Ritmus és hang

Szymon Brzeziński felvétele

A Dom Tańca (’Táncház’) Alapítvány táborába először 2006 nyarán jutottam el. Azokkal, akiknek leginkább köszönhettem, hogy ott lehettem, nagyrészt egy évvel korábban, Felsősófalván a székely népzenei és néptánctáborban találkoztam. Egy kis lengyel kör volt ott, akik rendszeresen jártak magyar táborokba is, egyrészt mert szerették a magyar zenéket és táncokat, másrészt inspirációt, ötleteket gyűjtöttek, a saját táboraikhoz is. (Köztük volt például Szymon Brzeziński, a magyarul is kiválóan beszélő történész, aki 2012-ben a magyar és a lengyel táncházmozgalom párhuzamosságairól és különbségeiről tartott előadást a Táncháztalálkozó keretében rendezett konferencián.)

Ezen a nyáron másodmagammal indultam útnak Magyarországról, hogy megnézzük, hogyan is szerveznek nyári népzenei és néptánctábort Lengyelországban. Útitársam, Marianna, első éves évfolyamtársam volt a lengyel szakon, kiváló ismerője az ír táncoknak, emellett remek költő is. A tábor maga egy Gałki Rusinowskie nevű faluban volt, a Radomi Vajdaság Przysuchai járásában, Rusinów gminában. (A gmina a lengyel közigazgatás legkisebb egysége a község/ város után; egy-egy város és több falu közös önkormányzatát jelenti. Magyarra akár „városmegyének” is lehetne fordítani, Erdei Ferenc szavával.) Néprajzilag ez a táj Radom-vidéke (’Radomszczyzna’). Szymon szerint ez a tájegység hasonló szerepet tölt be a lengyel táncházmozgalomban, mint a magyarban az erdélyi Mezőség: ez az, aminek a táncait és zenéjét a legtöbben ismerik és szeretik, innen gyűjtöttek a legtöbbet, a táborok jelentős része is itt került megrendezésre.

Nagy öröm volt újra találkozni az Erdélyben megismert lengyel barátaimmal, és nagy öröm volt az is, hogy ha akadozva és hibákkal is, de már az anyanyelvükön is tudtam szólni hozzájuk. (Felsősófalván még angolul beszélgettünk.) Emellett itt voltak a lengyel mozgalom nagy legendái is: Janusz Prusinowski hegedűs, akinek a szerepét Lengyelországban talán Halmos Béláéhoz lehetne hasonlítani. Andrzej Bieńkowski festőművész, aki az egyik legnagyobb lengyel amatőr néprajzi gyűjtő, a Muzyka Odnaleziona (’Megtalált Zene’) című forráskiadvány-sorozat megalapozója. (Most a vallásos népénekekről is tartott egy ismertető előadást.) És a tábor fő szervezői között a mindig mosolygós Remigiusz Mazur-Hanaj, becenevén: Remek (méltán nevezik így!), az In Crudo Kiadó alapítója.

Énekes adatközlők Gałkiból, régi helyi viseletben

Hogy mennyire pozitívan állnak az itteniek a saját hagyományaikhoz, azt már abból is láttam, amikor sétáltam egy kört a szállásunkként és a tábor helyszíneként használt tágas és szépen karbantartott iskolában: az egész épület tele volt a gyerekek szebbnél szebb alkotásaival, amelyek majdnem mind utaltak valahogyan az itteni, folklórra, hagyományokra, még az épület tornaterme is (ahol a tábor idején esténként a táncházak voltak) a falu régi életét bemutató gyönyörű, színpompás falfestményekkel volt díszítve.

A tábor folyamán többféle foglalkozáson lehetett résztvenni. Természetesen volt zene- és tánctanítás is, kezdő és haladó szinten, de aki akar,t résztvehetett kifejezetten táncoktatóknak szóló mozgáskultúrafejlesztésen is, amelyet a Dom Tańca két régi tagja, Maciej Żurek és Marek Ruczko tartottak. Emellett a zenei és táncos oktatáson is rendszeresen ott voltak a falusi adatközlő zenészek és táncosok, így közvetlenül tőlük is lehetett tanulni. Itt ismertem meg például a környék legnagyobb hegedűsét, a Przystałowice falujából való Jan Gacát, akivel aztán a későbbi években szerencsére még többször is alkalmam nyílt összefutni, és vele készített gyűjtésen is résztvenni. (Azóta sajnos meghalt. Tanítványai viszont ma is élénken ápolják az emlékét, amit az utókor szerencséjére számos felvétel is őriz.) 

Zenei és táncos szempontból Gałki és a vidék folklórja tipikus példája annak, amit a sorozat előbbi részében lengyel „síkvidéki” folklórnak neveztem. Az itteni zenekarban is mindig a hegedű a szólóhangszer, a kíséretet legegyszerűbb formában egy kis kézidob (’bębęnek’) szolgáltatja. Ezen viszonylag egyszerű játszani, így ezzel én is többször megpróbálkoztam. A régebbi időkben Radom vidékén elterjedt volt még a kisbőgő is, de ezt ma már ritkán veszik elő. És egy különleges, egyedi hangszer is gyakran kiegészíti az itteni zenekart: a pedálos harmonika (harmonia pedalowa vagy harmonium). Ennél a zenész nem kézzel fújja a levegőt a hangszerbe (mint a tangóharmonikánál), hanem lábbal, két pedál segítségével.

„Hagyományos” és pedálos harmonika (Szymon Brzeziński felvétele)

Az itteni falusi mulatságokban leggyakrabban két tánc kerül elő. Az egyik az oberek. Ez háromnegyedes lüktetésű tánc, de egyenletesebb, mint a keringő vagy a nemesi táncnak számító polonéz. Azaz az obereknél nincs hangsúly az első lépésen, mint az előbb említett két táncnál. Az obreket párban táncolják, de úgy, hogy a párok mindig egy forgó körbe rendeződnek. A körben egymás mellett állók gyakran párt is cserélnek (ami a magyar táncban nem szokás egy táncrenden belül).

Az oberek tánc folyamatában egyébként nagyrészt gyors forgások és egyhelyben való díszes dobogás váltogatja egymást. A zene dallamvezetése magyar fülnek elsőre talán monotonnak tűnhet, de ha egyszer ráéreztünk az ízére, rájövünk, hogy egyáltalán nemaz, sőt olykor egészen kreatív megoldásokra ad alkalmat a zenésznek. A másik leggyakoribb tánc a polka, ami páros ütemű tánc. Itt a dobogások kevésbé díszítettek. A harmadik, amire ma már kevesebben emlékeznek, a mazur, illetve polka-mazur nevű páros tánc, a mazurka őse. (A Mazur, Mazurek, Mazurka szavak egyébként eredetileg a történelmi nagy tájegység Mazóvia-Mazowsze lakóit jelentik.)

A lengyel táncokban is léteznek két- vagy négysoros „táncszók”, amik abban különböznek a magyar csujjogatásoktól, hogy ezeknek dallamuk is van. Tehát nem az éppen hallott zene ritmusára mondják őket, hanem általában valamelyik táncos, ha eszébe jut egy ilyen, leinti a zenészt, és elénekli ezt, valamelyik barátjának, a párjának vagy a muzsikusnak címezve a versikét. Ezután a zenész ennek a dallamát szokta tovább játszani. Az ilyen táncszók lengyel neve: przyśpiewka (szó szerint kb.: „elő-ének”). Inkább a lassabb oberekben használják őket, ha gyorsul a zene, kevésbé, a polkában pedig egyáltalán nem. (Polka közben inkább énekelnek, anélkül, hogy megszakítanák a zenét.) A tábor alatt rengeteg przyśpiewkát volt alkalmunk gyűjteni, ami megint csak kiváló alkalom volt a nyelv gyakorlására és a nyelvjárási kifejezések tanulmányozására is.

Amiből szintén nagyon sokat lehet gyűjteni Lengyelország keleti részén, az a ballada. A táborban nagyon hangsúlyos az énektanítás és a megtanult énekek között számos ballada is volt. (Hogy a balladák illetve az elbeszélő költészet milyen szerepet játszik a lengyel táncházmozgalomban, arról részletesebben is szó lesz sorozatunk következő részében.) A helyi adatközlők egyébként is kifogyhatatlanok népdalokból, és a tábor szervezői azzal tették a daltanításokat még hangulatosabbá, hogy ezeket már nem a tornaterembe szervezték, hanem az egyik adatközlő döngölt padlójú házába, egy tollfosztással egybekötve. Közben a szövést is ki lehetett próbálni, és a helyi viseleteket is fel lehetett ölteni.

Megfigyeltük még, hogy a táncházakban a zenészek az oberek és a polka mellett mindig húztak keringőt és tangót is. Hogy ezek felbukkannak a lengyel falvakban, az nem új dolog, és nincs is rajta mit keseregni: úgy tűnik, ezek szervesen kapcsolódnak az eredeti paraszti táncokhoz. A Dom Tańca ezeket is a folklór, a hagyományok részének tekinti, és ezeket is külön tanítják. Általában is jellemző, hogy a Dom Tańca nemcsak a falusi, hanem a városi (elsősorban a varsói) folklórral is foglalkozik, elismerve, hogy a városnak is megvannak a maga hagyományai, művészete és közösségi terei, ahol ezeket használhatják. Igaz, ez a jelenség egy fontos történelmi különbségre is felhívja a figyelmünket: a két világháború közötti időszakban, amikorról a városi folklór legtöbb eleme fennmaradt, nem volt olyan mély szakadék falu és város, falusi és városi kultúra, munkás és paraszt között, mint ugyanebben az időben Magyarországon. A városba költözés nem feltétlenül jelentett olyan radikális szakítást a paraszti életformával és gondolkodással. Talán éppen ennek köszönhető, hogy a városi folklór, nemcsak az íróasztal mellett összeállított slágereket és a vicceket jelentette, hanem igen sokszor egészen eredeti balladákat, elbeszélő költeményeket, és más egyebeket is. Így a városi folklórt a lengyel néprajzkutatók többsége sem tekintette olyan kívülről jövő, idegen dolognak, mint magyar kollégáik.

(A leggyakoribb dallam, amit a lengyel keringőben játszottak egyébként a mi fülünknek is ismerős volt: mint megtudtam, egy két világháború közötti filmből való. Magyarországon az „Egy szál harangvirág”-kezdetű szöveggel ismerik.)

Ez a régi utazás, azt hiszem mind Mariannának, mind nekem nagy élményt jelentett. Mindketten ekkor jutottunk el először Varsóba is, de Gałkiban és környékén szintén nagyon fontos élményekkel, zenei, táncos és nyelvi anyaggal gazdagodtunk, ami csak megerősítette érdeklődésünket a lengyel kultúra, különösen pedig a népművészet iránt.

A sorozat bevezető része itt olvasható, a harmadik pedig itt.

MÉG TÖBB VARSÓ RETÚR ITT

AZ INTERJÚ MEGJELENÉSÉT A WACŁAW FELCZAK ALAPÍTVÁNY TÁMOGATTA.

in english