Ritmus és hang

Zeneterápiás csoportot indít zenészeknek. Azoknak, akik frusztráltak, akiket nyomasztanak a külső elvárások, szoronganak és stresszelnek a teljesítménykényszer miatt, megborult a belső egyensúlyuk vagy csak a saját perfekcionizmusuk áldozatai. Takács-Nagy Jázmin - aki a moldvai zenét játszó Tindia zenekar tagja, jelenleg az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar Zeneterápia szakán készül diplomázni - a saját tapasztalataiból, elakadásaiból, kétségeiből, és sikereiből építette fel a zeneterápiás foglalkozásának módszertanát.
Őszintén beszélt arról, hogy néha esendő, sérülékeny és sebzett is. Ehhez igazán bátornak, önazonosnak és nyitottnak kell lenni, hisz olyan környezet vesz bennünket körül, ahol mindenki "boldog, szép, sikeres és felhőtlenül élvezi az életet" és csak kevesen válaszolnak érdemben arra a kérdésre "Hogy vagy?". Jázmin nem ezek közé tartozik, túllépett mindezen és ma már egyensúlyban van alkotóként is magával és a világgal egyaránt. Interjú.

A művészek többsége exhibicionistának tűnik, nem is kicsit, de vannak olyanok is, akik láthatóan elakadnak valahol és nyitás helyett bezárnak. Mit gondolsz, hol történik az elakadás?

Megpróbálok abból kiindulni, hogy nálam hol volt ez a pont. Van az a lépés, hogy bekerülsz mondjuk a Zeneakadémiára és ebben az esetben profibb szinten kezded csinálni a zenélést. Aztán jön az, hogy észreveszed a körülötted lévő szakmabelieket és megérzed kicsit az abból adódó versenyhelyzetet, hogy más is van melletted, aki nagyon jól játszik. Később kialakul benned az igény arra, hogy a tevékenységed kapcsán kirakj magadról egy videót vagy egy képet, tehát elkezdenél foglalkozni az önmenedzseléssel. Nekem ezen a ponton volt az, hogy azt éreztem, oké, de ha én kiteszek valamit, akkor mások mit gondolnak majd rólam. Elindult bennem egy önbizalommal kapcsolatos kétely. Már tudom, hogy azért is akadtam el itt, mert nagyon sok helyzetben nem látom reálisan a saját teljesítményemet, nem hiszem el, hogy tényleg jó az, ahogy én zenélek. Lesz ebből egy elbizonytalanodás és ha kapok egy negatív kritikát, akkor az rosszul befolyásolja az önbizalmamat.

Nekem van egy olyan benyomásom, hogy téged nemcsak zenészként érint ez a probléma, hanem magánemberként is.

Igen, ez a dolog valószínűleg személyiség béli kérdés is, de azt gondolom, hogy ha valaki zenéléssel vagy bármilyen más művészeti megnyilvánulással foglalkozik és odaáll 20 vagy akár 200 ember elé, akkor kiteszi eléjük a lelkét. Van olyan személyiség, aki ezt jobban bírja és nem jönnek elő belőle ezek az érzések. Belőlem előjönnek.

A Zeneakadémián, ahol végeztél, nem foglalkoztatok azzal, hogy miként lehet kezelni a kudarcokat?

Ott nem volt erről kifejezetten szó, volt egy-két pedagógiai tárgyunk, ahol említésre került például az, hogy a kiégés hogyan érinti a tanárokat. De arról, hogy zenészként, előadóművészként hogyan küzdjön meg az ember az ilyesmivel, az órákon nem beszéltünk. Más kérdés, hogy egymás között, a csoporttársaimmal azért előjöttek ezek a témák, de nem mondanám, hogy igazán hangsúlyos lett volna. Sőt, úgy tűnik, mintha meg sem fordult volna bennünk, hogy erről komolyan beszélni kellene. 

Nem elég stílusos, oldd meg! Te pedig ott állsz, és igazából fogalmad sincs, hogy mit kellene máshogy csinálni.

Az egyetem mennyire növelte a teljesítménykényszert benned vagy bárkiben?

Szerintem nehéz azt meghatározni, hogy ezt konkrétan a Zeneakadémia okozta-e vagy a fiatal felnőttkorba lépés váltotta-e ki. Nyilván a Zeneakadémia egy olyan közeg volt, ahol rengeteg olyan tényezővel találkoztam, amivel előtte nem. Én például egy ötszáz fős kis faluban nőttem fel, ahol az összes falunapon meg rendezvényen én énekeltem, és azt gondoltam, hogy nagyon tehetséges vagyok. Ugyanezt éltem meg az általános iskolában és a konziban is, ahol klasszikus ének szakra jártam, tehát a népzenével eléggé ki tudtam tűnni. Persze akkor még nem azon gondolkoztam, hogy tehetséges vagyok-e. Akkor szembesültem azzal, hogy nem vagyok egyedül ezzel a tudással, amikor felkerültem Budapestre és elkezdtem az egyetemet, ahol bizonyára került ránk egy olyan fajta nyomás, ami engem megzavart abban, hogy reálisan észleljem a teljesítményem.

Hogy működött ez a nyomás?

Történtek dolgok, amivel nagyon nehezen küzdöttem meg. Én nem tanultam népzenét óvodás korom óta, tehát elég sok elmaradásom volt az egyetem elkezdésekor. Voltak olyan órák, ahol azzal szembesültem, hogy a kritikák, amiket kapok, nem fogalmaznak meg konkrétumokat. Nem kaptam arra javaslatot bennünk, hogy miként próbáljak meg valamit másképp. Azzal a jelzéssel például, hogy nem elég stílusos az előadásmód, szerintem egy 18-19 éves lány nem igazán tud mit kezdeni. Nem elég stílusos, oldd meg! Te pedig ott állsz, és igazából fogalmad sincs, hogy mit kellene máshogy csinálni.

Kiderült valaha, hogy mit is jelent az, hogy stílusos?

Én abból indultam ki mindig, hogy egy archív felvétel hogyan hangzik, mi az összbenyomásom róla.  Viszont ott van a nehézség és az elakadás, hogy ezeken a felvételeken nagyrészt 50-60 éves, idős nők énekeltek 60 vagy több évvel ezelőtt, nyilvánvalóan teljesen más hangszalagokkal, teljesen más torokberendezéssel vagy lehet, hogy 30 kilóval nehezebbek is voltak nálam. Arról valahogy soha nem beszéltünk, hogy az ember hogyan tudja a saját testalkatára vagy a saját személyiségére formálni azt a felvételekről ismert hangot. A stílusosság tehát nekem valahogy mindig ezekhez az idős nőkhöz kötődött és soha nem ahhoz, hogy én milyen vagyok, hogy nekem milyen a stílusos hangom, vagy egyáltalán, mi az, hogy stílus.

Tehát a saját hang megtalálásával volt a gond. Ez összefügg azzal a belső egyensúly megtalálással, ami a sikerhez vezet?

Most azt mondanám, hogy valójában akkor tud igazán sikeres lenni az ember, ha van egy belső elégedettsége és azt érzi, hogy amit csinál, az számára komfortos és jó érzés benne lenni. Ha ez megtörténik, én hiszek abban, hogy megtalálják őt azok a lehetőségek, amik tényleg neki valók. Abban a fajta sikerben nem hiszek, amikor valaki ezerrel teper és az összes marketing fogást beveti, viszont az mégiscsak igaz, hogy az ember ahhoz, hogy sikeresnek érezze magát, igényel valamiféle külső visszajelzést.

Siker az is lehet, ha egy jó koncert végén a közönség elégedetten tapsol. Volt rá példa, hogy még ilyen szituációban sem voltál belül elégedett?

Azt tudnám ehhez hasonlítani, mint amikor hazamegyünk vasárnapi ebédre a nagymamánkhoz. Még neki se ültünk az ebédnek, de a nagymamánk már szabadkozik, hogy jaj, ez most nem sikerült olyan jól, a sütemény is egy kicsit száraz lett. Hiába dicséri mindenki, mégis megy a szabadkozás. Szóval, voltak olyan koncertek, amik után azt tudtam mondani, hogy igen, ez most óriási élmény, tök jól éreztem magam. Aztán visszahallgatom, és feltűnnek azok az apró hibák, amiket rajtam kívül egyébként senki más nem venne észre.

Amikor egyre többen lesznek aktívak a műfajodban, folyton azt érzed, hogy tökéletesen kell teljesítened, jól kell csinálnod mindent, mert akkor majd biztos észrevesz valaki és több lehetőséghez jutsz,(...)

Fontos ezeket korrigálni?

Valahol ez egy kényszer, másrészt ehhez lettünk szoktatva. Bármit csinálsz, azt mindig korrigálni kell, soha nincs olyan, hogy valami jó, ahogy van. Legalább is az én fejemben. Az egyetemi kommunikáció például jellemzően nem emelte ki a jó részeket, amikor én odajártam.

A legjobb lemezfelvételeken mindig van egy kis kosz, attól válik az egész természetessé.

Emlékszem, egy lemezfelvételem után milyen szorongató érzést keltett bennem az a tudat, hogy az anyag kikerülhet a nekem feltűnő hibákkal együtt. Egyszerűen iszonyatosan rosszul éreztem magam, miközben elképzelhető, hogy ha te meghallgattad volna, egyáltalán nem vetted volna észre azokat a részeket, amiket én korrigáltam volna.

Ez a kérdés egyébként akár zeneipari kérdések felé is elvihetne minket, például oda, hogy milyen limitáltak a koncertezési vagy a lemezkiadási lehetőségek, vagy hogy mennyi zenész van foglalkoztatva. Amikor egyre többen lesznek aktívak a műfajodban, folyton azt érzed, hogy tökéletesen kell teljesítened, jól kell csinálnod mindent, mert akkor majd biztos észrevesz valaki és több lehetőséghez jutsz, miközben magad is látod, hogy olyan zenészek is simán tudnak érvényesülni, akik lehet, hogy csak fele annyi munkát tettek bele valamibe, mint te.

Úgy tűnik, a világ úgy működik, hogy a marketing erősebb, mint bármi. Még a teljesítménynél is.

Itt visszakanyarodhatunk ahhoz a kérdéshez, hogy valójában mi a siker. Az, hogy én megírok egy számot, amit nagyon jó érzés eljátszani, előadom 20 főnek, akik mondjuk sírnak, miközben hallják? Vagy inkább az, hogy mindezt nem csinálom, de van egy jó marketingesem és ennek köszönhetően ötször annyi lehetőséget kapok, viszont a teljesítményem ezzel nincs arányban?

Gyakran érzed, hogy „most elég jó voltam”? Eleve mit jelent elég jónak lenni?

Szerintem nagyon ritkán érzem ezt. Valószínűleg ez olyan belső dolgokból is fakad, mint hogy nekem milyen a viszonyom a saját hangommal. Ez egy eléggé érzékeny téma. Ha az embernek a hangját éri kritika, az számomra más, mint ha egy hangszeres játékot kritizálnak, hiszen utóbbi esetben lehet az mondani, hogy mondjuk a kisujjadat kicsit tedd arrébb vagy máshogy tartsd a kezedet. De a hangszalag nem egy olyan dolog, amit arrébb teszel. Egy énekes lehet, hogy olyan dologra kap kritikát, amit nem tud megváltoztatni. Nekem épp emiatt volt nehéz az, hogyha a hangomat véleményezték, mert azt éreztem, hogy bármit csinálhatok, gyakorolhatok, nem fogom tudni megváltoztatni például azt, hogy 50 kiló vagyok vasággyal együtt és nem fogok soha olyan hangosan énekelni, mint egy két fejjel magasabb, vastagabb torkú nő. És ez összekapcsolódik az önbizalommal, hogy abból nekem mennyi van.

És mennyi önbizalmad van?

Az évek során sikerült feltornázni valamennyire.

Milyen eszközökkel?

Főleg terápiás folyamatokkal. Volt egy pánikrohamos időszakom, amit nem feltétlenül kötök össze a zenei teljesítményszorongással, inkább egy alapvető fiatal felnőttkori szorongással. Ez vitt engem egyébként a zeneterápia felé.

Mi volt az, ami segített abban, hogy ki tudd mondani: rátaláltál a saját hangodra?

Azt hiszem, még mindig nem tudnám ezt kimondani.

A másik problémám – ami szintén más területre is igaz – az, amikor soha nem kérdőjelezzük meg azt, amit állítunk. A zenészek körében szerintem nem történik meg elégszer ez a megkérdőjelezés.

Akkor menjünk vissza oda, hogy a stílusosságról beszélnek a Zeneakadémián. Változott azóta a hangod? Kezd kialakulni benned az a hang, ami jobban kifejezi az egyéniséged?

Úgy gondolom, hogy igen. 2 és fél éve végeztem a Zeneakadémián, ahol hat év elég intenzíven azzal telt, hogy megpróbáltam kiszűrni, megszűrni a számomra releváns, különböző emberektől jövő információkat. Utána viszont egy évre szükségem volt ahhoz, hogy mindezt lemossam magamról, hogy letisztuljanak a gondolatok. Akkor én már elkezdtem egy százhúsz órás, saját élményes zeneterápiás folyamatot, mert az előfeltétele volt a zeneterapeuta szakra való felvételinek. Ott voltak olyan gyakorlatok, amik segítették ezt a tisztulást, de kellett idő, hogy az intézménytől teljesen el tudjak szakadni.

Úgy érzed, nagy árnyékot vetett rád?

Sok mindenért hálás vagyok, nem mondanám, hogy árnyékot vetett volna rám. Valójában egy intézmény nagy biztonságot tud adni, mert mégiscsak keretek között van az ember. Én például olyan személyiség vagyok, akinek kellett az, hogy mindig legyenek feladatok, hogy legyen egy rutin. A pánikrohamom akkor erősödött fel, amikor lediplomáztam, és azon gondolkodtam, hogy amúgy ki is vagyok, mit szeretek énekelni, mi az, ami érzelmileg megszólít engem, mi az, amitől azt érzem, hogy sírnom kell, ha eléneklem. Nem tudtam ezekre a kérdésekre a választ. Mindenesetre a népzenében valamiért a temetési dalok voltak azok, amikhez nagyon erősen tudtam kapcsolódni, bár ezekkel aránylag keveset foglalkoztunk. A diplomakoncertemen énekeltem is egy ilyen dalt, ami ráadásul olyan fiatal lányoknak a temetési éneke, akik nem mentek még férjhez.

Milyen külső elvárásokkal találkoztál előadóként?

Ha a népzenei közeget nézzük, ott egy olyan elvárással lehet találkozni, hogy legyél eléggé autentikus, ismerd eléggé azt az anyagot, amivel foglalkozol. De azt gondolom, hogy ez egyáltalán nem baj, sőt.  Ami nem zenei tudással kapcsolatos, az az, hogy ha valaki felmegy a színpadra, akkor nézzen ki jól, legyen jó ránézni. Akárki akármit mond, én hiszek abban, hogyha valaki igazán jó zenész, akkor ez nem érdekel senkit.

Te hogy vagy ezzel a dologgal?

Már megbékéltem ezzel a kérdéssel, most már ki tudok menni úgy a színpadra, hogy nem érzem rosszul magam azért, mert azt gondolom, nem nézek ki elég jól, de volt olyan időszak, amikor sokkal többet stresszeltem azon, hogy mit vegyek fel, vagy hogy éppen az iskolából mentem egy koncertre és nem volt időm kisminkelni magam. Azért sokakkal beszélgetek, akiknél előjön az a probléma, hogy nem érzik magukat elég figyelemfelkeltőnek.

Lehetséges, hogy túl komolyan veszi magát a népzenei szcéna?

Nekem kicsit az az érzésem – és ez nem csak a népzenére igaz –, hogy ha van egy területünk, amit megpróbálunk minél több tudományos vagy szakmai dologgal alátámasztani, csak hogy komolyan vegyék, akkor valójában pont attól félünk, hogy nem vagyunk eléggé elismerésre méltóak. Legyen minél több elméleti tárgy, hogy tényleg komolyan vegyenek minket még a klasszikus zenészek is. Közben meg olyan, mintha nem hinnénk abban, hogy tényleg értékeket képviselünk azzal, amivel foglalkozunk. Ha hinnénk ebben, akkor nem lenne szüksége arra, hogy ilyen várakat építsünk.

A másik problémám – ami szintén más területre is igaz – az, amikor soha nem kérdőjelezzük meg azt, amit állítunk. A zenészek körében szerintem nem történik meg elégszer ez a megkérdőjelezés.  Kell, hogy nagyon higgyünk abban, hogy jó az, amit csinálunk, de ez nem azt jelenti, hogy nem szükséges kétségbe vonni dolgokat.

A népzenét ma már nagyon másképp játsszák a nagyvárosokban is, mint 70 évvel ezelőtt. Ez mennyire akadályoz vagy segít abban, hogy felszabadult legyél?

Meg szoktam hallgatni a most megjelenő, különféle népzenei anyagokat és azáltal, hogy sokféle zenei megszólalást hallok, már meg tudom fogalmazni, hogy igazából bizonyos szempontból engem egyáltalán nem érdekel, hogy ki, hogyan játszik népzenét. Én csinálom, ahogy jónak gondolom. Felszabadító tud lenni a sokszínűség, illetve az, hogy vannak emberek, akik nem szoronganak sokat ezeken a dolgokon. Erről eszembe jut, hogy olvastam egy interjút a Kalákával, ahol valahogy előkerült az a fogalom, hogy nemzeti minimum. Elgondolkodtam, hogy mit jelent ez, vagy egyáltalán mit jelent az, hogy valami esztétikus. Ha egy zene az egyetemes esztétika fogalmának megfelel és önazonos, akkor számomra tényleg nem fontos az, hogy ki, hogyan vagy mennyire stílusosan játssza, csak nevezze nevén mit csinál.

A szakdolgozatom kapcsán olvastam arról, hogy a zenészek körében mennyire jellemző az, hogy nem terápiás segítséget kérnek, azaz nem egy pszichológust vagy pszichoterapeutát keresnek fel, hanem szerekhez vagy az alkoholhoz nyúlnak, mert az egy sokkal instant megoldás.

Milyen jelei vannak annak, ha egy zenész nincs egyensúlyban önmagával?

Alapvetően szerintem akkor beszélhetünk ilyen megbillenésről, amikor valaki különböző eszközökkel próbálja kompenzálni a hiányosságait, amiket magában érez. Sok ilyen megnyilvánulást láthatunk a social médiában – megpróbálok minél érdekesebb lenni... minél több olyan posztot kitenni, amitől nagyon szerethető leszek. De van intellektuális kompenzálás is, amikor valaki mondjuk túl sokat gyakorol, hogy minél jobb zenész legyen és leépíti az összes szociális kapcsolatát. Főleg a klasszikus zenész ismerőseim körében látok erre példát.

Szerhasználat? Alkoholizmus? Magány? Depresszió? Ilyenekkel is találkoztál?

Én egy ideje kiléptem a folkkocsmás közegből, aminek többek között az az oka, hogy engem iszonyatosan lehúzott azt látni, hogy eljönnek a népzenész-néptáncos fiatalok ezekre az alkalmakra és csak arról szól az együttlét, hogy piálunk és dohányzunk, úgy, hogy ezeket amúgy én is csinálom a barátaimmal, és ezzel szerintem nincs is semmi gond. Csak azzal, amikor azt érzi az ember, hogy valójában mindezt azért csinálja valaki, mert nem tud feloldódni a közegben, vagy nem tudja mit kezdjen a saját problémájával és a stresszel. A szakdolgozatom kapcsán olvastam arról, hogy a zenészek körében mennyire jellemző az, hogy nem terápiás segítséget kérnek, azaz nem egy pszichológust vagy pszichoterapeutát keresnek fel, hanem szerekhez vagy az alkoholhoz nyúlnak, mert az egy sokkal instant megoldás. Konkrét százalékokra nem emlékszem, de arra igen, hogy ez megdöbbentően magas arányban fordul elő. Ez a tény maximálisan fedi is az én tapasztalataimat. Gondolj bele, hogy van egy zenész, akinek minden egyes hétvégén ki kell állnia ugyanazzal a műsorral és rohadtul nincsen kedve hozzá. Egy nagyon instant megoldás, hogy felszív egy csíkot, legurít egy felest és ez segít neki megcsinálni a feladatát.  A pszichoterápia ezzel szemben akár egy-két évet, vagy akár még hosszabb időt igénylő folyamat.

Ez nem műfajhoz kötött probléma. A zeneterápiával te sem csak a népzenészeket szólítod meg, ha jól gondolom. A más műfajokban dolgozó zenészekről mik a tapasztalatok?

A zeneterápiás képzésen találkoztam több, más műfajban dolgozó zenésszel, és tőlük is nagyon sok olyan visszajelzés jött, hogy a zenészek általában nagyon rossz mentális állapotban vannak. Például a szimfonikus zenekarokban dolgozóknál ennek több oka is lehet, akár az, hogy nagyon sok ember össze van zárva napi több órában, és biztos, hogy vannak személyek közötti konfliktusok is. Emellett iszonyatosan nagy teher van rajtuk azáltal, hogy napi 4-5 órát kell gyakorolniuk, vagy lehet, hogy még többet. De azon is sok múlik, hogy egy karmester hogyan tört össze egy együttest. Sajnos sem a zenészképzésben, sem a zenészek munkahelyein nincsen arra figyelem fordítva, hogy mentális segítséget is kapjanak az emberek, és itt megint ki lehet tágítani a kört: nemcsak a zenészekről van szó, hanem a tanárokról is. Nyilván nincsen annyi iskolapszichológus, aki a tanárokat is el tudná látni, pláne, hogy a gyerekeket sem látják el. Szerintem nonszensz, hogy nem kapnak mentális megsegítést ezek az emberek. Egy svéd vizsgálatban, amelyben szimfonikus zenészeket hasonlítottak össze légiforgalmi irányítókkal, repülőgép-szerelőkkel, árufuvarozókkal, orvosokkal és pincérekkel, a zenészeknél jelentős mértékben magasabb volt a vérnyomás szintje munkaidőben; ez a szint csak az árufuvarozókkal volt azonos. Más kutatási eredmények pedig azt igazolják, hogy a zenei szakma az első öt életveszélyes szakma között van.

Tudsz olyan zenészről, aki azért lett pályaelhagyó, mert nem bírta ezt a nyomást?

Nekem inkább olyan ismerőseim vannak, akik a zenetanársággal hagytak fel, elsősorban a mostani oktatásüggyel kapcsolatos kérdések miatt. Mondjuk én is ilyen vagyok, aki nem bírta azt a terhelést, ami a zeneiskolában van. Emellett szerettem volna többet zenélni, többet alkotással foglalkozni.

Olyanokat nem ismerek, akik előadóművészként teljes mértékben elhagyták volna a pályát, de sokaknál látom, hogy keresnek egy olyan utat, ami szimpatikusabb nekik. Én is foglalkozom népzenével, tanítok is népzenét, de elkezdtem vers megzenésítéssel is foglalkozni, mert muszáj volt egy olyan alternatív utat találni, amiben jól érzem magam. Szerintem hogyha valakinek van elég lelki ereje, akkor felismeri azt, hogy miben érzi jól magát, és tud keresni másik útvonalat.

Sokat vívódtam magamban, hogy nekem népzene tanárként otthon kellene ülnöm és az archív felvételeket kéne hallgatnom, hogy autentikusan tudjam annak a gyereknek megtanítani a dalt, közben meg azt éreztem, hogy nekem ehhez rohadtul nincs kedvem.

Tanárként téged miként érintett a szorongás?

Általános tanári szorongásokat tudnék említeni, akár létfenntartással kapcsolatos szorongásokat, de szakmai értelemben is volt pár rajtam, például amiatt a felelősségérzet miatt, hogy egy gyerek 6 év után milyen tudással megy ki a zeneiskolából, miközben én főként arra emlékeztem a zeneiskolás éveimből, hogy jól éreztem magam és amúgy jó volt zenélni. Sokat vívódtam magamban, hogy nekem népzene tanárként otthon kellene ülnöm és az archív felvételeket kéne hallgatnom, hogy autentikusan tudjam annak a gyereknek megtanítani a dalt, közben meg azt éreztem, hogy nekem ehhez rohadtul nincs kedvem. Nem azért, mert nem szeretem a népzenét és nem hallgatom szívesen, de amikor egész nap ezzel foglalkoztam, akkor olyan jól esett meghallgatni utána bármi mást. Nagyon szeretek népzenével foglalkozni, népzenei szövegeket keresni, archív felvételeket hallgatni, de azt érzem, hogy nem ez az életem, és nem tudok olyan népzene tanár lenni, aki huszonnégy órában csak ezt csinálja.

Más művészeti ágakkal is foglalkozol?

Mostanában elkezdtem többet festeni otthon, a saját kedvemre, szeretem, hogy csak szabadon alkotok és nem a kontrollmániám jön elő. Fotóztam is egy időben, hobbijelleggel, analóg géppel. Sokáig táncoltam is, a néptáncból áteveztem kontakttáncba, de azt már abbahagytam, egyáltalán nem maradt rá időm. A párom egyébként színházi rendezőként és színészként dolgozik, vele elkezdtünk agyalni és van egy olyan tervünk, hogy balladákból csináljunk egy előadást. Lenne benne angol ballada, népballada, Arany János-ballada, akár ukrán ballada is. Mindezeknek a közös pontját fednénk fel. Azt hiszem, minden alkotóművésznek azt ajánlanám, hogy próbáljon ki más, a sajátjáétól eltérő művészeti területeket is.

Nekem általában segítség, hogyha különböző művészeti ágakat kapcsolok be a munkámba, lehet az egy festmény is vagy egy színházi előadás.

A vers megzenésítést azért választottad, mert a népdalszövegek nem elég kifejezők számodra, vagy pedig mert ebben jobban meg tudod mutatni magad?

Szerintem azért nyúltam a versek felé, mert kellett egy olyan műfaj, ami valahogy kicsit elkülönül az én fejemben a népzenétől. A népzenével kapcsolatban sok plusz réteg volt, ami blokkolta az alkotóképességemet.

Például?

A szótagszám kijön-e, nézzük meg, hogy ez a dallamvariáció lehetséges-e, igen, de akkor ezzel a dallammal nem teszem össze a másik tájegység dallamát. Nekem általában segítség, hogyha különböző művészeti ágakat kapcsolok be a munkámba, lehet az egy festmény is vagy egy színházi előadás. Most a versek voltak azok, amiknél már csak azzal foglalkoztam, hogy érzelmileg mit indítanak el bennem. Tehát az érzés volt előbb, és nem az ész. Nem ésszel akartam megoldani mindent, hanem volt egy érzés, ami megfogalmazódott bennem, és utána a kérdés az volt, hogy azt hogyan tudom zenében megfogalmazni. Régóta olvasok verseket, de az, hogy zenében én ezekkel bármit is kezdjek, nem annyira régi dolog.

Vissza a zeneterápiára! Milyen megközelítést kínáltok azoknak a zenészeknek, akik részt vesznek a csoportban?

Alapvetően különböző eszközök léteznek, van aktív és receptív zeneterápia. Nagyon egyszerűen megfogalmazva az aktív zeneterápia az, hogy mi magunk veszünk részt a zenei alkotói folyamatban például egy improvizáció során. A receptív zeneterápiában pedig a zenehallgatás során felmerült érzelmekkel dolgozunk, akár vizuális formában megjelenítjük őket.

Ahogy a csoportról szóló videóban is mondtam, a zeneterápiában a zene nem egy cél az előadó-művészettel ellentétben, itt nem kell tökéletesen eljátszani valamit.  A zeneterápiában eszközként használjuk a zenét, vagy annak elemeit. Ezek olyan folyamatokat tudnak elindítani bennünk, melyet verbálisan nem biztos, hogy meg tudunk fogalmazni. Most megpróbálok konkrét példát mondani arra, hogy hogyan.

Vannak például különböző improvizációk, amik mondjuk egy színre vagy egy képre, vagy egy érzelemre fókuszálnak. Ezekben az improvizációkban főleg olyan hangszereket használunk, amik nem igényelnek zenei előképzettséget, úgynevezett Orff hangszereket veszünk elő. Tegyük fel, hogy 5 fő vesz rész ebben az improvizációban. Mindenki tart egy adott ritmust. A csapattól függetlenül mindig van egy ember, aki erre az ostinatóként, folyamatosan ismétlődő ritmusra improvizál, amikor ránézünk. Az ehhez hasonló csoportos improvizációk során, a zenén keresztül az ember megél olyan konfliktusokat, amiket verbálisan nem biztos, hogy meg tudna fogalmazni.

Fontos, hogy a zeneterápia nem valami varázsló dolog, nem arról szól, hogy megkongatok egy hangtálat és meggyógyul mindenki. Sajnos sokan összemossák a hangterápiát a zeneterápiával Természetesen mi is használunk hangtálakat, de a két módszernek más a célja és az eszköztára, illetve különböző képzésen oktatják őket. A hangterápia elsősorban a rezgésekre, a hanghullámok hatásaira összpontosít. Gyakran használnak különböző hangszereket, mint például hangtálakat, gongokat, hangvillákat, vagy akár a hang frekvenciáját alkalmazzák a test és az elme harmonizálására. A zeneterápia viszont a zene, érzelmekre, gondolatokra és lelkiállapotokra gyakorolt hatásával is foglalkozik. Teljes mértékben szakmai tudáson alapszik, hiszen van pszichiátria, patopszichológia és pszichoterápia tárgyunk is.

Ezeken a foglalkozásokon van egy partnered, egy pszichológus, aki egyben zeneterapeuta is. Neki mi a feladata?

Ő egy koterapeuta lesz ebben a folyamatban. Mivel én a szakdolgozatom kapcsán csinálom ezt a terápiás csoportot, szükségem van egy másik emberre, aki biztonságot jelent, aki segít abban, hogy folyamatokat figyel, hiszen én életemben először vezetek zeneterápiás programot. Ő is részt vesz a csoportban, de mint külső szem is jelen lesz, figyel rám is és meg tudjuk beszélni, hogy mi történt egy adott folyamatban, ő mit vett észre, milyen tanácsai vannak számomra.

Lesz után követés is?

Gondolkoztam rajta, hogy nagyon jó lenne megnézni, hogy a folyamat után mi történik a zenészekkel. Elképzeltem egy nagyon egyszerű, kérdőíves után követést, amit pár hónappal később kapnának meg a résztvevők és olyan kérdésekre válaszolhatnának benne, mint hogy történt-e változás a zenei teljesítményükben vagy hogy a koncertek során, hogy érzik magukat. Nehéz ez az egész, mert a zenei teljesítmény-szorongás nagyon sok összetevős, összekapcsolódik az énhatékonysággal, az önbizalommal, stresszel.

A személyes kapcsolat is belefér az után követésbe?

Nekem még nehéz eldönteni, hogy mik azok az eszközök, amik működnek és mennyire vállalja valaki azt, hogy miután végig járja ezt a 8 hetet, én utána őt bármikor fölkereshetem, hogy beszélgessünk már egy kicsit. Vajon nem lesz-e rajta az a nyomás a szakdolgozat miatt, hogy mindenképp azt a képet adja nekem vissza, hogy sokkal jobban érzi magát, miközben lehet, hogy egyáltalán nem.

Hogy kezdődik el a folyamat, lesz egy interjú?

Igen, mindenkit megkérdezünk, hogy mi motiválja a csoportban való részvételre. Igazából van valami, amivel most épp nagyon küzdők ezzel kapcsolatban. Én is voltam Zeneakadémista és tudom, hogy a zeneterápiás gyakorlatok eleinte gagyinak tűnhetnek egy zenész számára. Ha van egy olyan gyakorlat, ahol azt kérem, játszd el egy tikkfán, hogy hogy érzed magad, elképzelhető, hogy egy zeneakadémista kiröhög engem. Szóval van bennem egy kis aggodalom, hogy tényleg komolyan fognak-e venni engem ezek a zenészek, ha ilyen gyakorlatokat csináltatok velük. De eddig mindenki azt a tanácsot adta, hogy ha én valóban elhiszem, hogy az a gyakorlat hasznos lesz, akkor át fog menni annak a tartalma, Szerencsére a várakozásom ellenére többen is jelentkeztek, mint amennyi a csoport maximális létszáma.

Mi az, ami kizárja, hogy részt vehessen valaki?

Ha személyesen ismerek valakit, az egy kizáró ok, és az is, ha valaki olyan pszichiátriai kórképpel rendelkezik, ami nem az én kompetenciám, illetve meghaladja annak határait. Az első beszélgetés során azért sok minden kiderül. Ezért is jó, ha két terapeuta van, főleg, hogy én nem vagyok még végzett zeneterapeuta. Amikor teljesen külsősök érkeznek egy csoportba, fel kell készülni minden eshetőségre. Nyilván mindenki ember és hibázhat, nem biztos, hogy te az első alkalommal látni fogod azt, hogy valakinek problémája van, ezért kell nagyon komolyan tartani a kompetenciahatárokat. Én zeneterapeutaként sok dologra nem vagyok felhatalmazva, többek között arra, hogy egy pszichiátriai beteget pszichiáter nélkül kezeljek.

Nekem nagyon nagy megkönnyebbülés volt az, amikor valakinek el mertem mondani, hogy mivel küzdök. Aztán amikor azt mondja a másik, hogy jaj, én ugyanezeket érzem, attól megnyugszol.

Olyan amatőr zenészek is bekerülhetnek a csoportba, akik valamiért szükségét érzik a terápiának?

Először arra gondoltam, hogy legyenek csak hivatásos zenészek, aztán rájöttem, hogy ez nagyon limitálja a lehetőségeimet. Hiszen, ha valaki napi nyolc órában egy szimfonikus zenekarral próbál, akkor nehezen elképzelhető, hogy bejöjjön még délután 4-től fél 6-ig egy csoportba is. Emiatt kinyitottuk ezt a kört más zenészeknek is.

Magyarországon még mindig nem természetes dolog azt megmutatni, hogy valakinek vannak lelki problémái. Sok esetben gúny, megvetés vagy kiközösítés éri azt, aki ezt bevállalja. Hogy lehetne elérni, hogy ne legyen szégyen a mentális probléma felvállalása?

Sok terápiás beszélgetésen vagy akár az óráinkon is előjön az, hogy ahhoz, hogy valaki másnak segíteni tudjon, saját magának is eléggé mélyre kell mennie. Hogy tudja, milyen az a szenvedés, amit a másik megél. Nem azt mondom, hogy ez minden terapeutával kapcsolatban igaz, de mondjuk én tudom, hogy milyen volt benne lenni azokban a helyzetekben, amikor nem mertem kimenni egyedül az utcára vagy attól féltem a zebránál, hogy el fogok ájulni. Elképzelhető, hogy ha az ember beszél ezekről a konkrét történetekről saját magával kapcsolatban, akkor valaki más érezni fogja, hogy nem vele van gond. Nekem nagyon nagy megkönnyebbülés volt az, amikor valakinek el mertem mondani, hogy mivel küzdök. Aztán amikor azt mondja a másik, hogy jaj, én ugyanezeket érzem, attól megnyugszol.

Ettől függetlenül szerintem nagyon nehéz kinyitni az embereket arra, hogy nem ciki, ha ilyenekről beszélünk, hiszen senki sem tökéletes, mindenkinek ugyanúgy vannak hibái. Ez egy generációs probléma is, egy alapmentalitás. Mondjuk a saját szüleim korosztályánál egyáltalán szóba sem jöhet az, hogy pszichológushoz járjon vagy erről beszélgessen valaki. Nem kell azon csodálkozni, hogy generációkon keresztül öröklődik az, hogy nem kérünk segítséget.

Mindeközben szét vannak pszichologizálva a hétköznapjaink. Olyan szavakkal dobálózunk, hogy mérgező, nárcisztikus, ADHD, depresszió, amiknek valószínűleg a felét sem értjük igazán.

Ha megnézzük, igazából egy terápiás kapcsolatban minden megtalálható, ami az emberi kapcsolatainkban is. Az, hogy segítséget nyújtok a másiknak, meghallgatom, biztosítom őt arról, hogy ott vagyok mellette és támogatom. A különbség az, hogy ami a terápiás kapcsolatban zajlik, az egy szakmai történet. Ezért nagyon problémás, ha hétköznapi, civil emberként mindenki pszichológusnak gondolja magát. Az, amikor mindenki nárcisztikus meg ADHD-s, kicsit olyan, mint amikor mindig farkast kiáltanak, aki nem is jön. De aztán amikor tényleg jön? 

Fotók: Győri-Forgács Bea

Ajánlott olvasmányok a galériában.

Török Ferenc