Ritmus és hang

A népi kultúra erősen lokalitáshoz kötődik. Kérdés, hogy mennyire tud autentikus maradni és biztos talajon állni, amikor ezt a lokalitását elveszíti. Amikor kiragadjuk az eredeti kontextusából. Deffend Inci több, mint 12 éve vezeti a Corvinus Közgáz Néptáncegyüttest, belelát a vidéki és a fővárosi néptáncegyüttesek életébe, működésébe; táncosként, vezetőként a kultúra populárisabb és kevésbé látható szegmenseinek folyamataiba is.

Mik a feladatai, milyen igényt kell kiszolgálnia egy együttesnek azon az “eredendő célon” túl, hogy színpadra vigye a hagyományokat? Mennyire tud egy ilyen közösségi formulában érvényesülni az individuum? Mit jelent a hagyományőrzés? Mennyire formálható – úgy általában – a kultúra? A Ritmus és hang kifejezetten nőket “felhangosító” sorozatában ilyen és hasonló kérdésekre keressük a válaszokat.

Kezdjük a legelején. Mi állított téged pályára? 

Későn és teljesen véletlenül találkoztam a tánccal, de onnantól nagyon rövid idő alatt az életem része lett. Kakukk Pali személyében egy olyan karaktert ismertem meg, akinek teljesen magával ragadott a tudása, a profi szemlélete, a karizmája. A táncos képzésem férfi táncokkal kezdődött, de tanított balettet, Molnár technikát, rengeteg technikai fejlesztő dolgot. Hogy milyen pedagógus vagy, nagyban meghatározza, hogy milyen pedagógusaid voltak. 

Lévén, hogy az együttes eredendően egy egyetemi közegben “épült”, felmerül bennem, mennyire kell megfelelned az aktuális intézményi, politikai irányvonalaknak. Mennyire kell reprezentatívnak lennetek? 

Amikor 2007-ben átvettem az együttes vezetését, még semmilyen állami támogatást nem kaptak a hozzánk hasonló táncegyüttesek. Előre gondolkodó emberként biznisz- szemlélettel is tekintettem erre a lehetőségre; az együttesi arculathoz, amit szerettem volna kialakítani, csodálatosan illeszkedett az összefüggés a Corvinussal, mert érvényesíthettem az önálló vízióimat. A világon máshol már vannak erre jó példák, ahol ügyesebben összekapcsolják az intézményeket a művészeti vagy sport csoportjaikkal, az egyetemek jól tudják saját javukra forgatni azokat. A reprezentatívság az én alapvető művészeti elképzelésem része, és ha úgy nézzük, igazi nyertes szituáció: mindig is arra törekedtem, hogy az országos mezőnyben is a legmagasabb színvonalú együttesek közé tartozzunk,  ha fontos ez az egyetemnek, ha nem. 

A beszélgetés legelején egyetértettünk abban, hogy a kultúra kevésbé látható, “réteg” szegmensei ma Magyarországon többnyire magukra vannak hagyva, nagyon kevés opcióval és még kevesebb pénzzel. 

Az egész ország mentalitásán lebeg egy kissé a leültség. Kicsit poros, kicsit lejárt, kicsit nem igazán mai, nem az elkövetkezendő 30-40 évre neveli az embert. Az újító dolgok és a szellemi frissesség inkább műhely-szinten születik meg, gerilla- akciók formájában törnek felszínre. Ez a táncra is nagyon érvényes.

Te vidéken, Százhalombattán kezdted a pályafutásod. Vidéken vagy a fővárosban van több, jobb lehetőség? 

Szerintem nagy hiba lenne szembeállítani a vidéket a fővárossal, mert rengeteg faktoron múlik, milyen egy táncegyüttes - és persze az sem mindegy, mi a cél. A kultúra és a felsőoktatás ide, a fővárosba összpontosul, de sokan jönnek vidékről és hoznak magukkal egy érzetet, vagy a hagyományőrzésnek legalább a morzsáit. A budapesti együttesekben sok a vidéki táncos. Az biztos, hogy vidéken nagyobb lehet a függés, például a helyi önkormányzattól. A fővárosban pedig a létjogosultság bizonyítása a nehezebb, mert hát egy fővárosi önkormányzat esetében hányadik a sorban a helyi néptáncegyüttes támogatása... Akarat és világos vízió, szerintem ezen múlik minden. Hogy a művészeti csoportban, akár egy zenekarban is, legyen egy valaki, aki nagyon akarja, akinek van víziója és azzal magával ragadja a többieket is. 

A sorozat előző interjújában - amiben Kuczera Barbival beszélgettem -, megjelent az a kérdés, hogy lehet-e valóban autentikusan “művelni” a népi hagyományokat városi körülmények közt, hivatásszerűen. Valóban ellentmondás ez?

A megjelenési forma változik, de a funkció nem. A néptáncot, a népzenét régen is mindenki megtanulta valakitől, és akitől megtanulta, az is tanulta valakitől. Ez a tudás évtizedekre, vagy akár évszázadokra is visszatekintő örökség, amelyet aztán saját magunkon átszűrve, és a kor által áthatva rögzítünk, de mégis esszenciálisan ott marad benne a lényeg. Amikor egy autentikus dologhoz nyúlunk, valójában üzenetekhez nyúlunk. 

Mikortól számít háborgatásnak belenyúlni ebbe az autentikusságba? 

Azt gondolom, bátran hozzányúlhatunk, hozzá kell nyúlnunk. Nem baj, ha a néptánc vagy népzene fogyasztása a populárisból indul, jó, hogy vannak ilyen megoldások is. Nem vagyunk egyformák, nem érdekelhet ez mindenkit azonosan. De aki komolyabban foglalkozik ezzel, annak bizony már felelőssége van. 

A táncházmozgalom kezdeteikor a táncház egyrészről szabadságot és szórakoztatást, másrészt közösséget és hagyományőrzési lehetőséget kínált, mindezt a hagyományos táncházak mintájára.  Mit ad ma? 

Az értelmiségi fiatalok körében nagyon trendinek számít a táncház, egyrészt az autentikussága miatt, másrészt a korszellem miatt is: “Az individuum mindenek felett”, mindenki szeretné megkülönböztetni magát. Ugyanakkor közösségépítő ereje is van, mert a táncházban jelen lenni energiabefektetést és speciális háttértudást igényel. Ott olyan emberekkel találkozol, mint te, és egy olyan világgal, ami nem olyan, mint a külső világ. A táncháznak eredendően társkeresési, párválasztási funkciója volt a múltban, ez továbbra is nagyon meghatározó. És természetesen az élő, aktív alkotás varázsa is benne van. 

Hogyan tud egy ilyen közösségi formulában érvényesülni az individuum? Milyen szerepe van ebben az improvizációnak? 

A néptáncban és a népzenében is megkerülhetetlen az egyén szerepe, ha autentikusságról beszélünk. Az egyéniség is része ennek a dolognak, az improvizáció pedig nagyon fontos elem az egyéniség kibontakozására. A másik, hogy sokan azért jönnek táncot tanulni vagy mennek a táncházba, mert ott sokkal tömörebben kapnak magukról információt, visszajelzést. A közösség egy tükör, amiben megláthatják valóságos önmagukat. Egy hagyományos faluközösségben is pont így működött, és ezért kellenek a kortárs közösségek is.

Az interjúsorozat további részeit itt és itt olvashatod.