltam, és néha nehéz erre magamnak mit mondani.” Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tenne semmit, sőt még a szakmai életében is történt haladás, készített ugyanis egy lemezt Szívharang címmel. „Jóformán ez tartotta bennem a lelket.” A lemeznek nagy sikere is lett, viszont „most itt állunk úgy, hogy nem tudjuk előadni. Nem tudunk tovább lépni és nem tudjuk, hogy mi mikor lesz. Le kellett fújni a lemezbemutatót is. Tervezni se lehet, folyamatosan tolódnak ki a dátumok. Van olyan koncertünk, amit már ötödször teszünk át.”

A leállás persze senkinek sem jött jól, de Dávidnak kifejezetten nagy lemondásokkal járt ez az év. „Elsősorban érzelmileg volt nagyon nehéz. Nekem idén kettő, de inkább három teljes turném lett volna, két-három hetesek, plusz a nyári fesztiválszezon, ami az új lemezemet segített volna promotálni.” Ezek között lett volna a saját bevallása szerint is karriercsúcsot jelentő Roadburn fesztiválos fellépés. „Soha nem gondoltam, hogy fogok ott valaha játszani, még arra se gondoltam, hogy rajongóként eljutok rá, de ha mégis eszembe jutott, hogy neadjisten ott játszhatok, akkor úgy voltam vele, hogy azután akár vissza is vonulhatok.” Az album a leállások ellenére megjelent, de valódi visszajelzést így ő sem igazán kapott róla. Mivel Dávid lemezét, a The Call of the Iron Peak-et a metálszcéna egyik csúcsát jelentő Season of Mist kiadó adta ki így van bőven mivel foglalkoznia azért. „Vagy egy interjú, vagy valami más mindig akad. Így, hogy elmaradnak a koncertek minden olyan lehetőség, ami valamilyen élő interakciót jelent bármilyen közönséggel, az a világot jelenti. Kinyúlsz és valaki megfogja a kezed.” A legnehezebben ő is a jövőt érintő bizonytalanságot viseli. „Úgy ahogy van a jövőt azt töröltem a jelenemből. Ha a menedzserem szól, hogy most kötöttem le a harmadik turnédat 2021-re, pár másodpercig hagyom ülepedni és aztán el is felejtem. Kész. Nincs. Senki nem tudja, hogy mi lesz jövőre. Engem olyan szinten nyomaszt ha a jövőre gondolok, hogy inkább hagyom is. Ennél a bizonytalanságnál még az is jobb lenne, ha azt mondanák, hogy soha többet nincs koncert. Azzal tudok mit kezdeni, onnantól kezdve azt kellene felépíteni magamban.”

Jázmin esete kicsit más, hiszen az egyetemre járást és a tanítást nem tudta a COVID bedönteni, így az anyagi biztonsága is valamennyire megmaradt. Az eddig összegyűjtött tartalékait a koncertekért kapott gázsikból viszont már most elkezdte felélni, és ha így halad jövő nyáron már nem lesz félrerakott pénze. És ugyan akadtak pályázatok, például a Hagyományok Háza népzenészek számára kiírt pályázata, de ezeket már inkább szakmájukban előrehaladottabb zenészekre szabták. Nagyon sok zenész ismerőse arra kényszerül, hogy valami más munkát vállaljon. Ő azt tapasztalja, „hogy iszonyatosan feszültek ezek az emberek. Sokan nem merik felvállalni, hogy anyagilag bajban vannak. Őket szerintem nagyon frusztrálja ez.”

Yank saját elmondása szerint elég szerencsés volt. Egyrészt a tanítás neki is megmaradt, másrészt elég izgalmas projektekben tudott részt venni. Alapvetően introvertált emberként a korlátozások jelentős része nem is annyira zavarta meg a napi rutinját. A zenélésbe, kísérletezésbe vetett hite pedig másoknak is mentsvárat jelenthet a lezárások alatt. Még tavasszal indította el ugyanis vasárnaponként jelentkező élő ambient sessionjét, The Hour of Relief címmel, ami most novemberrel visszatért immár a soundcloud oldalára. „Egyszerűen minden jó benne” – meséli erről Yank. „Olyan gyógyszer, aminek nincs mellékhatása. Tudom magamról, hogy nem szeretem kétszer ugyanazt játszani, szóval minden héten ki kell találnom valami újat, tehát fejlődöm, kutatok. Mivel megígérem az embereknek, hogy a héten live stream lesz, ezért hiába tolom az utolsó pillanatig, ha a legszarabb napom is van az évben egy órával a kezdés előtt muszáj letisztítanom a gondolataimat, hogy képes legyek megcsinálni a streamet.”  Elsősorban magának segít ezzel, hogy „ez másoknak is lelki békét tud nyújtani, az egy mellékhatása annak, hogy én tudok haladni a dolgaimmal.”

Hogy aztán ki hova halad a dolgaival azt most 2020 év végén tényleg lehetetlen megmondani a zeneiparban. Mindenki próbálja tartani a lelket saját magában különböző praktikákkal, és megpróbálja túlélni ezt az időszakot mind anyagilag, mind mentálisan. Nem könnyű senkinek sem, de ahogy ebből is látszik a zenészeknek különösen megterhelő lehet. Szóval amikor legközelebb egy magyar zenész lesz olyan bátor, hogy kiáll a nyilvánosság elé a szorongásaival, fájdalmaival, akkor hallgassuk meg, próbáljuk megérteni és ne gondoljuk rögtön azt, hogy jó dolgában nyavalyog. Inkább gondoljunk arra, hogy amögött a sok örömteli, mély és emlékezetes pillanat mögött, amit valamiért egy zene adott nekünk ilyen és ehhez hasonló kételyek, önmarcangolások, nehézségek és rengeteg kemény munka áll.

A cikk első és második része itt és itt olvasható.