Ritmus és hang

Nagyon szeretem az értékes beszélgetéseket. Szerencsésnek érzem magam, hogy hivatásom során rengeteg ilyenben részesülök, hiszen olyan zenészekkel dolgozhatok együtt, akik nem csak zenei tudásukat osztják meg velem a színpadon, hanem mélyenszántó és magvas gondolataikat is zenéről valamint a számukra fontos dolgokról. Ezek az eszmecserék ihlettek arra, hogy olyan interjút készítsek zenész kollégáimmal, amelyben egy baráti beszélgetés bizalmas, közvetlen és kötetlen légkörében kerülhetnek felszínre azok az értékes gondolatok és témák, amikről már számtalanszor szó esett a turnébuszban végigzötykölődött hosszú utak és az öltözőben a koncertet megelőző várakozás során.

Első interjúalanyom kollégám és barátom, Deáky Márton, aki a Zűrös Banda, a Sárarany zenekar és saját Times New Román formációjának fúvósa, emellett pedig hangszerkészítőként dolgozik a hétköznapokban. Hogy mennyire meghatározó és elválaszthatatlan számára ez a két pólus, azt az interjúban ki is fejti, de mesél még meghatározó gyerekkori élményeiről és saját zenei ötleteit megvalósító zenekaráról, a Times New Románról is. A beszélgetés aktualitását azonban nemrég, a Denagyvilág Records gondozásában megjelent Megvirrad még valaha c. szólóalbuma adta, melyben egy több, mint 100 éves zenei világot idéz meg. A lemez Oláh Lajos tárogatós 1908-as gramofon felvételei alapján készült, mely valószínűsíthetően az első fennmaradt hanganyag erről az - akkoriban még csak picivel több, mint 10 éves - hungarikum hangszerről. Ezt alkotta újra zenésztársaival saját szűrőjén keresztül úgy, hogy közben megtartotta a felvételekből sugárzó eleganciát és nyugodtságot.

Mi hívta életre benned azt a szándékot, hogy épp ebből az 1908-ból ránk maradt gramofon felvételből készítsd el első szólólemezed?

Amikor rátaláltam ezekre a felvételekre, teljesen függője lettem a stílusnak, a hangulatnak. Azon kívül, hogy sokat hallgattam ezeket, elég hamar megszületett bennem a szándék, hogy „felélesszük” ezt a repertoárt ezzel az ízzel. Attól függetlenül, hogy mi ezt a gyűjteményt feldolgoztuk, felvettük és kiadtuk, és ezáltal megszületett az én első szólólemezem,

az egészben nem én vagyok a lényeg, hanem maga a zene.

Nagyon fontosnak tartom az alázatot a zene, és annak eredete felé. Nyilván benne vagyok a végeredményben én is, mert nem tudom kihagyni belőle magamat, de a lényege az az, amit megtaláltunk abban az állapotban, ahogyan több, mint 100 éve létezett.Ez nagyon megfogott és szöget ütött a fejemben… Szerettem volna minél tisztábban az eredeti hangfelvételek hangulatát visszaadni azzal együtt, ahogyan ez bennem lecsapódott, ezért igyekeztem minél előbb megvalósítani az ötletet, még azelőtt, hogy ezt más előadásában halljam az eredetin kívül. Én azt a hangulatot szerettem volna megfogni, amivel eddig nem nagyon találkoztam. Azt a régi világból sugárzó nyugalmat, eleganciát, harmóniát. Számomra ezek a szép dolgok, és ezeket a tényleg szép dolgokat igyekeztem visszahozni a zenébe. A gramofon felvételeken főleg csárdások és hallgatók vannak, olyan dallamok, melyeket akár ma is játszhatnának a cigányzenészek, -némelyiket játsszák is- de biztosan nem azzal a zenei felfogással játszanák ma, ahogy az egykori Oláh Lajos, és ahogy igyekszünk most mi is. A mai cigányzenészek valószínűleg sokkal több és dúsabb akkorddal, erőteljesebb dinamikával játszanák és lehet, hogy így egy olyan irányba domborítanák a hangzást, hogy pont azt az ízét veszítené el, amitől az egész számomra nagyon unikális. Félreértés ne essék, nagyon szeretem és tisztelem a mai cigányzenészeket, viszont ezúttal engem a régi stílus érdekelt jobban. És ez az íz a lényeg, én ezt akartam megmutatni.

A másik ilyen dolog, amitől különleges, hogy népzenészként a gyűjtések felől tudsz ismerkedni a zenével és eleve nagyon kevés tárogatós felvétel van. Erre egyszer csak előbukkant egy csomó felvétel 1908-ból egy tárogatósról, aki kifogásolhatatlan minőségben játszik, és nem az van, hogy ebből ki lehet indulni, hanem ez már egy kész muzsika.

Ha jól értem, akkor ez a felvétel abban különbözik egy klasszikus értelemben vett népzenei gyűjtéstől - amelynél a cél maga a zenei adat dokumentálása művészi értékítélet nélkül- , hogy itt egy kiforrott művész játszik művészi gondolatokkal és célzattal?

Igen, mert ez az ember hivatásos zenész volt, más polgári foglalkozása nem is volt és ő ezt a zenét sok 10 éven keresztül rutinszerűen játszotta, mielőtt ezt a felvételt elkészítették. Egyébként a népzenei gyűjtéseken is hallhatunk olyan zenészeket és énekeseket, akikkel művészileg is teljes felvételek készültek, de tapasztalataim szerint ezek elég ritkák! Én ezeket a gramofon felvételeket olyan módon próbáltam értelmezni, hogy bizonyos szempontokból ez is egy gyűjtés - a régi időkből fel van véve valaki, aki akkor így játszott. Bár 1908-ban még csak 10 éve lehetett a kezében tárogató - mert 1897-ben készült el az első reform tárogató - , de attól még a korra jellemző zenei ízlést és repertoárt erre a hangszerre is át tudta ültetni, főleg úgy, hogy alapvetően klarinétos volt. Pontosabban azt írják róla, hogy tárogatós és kissípos. 

Kissípos? Ez mit jelent? 

Akkoriban nagyon gazdag zenekari felállások voltak. Egy zenekarban volt egy prímás, volt egy vagy két terchegedűs, volt egy brácsás és volt egy kontrás - akik valószínüleg mindig egy zenekarban játszottak, mert mindent ugyanúgy kellet harmonizálniuk és a fordításoknak is összhangban kellett lenni, hogy ne nagyon játsszák ugyanazt a hangot- , cimbalom, cselló, bőgő és  sokszor volt két klarinétos is. Az egyik játszott az általunk ismert B vagy A klarinéton, a másik, a kissípos pedig egy Esz vagy D vagy C klarinéton egy oktáv távolságra - akár a hegedű felett is, de mégsem elnyomva őt.

Ami engem megfogott a lemezben, az tényleg az a nyugodt, finom hangzásvilág, amit te is kiemeltél és az, hogy egyáltalán nincs benne az a túláradás, amire alapvetően a cigányzene kapcsán gondolunk. Nekem pont ettől szép. Mennyit változtattatok az eredeti hangképen, hangszerelésen, mi az, ami teljesen saját ötlet?

Az eredeti felvételeken egyedül,  vagy cimbalommal vagy - hangzás alapján feltételezhetően  - hárfával játszik, több dallam pedig két brácsa kíséretével hallható. Ez utal azokra a grandiózus zenekari felállásokra, megszólalásokra, amelyek akkoriban megszokottak voltak. Bár bőgő nincs ezeken a felvételeken -legalábbis nem hallható rajtuk-, Máté igyekezett úgy megoldani a kíséretet, hogy régies legyen,  tehát a mai, megszokott bőgő hangképpel ellentétben (amire szeretjük azt mondani, hogy milyen dögösen szól) sokkal finomabb, kimértebb játékkal.  Ennek érdekében, pl. egy-egy szólamot egy oktávval feljebb játszik. Ezt  a játékmódot más, korabeli hangfelvételekre alapozta, de nem tudjuk egyértelműen megállapítani, hogy akkoriban tényleg így játszottak-e, vagy nekünk azért van ez a hangkép a fülünkben a régiről, mert a gramofon felvételeken nem hallhatóak olyan basszusok, a technológia korlátainak köszönhetően. Tehát akár meg is szólalhatott lent a bőgő, csak az nem hallatszik a gramofon felvételen.

Ami még nagyon érdekes, hogy amikor Tomival leültünk fejtegetni az eredeti hanganyagot, az összes brácsa kombinációt kipróbáltuk, hogy vajon mi szólhat az eredeti felvételeken, végül az akkordok fordításából teljesen egyértelműen kihallatszott, hogy egy háromhúros és egy négyhúros brácsa szól. Mindez Budapesten, 1908-ban! Pedig elvileg ez így nem is létezhetne legalábbis az eddigi ismereteinknek ellentmond!

És milyen kár, hogy ezekre már nem lehet rákérdezni… Mesélj még a kreatív folyamatokról! Hogyan kell elképzelni ezt, mikkel szembesültök egy ilyen unikális anyag feltárása, átdolgozása közben?

Először is meghallgattam a felvételeket, egyszerre maximum hárman játszottak rajta, mégis nagyon tömör hangzása volt. Nem az volt az érzésem,  hogy ez egy túlzottan széthangszerelt szimfonikus zenekari megszólalás, hanem mintha középen egy csőből zúdulna rám a zene, mindeközben Oláh Lajos nagyon könnyeden és finoman játszik, nem az a harsány, kissé kidolgozatlan tárogatózás van, amit a népzenei gyűjtéseken megszoktunk, hanem annál sokkal kifinomultabb az egész… Ez nagyon megfogott. Azért mégis szerettem volna egy picit szélesíteni a hangképen (ezért került bele pl.a bőgő is), és alakítani a zenei anyagon. Például belekerült olyan friss dallam, amit nem játszott ugyan, de úgy voltam vele, hogy egy egész lemezt csak ne vegyünk fel úgy,  hogy egyetlen friss sincs rajta! Ezért próbáltam egy olyan friss dallamot keresni, amiről el tudtam képzelni, hogy akkoriban játszották. Majd kitaláltuk, hogy milyen lehetett volna, ha ezt pont cimbalommal, brácsával és bőgővel kísérték volna akkoriban. Így a hangszereléssel is trükközhettünk kicsit.

Ez nem kis trükközés, hiszen ehhez a rekonstrukcióhoz elengedhetetlenül szükséges a kor repertoárjának és zenei stílusának az ismerete. Ahogy egy kosztümös filmben sem elég pusztán a jó sztori és színészi játék, a korhű atmoszféra megjelenítése ugyanolyan fontos, sőt… Szerintem, ha ezt a lemezt vissza tudnánk röpíteni 1908-ba és ott valamilyen módon le tudnánk játszani az ottani zenészeknek, valószínűleg nem lenne teljesen idegen nekik ez a hangzás.

Lehet.  Fontos volt nekünk  az egész miliője, és ezt szerettük volna a legjobban visszaadni.  Sokszor érzem azt a népzenéhez való hozzáállással kapcsolatban, hogy túlzottan nagy a hangsúly a konkrétumokon. 

Nem feltétlenül az a lényeg, hogy pontosan ugyanott, ugyanúgy kell megszólaltatni azt a hangot, mint ahogyan az adott zenész,
hiszen neki sem ez volt a lényeg!
Sokkal fontosabbnak tartom a hangulatokat, az érzéseket és az időket a játék közben. Talán ez a fontos.

Ez nagyon érdekes gondolat, különösen tetszik, hogy az időt is megemlíted! Ezt érzem én is ezzel a lemezzel kapcsolatban - valamint a Times New Román zenéjével is- , hogy nem csak maguk a zenei hangok fontosak, hanem a csendek is, és ez eszmeiség a ti zenéitekben tetten érhető. Úgy érzem, hogy a zenétekkel egy olyan zenehallgatási attitűdöt képviseltek, amit talán a “slow living” életfilozófia mintájára “slow listening”-nek nevezhetnénk. Egyszerűen más füllel kell hallgatni, mint amihez hozzá vagyunk szokva.

Igen, szeretnénk ezt a felfogást képviselni, erősíteni. Egyik sem rosszabb vagy jobb megközelítés. Talán a nyugodtra kevesebb a példa. Egyébként nekünk is

jól esett most ilyen anyaggal foglalkozni, ami egy kicsit szellősebb,
amelyben van idő, hogy tudj minden hangra figyelni az eljátszáskor, és a meghallgatáskor is.

A zenekar összetétele is nyilvánvaló volt az elejétől fogva?

A Times New Román miatt megvan a “saját csapatom”, akikkel hasonlóan gondolkozunk, így fel sem merült más. Orsós Tamás brácsázik és az öcsém, Deáky Máté bőgőzik mindkét formációban, valamint Solymosi Vince csatlakozott, vele a Sárarany zenekarban játszunk együtt. Mind zeneileg, mind emberileg egymásra találtunk.

Ha már így szóba került, mesélj egy kicsit a Times New Román zenéjéről is! Nekem úgy tűnik, hogy nem csak a közreműködő zenészek, hanem a hangzásvilág és zenei megközelítés is közös keresztmetszetet alkot.

A szólólemezemmel ellentétben a Times New Románban inkább „visszaöregítünk” zenéket, hangszereléseket, tehát nagyon sokszor a modern, szaxi-szinti hangzásról vesszük le a dallamokat és így kerül vissza az autentikusabb, bőgő-brácsa-harmonika kíséretre. Romániában és az egész Balkánon még úgy él a népzene a populáris zenében tovább, hogy alapvetően a zene nem változott, csak a hangszerelés. Ugyanazokat a dallamíveket és motívumokat használják, mint régen, még akkor is, ha teljesen új a dallam, mert ugyanabban a stílusban íródnak, mint régen. Annyira nem lehet megkülönböztetni ezeket az új dallamokat a régiektől, hogyha egy új dallamot akusztikus hangszerekkel játszunk el, a szakavatott hallgatók fülét is megtévesztheti és döbbenten teszik fel a kérdést: "hűha, melyik gyűjtésen találtad ezt a dallamot?”.  A Balkánon ez  a zenei hozzáállás, folytonosság még nem veszett el, nem cserélődött le. A mögöttes tartalom és motiváció konstans, maximum a ruhája változik. És egyébként meg

miért ne lehetne megengedni egy „adatközlőnek”, hogy tovább lépjen egy modernebb hangszerre? Attól még ő ugyanaz az ember marad, a zenéje is ugyanaz marad, ugyanazokkal az értékekkel. 

És mik azok a zenei értékek és motivációk, melyek alapján te működsz, ti működtök?

Az egész úgy kezdődik, hogy meghallunk valamit, ami nagy hatással van ránk, és elkezd bennünk dolgozni, mondjuk egy dallam, ami az embernek napi többször is eszébe jut. Legyen az akár egy 1908-as Oláh Lajos gramofon felvétel,  vagy akár egy 2024-es Dorinel Puia lagzis felvétel, mindegy is, mert a lényeg, hogy nem tudjuk és nem is akarjuk feledni. És mi ezt  az érzést szeretnénk visszaadni. Illetve van egy másik fontos dolog…

Azért mert mi népzenészként már hozzá vagyunk szokva a rossz minőségű felvételekhez, tudjuk, hogyan kell hallgatni ahhoz, hogy kihalljuk belőle, hogy milyen szépségeket rejt magában. De ez nem jelenti azt, hogy az átlag hallgatónak is értéket jelent. 

Ha ez így van, akkor fel kell erősíteni az átlag hallgatóság számára ezeket a ”gyenge jeleket” a zaj mögött, kiemelni a szépségét és azt a saját élményt, érzést átadni, ami minket az eredeti felvételek hallgatása közben megérint . A “Megvirrad még valaha” pont erre van kihegyeződve és arra, hogy akkoriban azt hogyan játszhatták. A Times New Románban azért jobban benne vagyunk mi, nagyobb szabadságunk van és jobban ki tudunk bontakozni.

Zenészként a Times New Románban és szóló projektedben is valamilyen módon a múlt értékeihez nyúlsz vissza, de még a nem hétköznapi hétköznapi hivatásod is a múlt világához köt, hiszen hangszerkészítő vagy.  Honnan ered benned ez a régi korok iránti vonzalom, kíváncsiság, amely életed két meghatározó pólusát is átitatja és összeköti?

A családomban mindig jelen volt a zene, hiszen a szüleim népzenészek, ezért mindig közel állt hozzám ez a műfaj. Óriási felüdülés volt nekem gyerekként, amikor megtudtam, hogy a nagynéném klarinéttanár, mivel hozott nekem egy klarinétot! Rögtön  ámulatba ejtett az a szerkezet, az a csomó billentyű és én megőrültem tőle. Szóval így jutottam el oda, hogy negyedikes koromtól klarinétoztam zeneiskolában, később áttértem szaxofonra. De a legnagyobb hatást, a zene szeretetét talán anyai nagypapámtól kaptam, aki amúgy zenélt is, orgonán és harmonikán játszott, viszont szakmáját tekintve lakatos volt. Vele sok időt töltöttem, a műhelyében is. Ő nagyon sokszor a tévében vadászott mindenféle műholdakon különböző zenés műsorokra és VHS kazettákra rögzítette őket, később együtt néztük vissza ezeket a koncertfelvételeket, így találkoztam például a Söndörgő zenéjével is.

És milyen érdekes, hogy a nagypapádnál egyszerre volt jelen a műhely és a zene. és ez most a te életben is így van.

Igen. Egyébként én gépgyártástechnológiai technikusként (is) végeztem, illetve pont a nagypapám hatására tanultam gépésznek, annak ellenére, hogy ő azt szerette volna, ha zenésznek tanulok. Az is érdekes összefüggés, hogy Dresch Mihálynak is ugyanez a gépész végzettsége, és az első dolog, ami miatt a népzene igazán bekattant nálam, az pont egy Dresch felvétel volt: egy Táncház-Népzene albumon a Doina és Invertita c. szám, amin ő szaxofonozik. Gyerekként imádtam, mindig azt kellett hallgatni! És ott is megint csak a hangulat volt az, ami akkor igazán megfogott, nem feltétlenül a konkrét dallamok. 

Miután technikusként végeztem, el kellett döntenem, hogy mi legyen, merre tovább - zene vagy gépészet. Én a kettő közé akartam lőni, hogy mindkettővel kapcsolatban tudjak maradni, így esett a választásom végül a hangszerészetre.  Ez egy 3 éves képzés, és a klasszikus, régi tanítási rendszer szerint működik. Műhelyt és mestert kell keresni, akitől eltanulhatod a szakmát, mint régen a céheknél. Fafúvós, rézfúvós, orgona, vonós-pengetős és cimbalom hangszercsaládokra lehet specializálódni. Számomra a fafúvós teljesen egyértelmű választás volt.

Egyébként ezek a dolgok csak később állnak össze. Mostanában beszélgetek olyan szülőkkel, akiknek a gyereke zeneiskolában tanul, és általában szóba jön, hogy mi a helyes döntés, ha a gyereküket ez annyira nem érdekli és, hogy erőltessék-e tovább. Én csak a saját példámat tudom felhozni, én is jártam zeneiskolába és sokszor azért engem sem húzott be annyira, de később, amikor egy olyan zenei élmény ért, ami igazán nagy hatással volt rám, akkor viszont ott volt már egy eszköz a kezemben. Cserta Balázsnál voltam egy nyári népzenész táborban és ott hallottam először, hogy fúvós hangszereken játssza azt a népzenét, amit addig én csak vonósbandáktól ismertem. Nálam ez akkor nagyot ütött, és a kezemben már ott volt a hangszer, nem akkor kellett elkezdenem megtanulni játszani rajta és ez nagy előny volt.

Nyilván, később még több impulzus ért,  felfedeztem a YouTube-ot, és kiderült, hogy igazából Romániában azokat a zenéket, amiket én nagyon szeretek már régóta azokon a hangszereken játsszák, amik az én szívemnek a legkedvesebbek, és innen már csak egy lépés volt megalakítani a Times New Románt, akikkel játszhatom azt a zenét, amit egész gyerekkorom óta kerestem…

Egy régebbi baráti beszélgetés alkalmával említetted, hogy a felmenőid között volt egy híres orgonakészítő mester. Mesélnél erről?

Ez így van, Angster Józsefről van szó, aki a szépapám volt.  Ami számomra az ő életútjából szemléletes, az az, hogy honnan hova jutott. Ő egy betelepült német családból származott, egy kicsi horvátországi faluból indult. Hogy a legjobbaktól tanulhassa ki az orgonakészítés mesterségét,  a vándorévei alatt elgyalogolt a tudásért először Erdélybe, majd Párizsba, ahol a Notre Dame orgonájának készítésében is részt vett. Ez számomra lenyűgöző. Ezek után megalapította az Angster orgonagyárat és Közép-Európa korának egyik legkeresettebb orgonakészítőjévé vált. Magyarországon  rengeteg orgonát épített, de tudtommal több közép-európai országban is keresett mester volt.

A szépapád példaértékű története valóban megérne egy külön fejezetet. Neked van “hitvallásod” hangszerkészítőként? Mik a számodra fontos alapértékek?

Én most azzal foglalkozom, hogy hangszereket javítok illetve főállásban tankerületi hangszerész vagyok, tehát zeneiskoláknak dolgozom. Emellett arra törekszem, hogy azt a tudást, ami nekem amiatt van, hogy hangszeren játszom, a többi zenész szolgálatába állítsam. Nagy előny, hogy hangszerészként és zenész szemszögből is meg tudom vizsgálni a dolgokat, így még többet tudok segíteni, mert az ember így megérez olyan dolgokat is, amik elméletileg működnek, de a gyakorlatban derül ki, hogy hogyan lehetne még jobban használhatóvá tenni. Készítek személyre szabott fúvókákat is tárogatóhoz, és ebben is arra törekszem, hogy úgy szolgáljam ki a zenészeket, hogy közben minél jobban megértsem az igényeiket, szükségleteiket, vágyaikat.

Van-e olyan terved, hogy akár saját hangszereket készíts, legyen saját hangszermárkád?

Ezt a fúvóka készítéssel tudom elkezdeni, mert a hangszerépítés sokkal több pénz-, munka- és időbeli befektetést igényel, mint amit a jelenlegi életem - mivel elég sokféle mindent csinálok egyszerre - lehetővé tudna tenni, de remélem, hogy előbb-utóbb oda is eljutok, hogy saját hangszert készítsek.

A fúvóka készítésnek azért örülök,  mert ez egy lehetőség arra, hogy ne csak javítsak, hanem én alkossak valamit. Emellett ebben még az is izgalmas, hogy a fúvóka egy nagyon intim dolog, hiszen ez a hangszernek azon része, ami közvetlenül érintkezik az emberrel, és maga a hang is ott képződik, tehát egy nagyon fontos, minden szempontból meghatározó rész. Én azzal tudom megsegíteni a zenészek játékát, hogy a személyes igényekre szabott fúvókákon keresztül közelebb kerülhessenek a keresett hanghoz és nőhessen a komfortérzetük is.

Térjünk vissza egy kicsit a szólóalbumodhoz, mert engem a címe nem hagy nyugodni… Jól sejtem, hogy ennek is van egyfajta üzenete?

A cím - “Megvirrad már valaha” -egyben a lemez utolsó dallamának címe is, és ennek valóban van egy szimbolikája, ami a tárogató jelenére és jövőjére utal. 1908-ban, amikor a gramofon felvétel készült és amikor csak 10 éve létezett a modern tárogató, valószínűleg virágozhatott, fénykorát élte. Ennek bizonyítéka, hogy folyamatosan, a mai napig kerülnek elő abból a korból hangszerek, ezért nem is tudjuk, hogy pontosan mennyi tárogató forgott zenészkézen akkoriban.

Egy laikus azt gondolná - mivel azt tudja, hogy ez egy hungarikum - , hogy a tárogató már sokkal korábban létezett, ezért megdöbbentő, hogy az 1908-as felvételen ez egy nagyon új, "trendi" hangszer volt. Mégis ez a modern tárogató rendkívül gyorsan elterjedt a köztudatban és meghatározóvá vált a magyar zenében.

Az elődje létezett, de az gyakorlatilag egy teljesen más hangszer volt, inkább a zurnához hasonlatos. Ezért is nagyon érdekes ez az 1908-as felvétel, mert nem nagyon készülhetett jelentősen korábbi. 

Visszatérve a cím szimbolikájához, szerintem mostanában elég sok törekvés van mind zenész, mind szervező oldalról is a hungarikum hangszerek népszerűsítésére, így remélhetőleg tényleg meg fog virradni a tárogatónak is.

Igen, lehet hogy már el is kezdődött, mert nagyon sokan aktivizálódnak, alkotnak, mindenki a maga stílusában, aminél el sem tudok képzelni jobbat, mert nincs egyfajta sablon, így mindenki a saját értelmezésében és a saját egyéniségét beleszőve tud alkotni. Tehát

lehet hogy a megvirradás elkezdődött,
de még virradhatna egy kicsit fényesebben.

Így legyen! Ha jól gondolom, a “Megvirrad még valaha” hanganyagánál a rögzítés volt a cél, mégis terveztek-e valamilyen módon színpadra állni ezzel?

Én lennék a legboldogabb, ha egyszer csak azt mondanák, hogy ezt valahol el kellene játszani. Bár ezzel a repertoárral -jellegéből fakadóan- nem terveztük koncertezni, nem tudom, hogy ezeket a nagyon nyugis dolgokat a mai világban hogyan lehetne színpadra állítani, hogy koncert körülmények közt szórakoztató legyen, ne legyen unalmas. El lehet játszani, csak azt nem tudjuk, hogy hogyan venné a közönség, nem biztos, hogy ebben a formában, ahogy a lemezen van, tudna működni, de nyitott vagyok bármilyen megkeresésre, megoldásra..

És mik a tervek a Times New Román háza táján?

Tavaly elkészült az első lemezünk, amelyben úgy érzem, hogy már megtaláltuk az identitásunkat és ha lesz második album, akkor abban ez fog bővülni és nem érezzük azt, hogy más koncepciót kellene keresnünk. Új ötletek mindig vannak új dallamok összefűzésére, váltásokra és Bencével is elkezdtünk új számokat, összeállításokat csinálni, de ebben is szeretnénk önazonosak maradni és csak folytatni akarjuk, amit az előző lemezen abbahagytunk. Ez azt is jelenti, hogy az összeállítások hossza sem fog változni. A legutóbbi koncertünkön eljátszottunk egy új számot, ami 13 perces lett. Egyszerűen nem tudunk 3 perces zenéket csinálni, mert nagyobb zenei ívekben gondolkozunk és teljesedünk ki. Ahogy elkezdünk egy dallamot még többet gondolunk bele és a végére kirajzolódik egy még nagyobb ívű dolog. Szóval ezt nagyon szeretném, ha hosszútávon is jól tudna működni, hiszen ez mindannyiunknak valamilyen szinten szerelem dolog, nem megélhetés. Itt mindig azt érzem - de nyilván a szólóprojektben is, hiszen nagy az átfedés a tagok között -, hogy elkezdünk játszani és megérkeztem, ezt kell csinálni. És harmónia van. Csak összejövünk egy próbára és már megszületik a flow élmény. "Jól élünk" és flow van, kell ennél több?