Ritmus és hang

2008-ban a lengyel Dom Tańca (Táncház) Alapítvány egy különösen színes nyári tábort szervezett Szczebrzeszynben. Itt a lengyel folklórnak és hagyományőrzésnek teljesen új formáival találkoztam, amelynek tapasztalatai talán nekünk, magyaroknak is tanulságokkal szolgálhatnak.

Szczebrzeszyn, ez a magyarok számára talán nehezen kimondható nevű kisváros (ejtsd kb.: ’Scsebzsesin’) Lengyelország keleti-délkeleti részén fekszik, a Lublini Vajdaságban, azon belül is Biłgoraj-vidékén, Zamość város közelében. Itt már nem járunk messze az ukrán határtól, és ennek, mint kiderült nagyon fontos szerepe van. Az egész Lublini Vajdaság mindig is kultúrák találkozási pontja volt (a lengyelek mellett sok ukrán és jiddis anyanyelvű zsidó élt itt), Biłgoraj környéke pedig egy néprajzilag nagyon izgalmas külön kis régió, egyedi viselete, szokásai és zenei hagyományai miatt is. A Dom Tańca 2008-as népzenei táborának éppen ezért három nagyon fontos témája volt. Az egyik, mint már utaltam rá, a lengyel, az ukrán és a zsidó kultúra egymásra hatása. A másik az itteni húros hangszerek megismerése. A harmadik pedig az epikus költészet, az énekmondók és balladák hagyományának keresése és tovább éltetése.

Hałasék jurtája, a táncházak helyszíne

Ami az elsőt illeti: a tábor legtöbb programja egy zsinagógából átalakított kultúrházban zajlott, másik része pedig az egykori pópa-lak udvarán felvert jurtában. A Jurta tulajdonosa egyébként Jacek Hałas és felesége Alicja, a lengyel táncházmozgalom nagy öregjei, az egykori legendás nagy alapító együttesnek, a Bractwo Ubogich-nak (’Szegények Testvériségének’) tagjai. A tábor programjában kiemelt szerepet kapott az ukrán daltanítás. Három nagy ukrán nótafa volt és mindhárman kifogyhatatlanok a dalokból: Jaroszlav Krisko, népzenész és gyűjtő Kijevből, Tarasz Sumejko, a varsói rádió ukrán nyelvű adásainak szerkesztője és Szerhij Petricsenko, aki lengyel barátaival egy középkori misztériumjátékokat előadó tradicionális színházi társulatot működtet. A legtöbb alkalommal Tarasz tanította az énekeket, ő ugyanis a legmódszeresebb pedagógus hármuk közül. A dalok, amiket tanítottak, szinte mindig többszólamúak.

Az ukránoknál a többszólamú éneklés megszokott, teljesen spontán módon kialakult dolog. A lengyel nyelvterületen kevésbé jellemző a többszólamú éneklés, de itt, ezen a tájon igen, és ez kifejezetten ukrán hatásnak tekinthető. Azt is észrevettem, hogy a Dom Tańca rendszeres vendégei tényleg imádják az ukrán népdalokat, szívesen éneklik ezeket kocsmákban, táncházak szünetében stb. Összességében tehát az figyelhető meg, hogy a lengyel táncházmozgalomban éppen olyan fontos szerepet tölt be az ukrán zene és az ukrán népdalok, mint a magyar táncházmozgalomban a román táncok vagy a szerb zene.

Mégis, valahogy azt érzem a lengyelek és ukránok között össztársadalmi szinten is nagyobb az empátia és a szimpátia, a párbeszéd készsége, a közös múlt közös feldolgozására való igény, mint amit magyarok és románok között tapasztaltam. Mikor erre rákérdezek, sokan az 1999-es Jerzy Hoffman-féle Tűzzel-vassal filmet emlegetik, mint a párbeszéd első elemét, amely a XVII. századi pusztító lengyel-kozák háborúkról szólt, és kísérletet tett arra, hogy mindkét fél szempontjait bemutassa. Emellett biztos vagyok benne, hogy az egymás népzenéje iránti érdeklődés is egy nagyon fontos alapja volt ennek a párbeszédnek. Ez az alap a szomszéd népeinkkel, nálunk, magyaroknál is megvan, és érdemes lenne elgondolkodni rajta, hogy ezt az érdeklődést hogyan vihetnénk át a zenéről az élet más területeire is.
 

Agata Harz és Jacek Hałas zenélnek Szczebrzeszynben

Ahogy már mondtam, a tábor Biłgoraj vidékének húros hangszereiről is szólt, amelyekből sokfélét találni errefelé. A falusi mulatságokhoz ezen a vidéken is a hegedű volt az elsődleges szólóhangszer, ahogyan Radom vidékén, úgy itt is általában kis kézidob adta a ritmust, és a zenekart kisbőgő vagy pedálos harmonika (később esetleg tangóharmonika) egészítette ki. De nagyon jellegzetes hangszere ennek a vidéknek a tekerőlant is. Míg a hegedű a tánc kíséretét szolgáltatta, addig a tekerő inkább az elbeszélő dalok, balladák, és így a vándor énekmondók hangszere volt, lengyeleknél és ukránoknál egyaránt. Itt most Jacek Hałas tanította a tekerőn való játékot, amivel én magam is megpróbálkoztam.

Emellett alkalmunk nyílt találkozni a környék egyik legjobb hangszerkészítőjével, az 1927-ben született Stanisław Wyżykowskival is. Stanisław Wyżykowski a húros hangszerek specialistája, készített cimbalmokat és pszalteriont is (ez a cimbalom görög területről származó őse), de egészen egyedi találmányai is vannak. Például egy sétapálcának kinéző bot, amiről kiderült, hogy húrok is vannak rajta, de ki is nyitható, és bele van rejtve a hegedűvonó. Azaz ez a furcsa tárgy egyszerre sétapálca, hegedűtok, és hegedű, és egészen jól is szól, főleg hogy még egy erősítőt is rá lehet kapcsolni. Ezzel együtt úgy tűnt, pan Stanisław legjobban továbbra is a tekerőlantokat szereti. Ezekből sem csak a régieket rekonstruálta, hanem egészen új, egyedi formájúakat is kitalált: például egy szögletes doboz formájút vagy egy nyolcas alakút. Szczebrzeszynbe egyébként elkísérte fiatal tanítványa, Stanisław Nogaj is. Úgy látszik, ők ketten nagyon inspirálóan hatnak egymásra, és fantáziájuknak semmi sem szab határt. A jó hangzás mellett, mintha arra is nagyon törekednének, hogy az általuk készített hangszerek látványra is szépek és kimunkáltak legyenek.

Stanisław Nogaj, az általa készített egyedi formájú tekerőlantokkal

Sokakat megkérdeztem egyébként, akik tekerőlanton játszanak, és a legtöbben Stanisław Wyżykowski mellett Szerényi Bélát emlegették, mint olyan embert, akitől érdemes hangszert vásárolni. Meglepően sok lengyel zenész tőle vette a tekerőlantját, vagy legalábbis ismerte a nevét. Néhányaknak még a híres dél-alföldi adatközlő tekerős, Bársony Mihály neve is ismerősen csengett. 

Egy másik jellegzetes húros hangszer, amivel itt a táborban is találkozhattunk, az a bandura. Ez egyértelműen az ukránok hangszere, lengyeleknél még nem láttam. Kifejezetten a kozák énekmondókhoz kötődik. Lanthoz, kobozhoz hasonlít, de annál jóval nagyobb, és a rajta való játék sokkal inkább hasonlít a hárfa, mint a koboz pengetéséhez. A legkisebb bandurának öt húrja van, a legnagyobb változatoknak huszonnégy. A táborban sajnos nem oktatták a bandurázást, csak az esti koncertek alkalmával láthattuk ezt az érdekes hangszert. Ukrán barátunk, Jaroszlav Krisko kísérte ezzel a csodálatosan szép balladákat, amiket előadott.

Van még egy hangszer, amiről már sokat hallottam, de itt, Szczebrzeszynben volt alkalmam először élőben látni, és kézbevenni, ez pedig a biłgoraji szuka (suka biłgorajska). Ez a jellegzetes 4-7 húros vonós hangszer (amely nevét állítólag „vonyító” hangjáról kapta) azért fontos, mert akár a lengyel táncházmozgalom, az egész zenei „revival” jelképe is lehetne. A hangszer ugyanis a XX. századra teljesen eltűnt a lengyel falvakból, csak a korábbi néprajzi gyűjtők rajzain maradt meg. Azonban Zbigniew Butryn hangszerkészítő mester az 1990-es években a fellelhető ábrázolások alapján újraalkotta a szukát, amely így visszatért a lengyel városi táncházakba. Használóinak köre egyre bővül. Hogy mennyire szivárgott vissza a falvakba is, azt nemigen tudtam felmérni, eddig inkább csak városi táncházi zenészek kezében láttam.

A szuka egyébként azért is érdekes, mert a zenész nem a vállán tartja, mint a hegedűt, hanem az ölében. Az ilyen típusú vonós hangszerekből Európában is kevés maradt, megfelelőit azonban számos közép-ázsiai népnél megtaláljuk. A táborban egyébként a szukán való játékot maga a hangszer újraalkotója, Zbigniew Butryn oktatta. 

A tábor harmadik nagy témája, mint már említettem a régi elbeszélő költészet volt. Ennek is sokféle formáját megidézték a szervezők és a tábor résztvevői, egészen kreatív módokon. Az esti koncerteken a sokféle műsorszám között szerepelt a lublini NN Színház egyik tagjának fellépése is, aki Isaac Singer (Icek Zynger), a híres lengyelországi jiddis anyanyelvű zsidó író egyik novelláját adta elő, dalokkal kiegészítve, élénk gesztusokkal kísérve. Ez a jiddis kultúra elbeszélő hagyományaira utalt. Jaroszlav Krisko ukrán balladákat adott elő bandurakísérettel, Szerhij Petricsenko pedig tekerőlanttal kísérte magát.

A Dom Tańca sok zenészének (különösen Katarzyna Szurman harmonikásnak) és énekesének köszönhetően a varsói városi folklór egyes balladái, történetei is bemutatásra kerültek. (Mint már a sorozat korábbi részében utaltam rá, a Dom Tańca a városi és különösen a varsói folklór kincseinek felkutatásával és őrzésével is ugyanúgy foglalkozik, mint a falusi, paraszti folklórral.) Fontos vendége volt még a tábornak Godziszów község kórusa is, akik egyrészt vallásos népénekeket tanítottak (amelyek sokszor szintén balladás formában beszélnek el egy-egy bibliai vagy apokrif történetet) másrészt partizándalokat. Ezen a vidéken, ahol a második világháború alatt a legkeményebb gerillaharcok folytak, a partizándal külön műfajnak számít. A legérdekesebb, hogy a legtöbb dalnak van lengyel és ukrán változata is, amelyet az egymással szemben álló, és sokszor egymás civil lakosságát sem kímélő lengyel és ukrán szabadcsapatok énekeltek, sokszor ugyanazzal a dallammal, és eléggé hasonló szöveggel.

Az egyik nap délelőtti programjában Jacek Hałas és Alicja Hałas a német Bänkelsängerek hagyományát mutatták be, amit mi magyarok talán leginkább „vásári képmutogatásként” ismerünk. Lényege, hogy egy vásári komédiában egy történet rajzokon képregényszerűen van megjelenítve, a hozzá tartozó szöveget valaki elénekli, míg egy másik személy egy pálcával mutatja a közönségnek, hogy éppen melyik képnél tart a cselekmény. Maga a jelenség német nyelvterületről származik, de lengyel és magyar nyelvterületre is átgyűrűzött. Hałasék most német balladák lengyel fordításait adták elő, úgy, hogy kidomborítsák: a szórakoztatásnak ez a formája a híradást is szolgálta, de arra is jó lehetett, hogy az emberek szenzációigényét kielégítse, tehát a bulvársajtó korabeli szerepét is betöltötte.

A legérdekesebb eseménye azonban a tábornak az énekmondók versenye volt. Kiderült, hogy a Dom Tańca még korábban hirdetett egy pályázatot új balladák, elbeszélő költemények írására, aktuális eseményekről. Tehát megintcsak egy valamikori hagyományt próbáltak aktualizálni, élővé tenni, ami nagyon izgalmas kísérlet volt. A díjazott pályaműveket a táborban amúgy is fellépő zenészek adták itt elő hangszeres kísérettel. És a győztes költemények rendkívül sokfélék voltak. Volt, aki saját művét adta elő tekerőlanton vagy gitáron, azonban legtöbb esetben a költőnek magának is meglepetés volt műve megelevenedése. Az esemény egy rendkívül szórakoztató koncert formájában valósult meg.

A szervezők arra is figyeltek, hogy a komoly-komor balladáktól haladjanak az abszurd, poénra vett, vicces alkotások felé. Így az első felhangzó mű egy házasság tragédiába torkolló tönkremeneteléről szólt (megtörtént eset alapján), az utolsó (és legnagyobb sikerű) viszont egy szatirikus eposz-paródia volt, nem másról, mint az akkori foci Európa-bajnokság egyik meccséről, amelyen az osztrákok a 93. percben egyenlítettek a lengyelek ellen, sokkolva az itteni közönséget.

A Maćko Korba zenekar tagjai az énekmondók versenyén

A tábor végén pedig külön érdekességként egy lelkes lány résztvevőkből összeverődött alkalmi kórus pedig itteni, Biłgoraj-környéki népdalok dallamára megénekelte, enumerációszerűen felsorolta tábor oktatóit és nevezetes résztvevőit, többek között a hangszeres oktatókat a lengyel és vlah (arumán) táncoktatókat, valamint engem, a tábor egy szem magyar vendégét is, aki hivatalosan nem is voltam a tábor oktatója, csak egyszerű résztvevője. Ezen nagyon meglepődtem, de nagyon jól is esett.

A szczebrzeszyni tábor elképesztően gazdag programot vonultatott fel, és ékes bizonyítéka volt annak, hogy érdemes odafigyelnünk a lengyelek hagyományőrzési módszereire, mert ahogyan ők tőlünk, mi is sokat tanulhatunk tőlük.

A cikksorozat első része itt, második része itt olvasható.

in english 

MÉG TÖBB VARSÓ RETÚR ITT

AZ INTERJÚ MEGJELENÉSÉT A WACŁAW FELCZAK ALAPÍTVÁNY TÁMOGATTA.