Ritmus és hang

Úgy hagyják, hogy a személyiségük formálja a zenekart, ahogyan a népdalok alakítják a zenéjüket. Egyfelé tartanak, hiszen a „népzene ott van mindenben. Él, létezik és jó.” Ők pedig éltetik. A jubiláló Góbé zenekar két tagjával, Czupi Áronnal és Egervári Mátyással Müpa live vinylről, tradícióról és modernitásról, új klipről és népszerűségről is beszélgettünk. 

Góbé zenekar
Fotó: Komróczki Diána

Első önálló Müpa-koncert, első élőfelvételes koncertlemez, 15 éves jubileum. Mondhatjuk, hogy mérföldkövek mentén beszélgetünk? 

Czupi Áron: Igen, és azt hiszem, mindannyian úgy érezzük, hogy nem csak a koncert, az azt megelőző időszak is jelentős volt mind megélés, mind pedig tapasztalatszerzés terén: a hangszerelés folyamata, a próbák, a színpadi megjelenítés, a közreműködő zenészekkel való felkészülés, majd a muzsikálás. Nehéz 15 évet kétszer 45 percbe sűríteni, de szerintem sikerült. Ez pedig azzal a két és fél éves mérföldkővel teljesedett ki, amióta a jelen felállásról beszélhetünk. Így vált kissé hullámvasútszerűvé az élmény. Óriási pillanatok és izgalmak váltották egymást.

Egervári Mátyás: Az maga a mérföldkő, hogy a zenekar belevágott egy ilyen hosszú távú projektbe. A Müpa koncertélményt én egyfajta ünnepnek, a folyamat megkoronázásának tekintem, ami egyúttal továbbvisz minket egy következő korszakba, hiszen kiadtunk egy élőfelvételes lemezt. Nyilván vannak is vele problémáink, de hát melyik zenésznek ne lennének? Amikor eljátszottuk, még nem éreztük át annak a jelentőségét, hogy mindez egyszer megjelenik, mostanra pedig már az útóéletnél tartunk, azaz mesélhetünk róla. 

A Góbé 15 – Müpa Live lemez egyik különlegessége, hogy a dalok – így a 2022-es Élem lemez anyaga is – eddig nem hallott változatban szólalnak meg, a másik pedig, hogy vinyl formátumban is megjelent. Miért épp a bakelitre esett a választás?

E.M.: Nagyjából a tizennegyedik születésnap után kezdtünk el ezen gondolkodni, majd szépen lassan kikristályosodott, hogy bár borzasztó macerás, idő- és energiaköltséges, de mégis a vinyl passzolna ehhez a lemezhez leginkább. 

Cz.Á.: Tényleg éreztük, hogy megérett a zenekar egy ilyen felvételre, ami menthetetlenül az internet része lesz. Azért persze a koncert végén egyáltalán nem volt egyöntetű az a bizonyos igen, de talán az adott pillanat érzelmi világa nem is tekinthető reálisnak. Miután visszahallgattuk, tudtuk, hogy rendben lesz. 

Ezek szerint egyforma mértékben kritikusak a csapat tagjai? 

Cz.Á.: Nem egyformán, van, aki nagyon. Nem nevezném meg Hegyi Zoltánt, de én például megengedőbb vagyok.

Zoltán a zenekar bőgőse, aki Várai Áron énekessel együtt csatlakozott a zenekarhoz a covid körüli tagváltás során. Már csak az eltelt idő miatt sem tekinthetünk rájuk új tagként, illetve ők maguk is azt mondják, olyan, mintha már szintén 15 éve a Góbé részei lennének. Úgy tűnik zeneileg és emberileg is gyorsan egymásra hangolódtatok. 

E.M.: A Góbé mindig is egy külön zenekari entitásként működött, amit mi, a saját személyiségünkkel és zenei tudásunkkal formálunk, működtetünk. Ebben pedig az vesz részt és olyan módon, aki és ahogy szeretne. Így alakul a zenekar arculata is: a tagváltás során sem helyettesítőket kerestünk, hanem zenésztársakat. Kimondhatjuk, hogy nagyon jól sült el a dolog.

Egyfelé tartunk, olyan zenét játszunk, amilyenek mi vagyunk, nem pedig magunkat formáljuk át egy ideálisnak tekintett elképzelés miatt. 

Korábban azt meséltétek, hogy a zenekarral eddig leginkább csak megtörténtek a dolgok. Akkor ezek szerint most a Góbé a tudatos felnőttkorba lépett?  

Cz.Á.: A felnőtté válás épp történik, de a muzsikáláshoz való hozzáállásunk nem változott. Az, hogy mennyire tudatosan állunk hozzá a zenénk körüli egyéb tevékenységekhez, talán még 2020-ból eredeztethető. Akkor határoztuk el Matyival, hogy rászánjuk az időnket és az energiánkat arra, hogy kitanuljuk önmenedzsmentünk minden csínját bínját. Az ötletelésben persze mindenki részt vesz, és ha kívülről is úgy tűnik, hogy működőképes az, amit mi belülről úgy érzünk, az a legjobb visszacsatolás.

Nagyjából minden zenekar szembesül a kérdéssel, de a kísérletezős, fúziós folk jelleg miatt ti valószínűleg többször találkoztok az „és akkor ti milyen zenét is játszotok”? felvetéssel. Ezért inkább az érdekelne, mitől Góbé a Góbé?

E.M.: Nekem ez szorosan kapcsolódik az előzőekhez: ahogyan hagyjuk, hogy a zenekart mi magunk formáljuk, úgy engedjük azt is, hogy a népdalok formálják a zenénket. Az a stílusunk, hogy nincs stílusunk. Egy adott dal stílusa így a felhasznált népdal karakterisztikájához, tempójához, dallamívéhez igazodik. Inkább megtanulunk valami újat alapszinten, minthogy magát a dalt kényszerítsük egy idegen struktúrába. Ettől Góbé a Góbé. A stílustalanság részünkről állásfoglalás.

Egervári Mátyás
Fotó: Bands Through The Lens

Ez az állítás gondolom népzenei körökben is okozhat fennakadást. Tárkány-Kovács Bálint fogalmazta meg egyszer, hogy „hagyomány az, amit kapunk és továbbadunk, de néha el is kell hagynunk bizonyos dolgokat belőle”. Ezzel kapcsolatosan két, napjainkban érvényesülő felfogást említ: az egyik elvetné a fogalmat, a másik alázatot követelő, tiszta forrásként értékeli azt. Ti hogy látjátok?

Cz.Á.: Én ezzel nagyon egyet tudok érteni, szerintem mindig valahol a két véglet között húzódik a megfejtés. Az autentikus magyar népzene ápolására hoztuk létre a Góbé Folkside-ot, de ugyanezt a hozzáállást képviseljük a világzenei koncertjeinkkel vagy a legelvetemültebb Bartók Béla című számunkkal is.

Mert a népzene ott van mindenben. Él, létezik, és jó. 

E.M.: Ez egy spektrum, és amit Bálint megfogalmazott, az a spektrum két vége. Abban teljesen egyetértek Áronnal, hogy nekünk a kettő között elhelyezkedni üdvös, de ennek az is a része, hogy nem gondoljuk, hogy a többinek nincs létjogosultsága. A Góbénak abszolút feladata a kooperáció és a hidak képzése is, a tradíció és a modernitás összekötése. Máshogyan reagál minderre az, aki beleszületik az adott közegbe és máshogyan, aki nehezen találja, vagy nem is keresi az utat befelé. Ezért jöhetnek létre kivételes találkozások a koncertjeinken, a táncházakban. Véleményem szerint pedig ez a fajta világzene ugyanúgy stabilitásteremtő erővel bír, akár a kutatómunkára épülő értékőrzésben is. 

Cz.Á.: Igen, és sosem késő lehetőséget adni az élményre, hogy hatással legyünk másokra. Egy ilyen „találkozásnak” elsöprő ereje lehet. Bár a nővérem népdalénekes, én semmilyen népzenei előképzettséggel nem rendelkeztem, egyszer csak beszippantott ez a világ. Úgy, ahogyan később a feleségemet is. 

Matyi, te pont a másik végletet képviseled, aki beleszületett a népzenébe. 

E.M.: Az én oldalamról nézve a belülről kifelé vonódás érdekes. Én nem tudom, milyen bevonódni. A családom aktívan részt vett a táncházmogalomban, amióta az eszemet tudom, cimbalmozom. Bár sokáig ellenálltam, és kamaszként rengeteg progresszív metált hallgattam, tudtam, hogy engem nem kerülhet el a népzene. Ezért is fontos, hogyan tesszük a népzenét populárissá, hogyan mutatjuk meg a szinte haldokló hangszereket, és hogyan visszük be ezeket olyan közegbe, ahol meg lehet őket menteni. Az a cél, hogy olyan élményt adjunk, amit az ember meg akar ismételni. Ezért sokszor akár változtatunk is a számokon, kitalálunk új részeket, kicsit más hatást adunk a közönségnek. 

Czupi Áron
Fotó: Bands Through The Lens

Mit gondoltok a népszerűségről? Át szoktátok beszélni, miért épp egy bizonyos dal érte el a legnagyobb megtekintést, vagy inkább az élő koncert varázsa meghatározó? 

Cz.Á.: Mennyi minden eszembe jutott ezzel kapcsolatban! Egyrészt lehet egy kissé szürkébb és kevésbé szívmelengető irányból nézni a dolgot, mivel a népszerűség általában egzisztenciális biztonságot nyújt a tagoknak, lehetőséget arra, hogy a muzsikálást főállásként végezhessük. A másik oldal azonban azért is lényeges, mert egyfajta visszajelzése a már említett háttérmunkának – hiszen folyamatosan azon dolgozunk, hogy minél több, de valójában minél tartalmasabb koncert, anyag jöjjön létre. Ennek pedig szerves része, hogy a közönség erre hogyan reagál. Ahogy Matyi is mondta, a stílusunkat a személyiségünk és a népdalok formálják, ezen biztosan nem változtatnánk a népszerűségért. Majd, ha egyszer egyezni fog a rádiós közízléssel, akkor talán lejátsszák. Nekem viszont többet ér, ha Észtországban több ezer ember előtt, itthon a Budapest Parkban vagy a Müpában egy felemelő térben játszhatok. 

E.M.: Nekem pedig egyáltalán nem fontos a népszerűség.

Én egyszerűen szeretek zenélni és jónak gondolom, amit alkotunk.

Persze, ott a pénz perspektívája, de azt gondolom, hogy ha a zenész nem tud megélni, akkor nem várható el, hogy magas szintű munkát végezzen a gyakorlással, szervezéssel együtt. Ezek egymás feltételei. Ez nem arról szól, hogy épp hány jakuzzit szeretnék magamnak, hanem hogy olyan magas szinten zenélhessek, ahogyan érdemes. Az viszont, ha ezzel sok embernek örömet okozunk, tényleg tud pörgetni. 

A Pekulár című dalotok pont jó példa arra, hogy nem a közízlés határozza meg az alkotási folyamatot – úgy hivatkoztok a számra, mint agyafúrt ötlethalmazra. De hogyan zajlik maga az ötletelés? 

E.M.: Amikor már kész a szám, akkor valaki szól, hogy „van még egy ötletem”!

Cz.Á.: Esetleg: „van egy sokkal jobb dallam, teljesen más akkordmenet, amihez mindenkinek újra kellene tanulnia az egész dalt, de nézzünk már rá”! Szóval ezt sosem tudjuk megjósolni. A Pekulár ultimate kedvencünk volt, biztos voltam benne, hogy nem a népszerű számok közé fog tartozni, mert valóban nehezen befogadható – talán a mi rétegünkön belül egy még kisebb körnek jelenthet valami pluszt. Mi persze nagyon szeretjük, mert benne van mindenki öröme, fájdalma, és igen, egy teljes agymenés. Egyébként alkalmazkodva a zeneiparhoz single-ben, nem albumokban gondolkodunk. Folyamatos az ötletelés, néha évek óta fiókban lapuló dalok kerülnek elő, máskor pedig egy kialakultnak hitt számot teszünk félre. Ebből is látszik, hogy mi magunk is folyamatosan változunk. 

E.M.: Nagyon figyelünk arra, és tulajdonképpen organikusan meg is valósul, hogy mindenki ugyanannyi energiát fektessen a dalírásba, tehát mindannyiunk kreativitása megjelenik hosszú távon, kiegyenlítődő mértékben. Ez főként a mostani, és reméljük örök felállásra igaz. Mindenki azzal járul hozzá a Góbéhoz, amiben kompetens, amire kapacitálható, amit szívesen csinál. Erre talán a kaláka a legjobb szó. 

Cz.Á.: Ez most biztosan egy érdem: felismertük magunkban és egymásban, hogy mi az, amit szívesen és hatékonyan tudunk csinálni.

Góbé zenekar
Fotó: Komróczki Diána

A tél mindig az alkotás, a háttérmunka időszaka. Mit hozott 2024, mi várható idén? 

Cz.Á.: Őszintén szeretem ezt az időszakot, mert ilyenkor újra tudjuk gondolni magunkat, le tudunk ülni – bár nem túl egyszerű ennyi embert összehangolni –, meg tudjuk beszélni a tapasztalatainkat és a jövőbeli terveket. Ha nem akarnánk is így lenne, de ilyenkor igyekszünk teret adni a tervezésnek. Talán a legizgalmasabb mégis a belső motiváció kérdése, főleg egy idősebb zenekarnál. Érdemes jól átgondolni a dolgokat, belelátni egymásba, rendezni a személyes, vagy egyéb, a munkánkra is hatással lévő kérdéseket. 

E.M.: Rögtön mondok is egy példát a háttérmunkára. Most épp egy új klipet fogunk forgatni Oscar Beerten belga hegedűssel, amihez korábban pályáztunk, most pedig javában intézzük a stábot, rendezőt, videóst és szervezzük Oscar ideutazását. Ez például egy következő izgalmas projekt lesz.

Ha már belső motiváció és felnőttkorba lépett Góbé. Van már egyénileg megfogalmazott, akár csak egyszavas cél a jövőre nézve? 

Cz.Á.: Összhang. Szeretném, ha közösen tudnánk menni, mindegy, hogy merre.

E.M.: Akkor én ezt kiegészítem a fejlődéssel. Ne stagnáljunk, hanem mindig új dologba vágjunk bele. Kollaboráció, klip ötlet, alternatív megvalósítás, bármi.

Az a fajta zenész akarok lenni, aki hetvenévesen is fennáll a színpadon, és még mindig akar és tud is újat mutatni, ugyanazzal a csapattal, akivel megvan az összhang.