Ritmus és hang

be local think global

“Minden emberben közös dolog a fájdalom”

img_8450.jpeg

Lehetünk eltérő véleménnyel arról, itt volt-e már az ideje annak, hogy egy koronavírus-járványhoz hasonló esemény felborítsa és megváltoztassa az eddig első pillantásra beváltnak tűnő rendet. Ahogy gyakorlatilag minden, amit eddig ismertünk; úgy a zeneipar is világszerte óriási és önkéntelen átstrukturálódáson megy keresztül. Horváth Sára Ninával egyetértettünk abban, hogy a takarékláng, amin jelenleg működünk, felfogható áldott állapotként is: lehet, hogy kaptunk egy esélyt, hogy külső szemlélőként, a mókuskerékből kikerülve észrevegyük a hibákat a rendszerben, és visszatérve majd egy szebb lehetséges jövőt építsünk, befoltozva rajta a lékeket. 

Mire tanít minket a pandémia, mire tanít Nina Simone és mire taníthatják a zeneipart a nők? Mi a zene feladata, és mitől jó a jó zene? Hol a határa a hagyománykövetésnek, mi a közös a jazzben és a népzenében, hogyan egyeztethető össze a hagyományos népi kultúra a feminizmussal? A Ritmus és Hang #girlpower rovatának legújabb anyagában Horváth Nina Sára énekesnővel beszélgetek.

Hanna (Ritmus és Hang): Kezdjük az elején: hogy kerül az életedbe a zene?

Nina: Nagyon fontos gyerekkori tapasztalat, amit a szüleimen keresztül a zenéről kaptam. Sok magyar népzenét, cigányzenét, jazz-t hallgattak, hallgattunk otthon. Anyukámnak volt egy egyetemi csoporttársa, akitől gyakorlatilag az első jazz lemezeimet is kaptam. Hétvégenként átmentünk hozzájuk, ahol összegyűlt egy nagyobb társaság, és amíg ők politikai vitát folytattak a konyhában, én a lemezgyűjteményét bújtam.

Hanna: Melyik volt az első meghatározó lemezélményed?

Nina: Nem egy lemez, de Patricia Barber albumai például ilyenek, vagy ott van még John Lee Hooker. Aki pedig kifejezetten a jazz irányába terelt, az Nina Simone. Ő számomra minden, ami a zenével kapcsolatban tulajdonképpen érdekel: a társadalmi szerepvállalás, a szabadsághoz való viszonyunk, a hitelesség, az emberi és a művészi önkifejezés. Valami elképesztő elemi erővel tör át azon, amit csinál. A jó zene meg tud értetni veled olyan dolgokat, amikkel sosem szembesültél, úgy, hogy még a szöveget sem kell feltétlenül értened hozzá. Mint amikor meghallgatsz egy Fodor ‘Neti’ Sándor hallgatót, vagy egy Zerkula keservest és csorognak a könnyeid, de akkor is, amikor Billie Holiday-től szól a Strange Fruit... én mindkettőn szívemből tudok sírni.

H.: Nekem is Nina Simone volt az egyik első ilyen élmény. Mit gondolsz, mire tanít?  

N.: De milyen jó, hogy ő a pályára rakó! Bárcsak több embert állított volna ő pályára! (nevet) Azt hiszem, lenne egy-két szava most is például a nők helyzetével, a rasszizmus kérdésével kapcsolatban; elég, ha meghallgatja az ember az I Wish I Knew How It Would Feel to Be Free-t vagy az Ain’t Got No Life-ot. Az első dal, amit megtanultam tőle, a Feeling Good volt, aminek nagyon erős és sok rétegű általános üzenete van a szabadságról, és azt hiszem, ez az igazán jó a zenében: azok a tapasztalatok, amiket a zene képes közvetítetni, elemelnek minket a mindennapi racionalizálásunktól, mindeközben fontos mindennapi értékeket adnak és kinyitnak minket arra, hogy megértsünk másokat. A perspektíva-váltás számomra nagyon fontos képesség, úgy érzem, néha akár a saját magunkról alkotott belső narratívánktól is el kell távolodnunk, hogy megújulhassunk. Én tudatosan törekszem erre. 

H.: Van olyan, ami minden emberben – társadalmi, kulturális, egyéni identitástól függetlenül - közös? Amin keresztül ez a közvetítés megtörténhet - és célba is ér?

N.: A fájdalom. Minden embernek van fájdalma.

img_8450_1.jpeg

Fotó: Deák Éva

H.: A karrieredben és a magánéletedben is fontos számodra a társadalmi felelősségvállalás - ez kiderül abból, amit csinálsz, és amit mondasz. Hogyan „gyakorlod” ezt? Mit teszel?

N.: Számomra ez egy belső folyamat, én nem voltam mindig ilyen. Viszont gyerekként birtokában vagyunk olyan egyetemes értékeknek és ősi tudásnak, ami - ha jó irányba terelik - , egész életünkre elláthat minket táplálékkal. A személyes élményeim, tapasztalataim vezetnek engem oda, hogy már tágabb értelemben gondolkodom önmagamról, a problémáimról és másokról. Szeretnék viszont többet törődni és jobban megérteni másokat is- ennek igyekszem teret teremteni a saját eszközeimmel, ami esetemben a zene.

H.: Amikor az interjú előtt arra kértelek, emelj ki pár dolgot, amiről szívesen beszélnél, felmerült a multi-identitás kérdése. A munkásságodban ez elég egyszerűen tetten érhető abban, hogy egyaránt közel áll hozzád a jazz és a magyar népzene is. Mi bennük a közös?

N.: A hagyományörökítés, a tradíciók tisztelete. A tiszta forrás.

H.: Számodra mit jelent a hagyomány? Szerinted mennyire lehet vagy mennyire fontos a zenei hagyományokat – vagy úgy általában a tradíciókat - rugalmasan kezelni?

N.: Rendkívül kritikus vagyok a  hagyományainkkal kapcsolatban, de nem gondolom, hogy ez azért lenne, mert ne tisztelném őket. Szerintem a tradíciónak akkor van értelme, ha azt a mindennapodban, a jelen pillanatodban, ott, ahol élsz meg tudod jeleníteni, érzed a fontosságát, kontextusba tudod helyezni. Van egy csomó hagyomány, ami ennek hiányában számomra nem sokat jelent. Mégis, a tradíció egyfajta viszonyítási alap, amit adott esetben felül lehet bírálni. A jazz így is tesz - olyan, mint a kisgyerek, aki megérezte, hogy már képes ő maga irányítani, és az arcodba vágja, hogy "Nem!", akár naponta százszor is. A nagy jazz mesterek által közvetített hagyományok kontextusa mára teljesen megváltozott, mégis olyan univerzális üzeneteket hordoznak, amik nélkül én el lennék veszve, nem tudnék mihez képest élni.

H.: A feminizmus és a hagyománytisztelet hol, hogyan tud összeérni?

N.:  Egy fontos lecke, amit megtanultam, hogy  közösségépítésben és a közösség megőrzésében van erő - mint nők, mint zenészek, mint kerületi állampolgárok, satöbbi. Nagyon érdekes kulturális jelenség ilyen szempontból a pletyka, ami a paraszti kultúrákban hagyományosan a nők kiváltsága volt: egy komoly információs hálózat, amit megteremtettek maguknak, mivel a közügyekbe nem szólhattak bele; emellett a társadalmi feszültségek levezető csatornázására, vagy éppen manipulálására szolgált. Most, hogy már beleszólhatunk a minket érintő kérdésekbe - jó esetben - meg kéne, hogy változzon a pletyka szerepe.

H.: Körülbelül egy hónapja rajtolt Magyarországon is a Women of Music kezdeményezés, aminek az egyik alapító „eleme” vagy. A WOM Hungary éppen egy ilyen hálózatot hivatott megteremteni a zeneiparban dolgozó női szereplők között. Hogy kerültél kapcsolatba a WOM-mal?

N.: Nyáron ismerkedtem meg Péter Hajnalkával (énekesnő és terapeuta, jelenleg Stuttgartban él, zenekarának,  a Lakvarnak lemezéről itt írtunk  – a szerk.), aki 2017-ben Németországban megalapította a Women of Music kollektívát. A vele való beszélgetések hatására, az ő támogatásával kezdtük el itthon szervezni a WOM Hungary-t. A célunk, hogy az eredeti kezdeményezéshez hasonlóan különféle programsorozatokkal olyan „safe space”-t teremtsünk, ami az elszeparáltan működő kis zenei közösségeket mind tapasztalatcsere, párbeszéd, mind közös zenélés szinten összefogja, hiszen mind ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk. Nem azt mondom, hogy most nincs női összefogás zeneiparon belül, de még ennél is nagyobb szükség van rá.

img_8625.jpg

Fotó: Őrsi András (Karmatik)

H.: Például mik azok az ügyek, amikkel nőként a zeneiparban mind szembesülünk, és amikkel szerinted fontos foglalkozni?

N.: Ugyanazok, amikkel a társadalomban egyébként is szembesülünk nőként és emberként, „nagyban”. Olvastam itt az interjúdat Barna Emíliával, amiben nagyon jól összefoglalja, hogy ami a zeneiparban megjelenik, az az össztársadalomban is probléma. A személyes életemből utalva például arra, hogy anyaként a rám irányuló figyelem teljesen megváltozott; egy egészen másfajta jelenlétet igényel a munkámban, a zeneiparban is, mivel nem tudok a hét öt napján kapcsolatot építeni az éjszakában, ami pedig elemi része lenne ennek a pályának.

H.: Mit adhat egy női közösség a tagjainak, mit adhatunk egymásnak nőként? Nekem első blikkre a bátorság, bátorítás jut eszembe.

N.: Nekem emellett a közös ügyeinkről való beszélgetés, az összefogás. A női tereknek nagyon fontos jelentősége van, mert egy megértő, támogató közeget nyújt a női létünkből fakadó megéléseink megosztására. Az erő és az érzékenység az, ami számomra a női létben csodálatos; az erőtlenségben rejlő hatalom. 

H.: Mit kaphat a zeneipar a nőktől, amiből jelenleg hiányosan áll? Mire taníthatják a nők a társadalmat? 

N.: Azt kívánom a női társadalomnak és a zenei társadalomnak is, hogy ébredjünk rá, mennyi hatalmunk van a saját életünk felett, hogy mennyire fontosak a választásaink. Sokszor nem ismerjük fel, hogy minden döntés egy állásfoglalás a leghétköznapibb szinteken is, például, hogy kitől vásárolok paradicsomot, magától az előadótól veszem-e meg a lemezét, esetleg nevetek-e egy otromba viccen a turnébusz hátuljában. Ahogy azt sem, hogy a hatalom valójában belülről fakad, illetve mennyire rossz narratíva annak a kívülről való kisajátítása. A női lét számomra állandó megújulás; egy szemlélet, amire nagyon nagy szükség van a világban, mert mindezeket a tanulságokat magában hordozza.

rh_tamogatas_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://ritmuseshang.blog.hu/api/trackback/id/tr4016258194

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Facebook oldaldoboz

Naptár

június 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Kapcsolat, hirdetés, mindenmás: apostrophe.prod@gmail.com

Címkék

cimkefelhő
süti beállítások módosítása