„Egyszer volt, hol nem volt (…) és boldogan éltek, míg meg nem haltak.” Tízből tizenöten rávágják: ez csakis magyar népmese lehet. De mióta Óperenciás a tenger és mikor tűntek el végleg a népmesékből az inasok, gavallérok, és jöttek helyükre a tarisznyás, szerencsepróbáló szegény legények, az agár helyére pedig a komondor?

A Hagyományok Házában kaptunk választ. A népmese mai élete címmel indult sorozat 2014-ben: az előadások határokon átívelő, színes tematikát vonultatnak fel. Mesemondók, néprajzkutatók, írók, kutatók osztják meg tudásukat szakmabeliekkel és a szélesebb közönséggel népmesékről, eredetükről és mai használatukról. Idén elsőként Gulyás Judit folklorista, mesekutató, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézet tudományos főmunkatársa tartott előadást.

A magyar népmesék a nép ajkán születtek és alakultak, hosszú évszázadokon át. Számos népmese ma ismert változata, a megszokott szófordulatokkal és elbeszélői stílussal, egyik legnagyobb költőnk családjának köszönhető. Arany László Eredeti népmesék címmel adott ki mesegyűjteményt 1862-ben – Gulyás Judit előadása az Arany család mesegyűjteményéről szólt.

Arany János (1817-1882) fia, Arany László (1844–1898), fiatal joghallgatóként, népmesegyűjtemény összeállításába kezdett. A mű családi projekt lett: László mellett édesanyja, Ercsey Julianna (1818–1885), és nővére, Julianna (Juliska; 1841–1865), valamint egy ismeretlen közreműködő munkájának köszönhetően létrejött a máig egyik legfontosabb magyarnépmese-gyűjtemény. Arany János közreműködésének nincs konkrét nyoma ugyan a rendelkezésre álló kéziraton, de mivel Arany az 1850-1860-as évek során gyakran foglalkozott írásaiban a népmesék és gyűjtésük jelentőségével, valószínűleg Arany János népmeséről alkotott nézetei alapjában véve befolyásolhatták fia gondolkodását. László mellett a család nőtagjai is jelentős részt vállaltak a munkából: Ercsey Julianna jegyezte le többek között az egyik leghosszabb mesét (Ráadó és Anyicska). Azonban a feljegyzések alapján sem Arany János, se fia, László, nyilvánosan sehol sem említi az édesanya és a lánytestvér közreműködését, holott a legtöbb mesét éppen Juliska jegyezte le: tizenhét darabot. Édesanyja ötöt, ám ezek mindegyike hosszabb, akár harminc oldalas történet, anya és lánya pedig közösen is dolgoztak egy-egy mesén. Arany László egy mesét írt le, az ismeretlen közreműködő hetet (feltevések szerint az ismeretlen a gyermek Arany László lehet). László nővére, Juliska, és az ismeretlen lejegyző négy mesét örökített meg. Juliska a mesék mellett találós kérdéseket is leírt: különböző rejtvényeket, bűvös négyzeteket – ezek, bár nem az összes, az Eredeti népmesék végén találhatók. A kötet szerzőjeként azonban csupán Arany László szerepel – Arany János mindössze egyszer írja levelében Tompa Mihálynak, hogy fia és lánya közösen gyűjtenek meséket.

Az Arany család mesegyűjteménye (szerk. Domokos Mariann – Gulyás Judit)

Arany László munkája viszont az egész kötetben jelen van: a lejegyzett történeteknek nem csak a helyesírását egységesítette és a központozást javította, hanem a sokszor nem egységes elbeszélésmódot úgy alakította, amilyennek ma is ismerjük népmeséinket. Így rögzültek a jól ismert elemek (a mesekezdő kifejezések: „Egyszer volt, hol nem volt”, az Óperenciás-tenger stb.), beemelt továbbá az élőszavas mesemondásra jellemző szófordulatokat is: „egyszer hogy, hogy nem”, „tán nem is hinnék kendtek, ha nem mondanám”, és így tovább. Sok szót népiesebb változatukkal helyettesítette: az üveglopóból így lett lopótök, az agárból komondor, a szép gavallérból pedig legény. Ha logikai hibát talált, kijavította, hogy a mese gördülékenyen haladhasson tovább. Az Eredeti népmesék harmincegy mesét tartalmaz, ez az egyik legjelentősebb magyarnépmese-gyűjtemény. Olyan ismert történeteket találunk itt, mint a Fehérlófia, a Babszem Jankó, A kis gömböc vagy A kis malac és a farkasok.

Arany László gyűjteménye több forrásra támaszkodik. A család 1851-ig Nagyszalontán (Bihar megye, Románia) élt, ahova ezt követően nyaranta visszajártak. Valószínűleg mind bihari, mind nagykőrösi mesék bekerültek a kötetbe. Arany László egy 1862-es levelében azt írja: a meséket „Kőrösön gyűjtögette” – hogy ez pontosan mit jelent, nem tudjuk. A kisgyermek Juliska kitűnő mesemondó hírében állt, egy ideig színésznőnek készült – Jókai Mór is említést tesz a lány kiváló előadókészségéről. Arany László több, meséket tartalmazó kiadványt ismert, egy 1878-ban írt levele szerint pedig a Grimm-testvérek meséit tartotta a legnagyobbra.

Arany László (Magyar Nemzeti Galéria)

A korábban kiadott népmesegyűjtemények változatos nyelvezettel és rendkívül tárgyilagosan mesélték el a történeteket, kevés párbeszéddel. Arany László gyűjteményében megpróbálta a szóbeli mesemondás fordulatait visszaadni az olvasónak, és a tizenkilencedik század kiadói, szerkesztői gyakorlatát követve, a meséket ő is gyakran átírta és stilizált, egységes stílusba foglalta. Arany László munkája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a sokféle népmesei formula egységesüljön és létrejöjjön a ma ismert, élőbeszédszerű népmesei stílus. Arany László szófordulatai, a mesei számok (három, hét stb.) és a minél népiesebben csengő szavak (bál helyett dínom-dánom, inas helyett lóhátas ember) egyértelműen elkülönítik a népmeséket más szövegektől. A magyar népmesék történetében Benedek Elek, a „nagy mesemondó” által leírt népmesék és Illyés Gyula 1953-ban megjelent Hetvenhét magyar népmese című munkája is fontos mérföldkövek: máig az ezekben szereplő elbeszélői stílust érzi a hallgató népmeseinek, bármi más idegenül hat.

Az Arany család hagyatéka a budapesti Ménesi út 23. alatti villában volt, Voinovich Géza házában – felesége, Szalay Gizella, Arany László özvegye volt. Az épület 1945 januárjában bombatalálatot kapott és az iratokkal együtt megsemmisült. Arany László népmesegyűjteményének kézirata azonban 1949-ben előkerült az MTA pincéjéből. (A papírlapok egy részét állítólag a háború során szétbombázott épület helyreállításán dolgozó építőmunkások szalonnasütéshez használták.)

A népmesék népszerűsége máig töretlen, ugyanakkor nem voltak mindig kitüntetett szerepben. A tizenkilencedik század közepéig a meseolvasás, mesehallgatás azok kedvtelése volt, akik a hivatalos műveltségből nem részesültek, akik kiszorultak a formális oktatás keretei közül: a nők, gyerekek, cselédek, parasztok körében volt népszerű a mese. Az 1850-es években kezdtek megjelenni a legkisebbeknek szóló, már nem a német nyelvből fordított könyvek, a magyar nyelven íródott mesék lassan bekerültek az iskolai olvasókönyvekbe is. A gyerekirodalom létrejötte az 1880-1890-es évekhez köthető, ekkor már Benedek Elek, Halász Ignác és mások munkáinak köszönhetően a népmese – átírt formában – szélesebb olvasóközönséget tudhatott magáénak.

A mesemondás fortélyait különböző képzéseken tanítják, napjaink számos ismert mesemondója szép számú közönséget tud megszólítani – gyerekeket és felnőtteket egyaránt. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy senkit nem kötnek szigorú szabályok, népmeséink szó szerinti felidézése meddő próbálkozás lenne: minden lejegyzett népmesegyűjtemény fontos dokumentum és sokat köszönhetünk szerzőiknek, ugyanakkor népmeséink több változatban, más-más elbeszélői stílusban és szófordulatokkal léteztek hosszú évszázadokon át. Mesét mondani lehet gyereknek, felnőttnek, közönség előtt vagy a gyerekszobában, elalvás előtt, a legfontosabb azonban – amire Gulyás Judit, előadása végén, szintén felhívta a közönség figyelmét –, hogy tudjuk, nincs egyetlen helyes módja a mesélésnek, „mindenki bátran meséljen, ahogy tud”.