Ritmus és hang

A Bartók Konziban és a Zeneakadémián is tanult, de egyiket sem fejezte be. A legjobb hazai lăutar énekes, jazz éneklést is tanult, ahol a szabadzenei színtér vonzotta. A balkáni zenébe is új hangot hozott, most éppen a magyar nóta érdekli. Mindeközben építőmérnökként dolgozik. A rendkívül sokoldalú és egyéni világot képviselő Kisgyörgy Ilkával beszélgettünk színes, fordulatos pályájáról és nem utolsó sorban a gasztronómiáról is. Interjú.

Áldás vagy átok, hogy Erdélyben születtél?

Így kezdésnek rátapintottál a velem kapcsolatos talán legérzékenyebb témára: elsősorban az a válaszolom, hogy áldás, hiszen Erdélyben sokáig megtalálható volt egy olyan gazdag és tiszta lelkületű paraszti kultúra, mely a magyar népzene bölcsőjét képezi. Az én zeneiségem szilárd alapjait is az erdélyi származásomnak köszönhetem. A saját utamon megtapasztalt “átok” tényezőt viszont inkább egy későbbi kérdésedre adott válaszban fejteném ki...

Milyen volt a gyerekkorod?

A zene egész pici korom óta jelen van az életemben, sőt a szülői mende-mondák szerint hamarabb jött ki dallamocska a torkomon, mint értelmes mondat. A felmenőim is részben zenével foglalkoztak, apai ágon Duka János, dédnagyanyám testvére autodidakta hangszerkészítő volt, nagytatám meg kántor, aki a gazdálkodás mellett az egész életét leszolgálta az árkosi unitárius templomban úgy, hogy a kántori vizsgát 70 éves fejjel tette le Kolozsvárott. Apám az erdészmérnök szakmája mellett népi brácsázott, ezért már kislányként nagyon sokat voltam zenei közegben, néha még magával is vitt a magyarországi turnéira a táncosokkal.

A szüleim első generációs városi értelmiségi párt alkottak, az otthonunk tömve volt könyvekkel és bakelit lemezekkel a klasszikusoktól a népzenéig. Apám megtanított furulyázni, majd bevett a régizenekarába, amit szülővárosomban, Kézdivásárhelyen vezetett és akikkel többnyire a város képzőművészeinek kiállításmegnyitóin léptünk fel. Utána csatlakoztam az iskolai, majd a városi kórushoz is, melynek anyukámmal ők is tagjai voltak. Édesanyám pedagógusként nagyon jó zenei érzékkel és énekhanggal van megáldva, és sokat énekelt nekünk gyerekkorunkban.

Egyértelmű volt, hogy énekesi pályára lépsz?

Akkoriban nem úgy gondoltam a zenére, hogy ez nekem hivatás lehet, mert ugyanúgy része volt a mindennapjainknak, mint egy vasárnapi ebéd a diófa alatt vagy egy kirándulás az erdőben, hiszen a zene szeretete mellett a természethez való mély kapcsolódás is jellemzi a családomat. Pályaválasztáskor a formatervezés érdekelt volna, de mert tiniként nem vettem komolyan a felkészülést, ezért beiratkoztam a kolozsvári építőmérnök karra, mivel a matek és fizika mindig is erősségem volt. Ezzel picit anyai ágon a család egyik szívfájdalmán is enyhíthettem, hiszen az ács dinasztiából jövő, bútortervezőként tevékenykedő nagyapám mérnöknek készült, de az anyagi helyzete nem engedte meg neki a továbbtanulást.

 fotó: Bánhegyesy Antal

Szakmád szerint építőmérnök lettél. Ez a pálya nem teszi lehetővé az improvizációt olyan szinten, mint a zene. Mennyire tükrözi ez a szakma a személyiségedet?

Nagyon sokáig dacoltam az építőmérnök pálya ellen, és úgy éltem meg, mint egy szükségszerűséget, anyagi mankót. Aztán idővel megszerettem a szakmát, mert beláttam, hogy nekem nagy igényem van arra, hogy az úgymond kényszerességemet, a részletekben elmélyülésre való hajlamomat valamibe be tudjam emelni. Nekem egyfajta stabilitást ad és rendszerbe rakja a hétköznapjaimat az, hogy az életemnek van egy jelentős része, amikor fókuszban vagyok és vonalak felett elmélkedhetek, amiből aztán létrejön valami, ami szó szerint megépül. Ez a fajta többszakmaiság apámtól ered, viszont a mérnöki véna anyai ágon gyökerezett bennem. Az improvizációt gyakran úgy emlegetik, mint valami túlmisztifikált csodát, ami a pillanat szabadságában születik meg, de hiszen ahhoz, hogy egy jazz zenész például improvizálni tudjon, teljes mértékben élő tudásként ott kell legyen a fejében az összhangzattan és a dal harmóniaköre, amire a szóló közben alapozhat vagy amitől adott esetben eltérhet. Tehát ilyen értelemben az improvizációhoz is kell egy fajta megszállottság, és nem feltétlenül a szabadságról szól, hanem a jelenidőben való alkotásról az adott eszköztárakból építkezve.

Mikor és miért települtél át Magyarországra?

Kolozsvárra a mérnöki egyetemre felkerülve folytattam a kórusban éneklést, majd alapítottam egy ének-basszusgitár-dob triót, aztán sikeresen "megfertőztek" a sepsiszentgyörgyi jazz táborban a budapesti jazz tanszék tanárai, és már az első részvételem után tudtam, hogy műszaki tanulmányaim befejeztével zenét is szeretnék majd tanulni. Hálás vagyok nekik, hiszen, ha nem is a jazz lett az a műfaj, amiben megtaláltam a saját hangomat, a mai napig nagyon sokat köszönhetek nekik zeneileg. És itt Benedek-Rápolti Melinda tanárnőnek is köszönettel tartozom, aki lefújta a port az elfeledettnek hitt zenei alapokról és Kolozsváron pár hónap alatt felkészített a felvételire először a Bartók Konzervatórium jazzének szakára, ahonnan egy év után átjelentkeztem az Akadémiára. Az “Épületpatológia és épülethelyreállítás” mesteri képzésem befejeztével telepedtem át Budapestre 2014-ben.

A Bartók Konziban jazzének szakra jártál, majd a Zeneakadémián folytattad, de egyiket sem fejezted be. Mi volt ennek az oka és hogy érezted magad a zenei felsőoktatásban?

Ennek több oka is van. A konzit azért nem fejeztem be, mert egy év után bíztattak a tanáraim, hogy jelentkezzek át az Akadémiára, és nagy meglepetésemre a felvételi elsőre sikerült. Viszont akkoriban már elég sok zenei projektem működött, félállású munkát is kellett vállalnom, mert nem voltunk sem én sem a családom olyan anyagi helyzetben, hogy egy második felsőoktatási képzést anyagilag finanszírozni tudjunk itt Budapesten. Akkoriban énektanítványaim is voltak, és sajnos be kellett látnom, hogy ennyi mindenre nincs kapacitásom. Ennek az intenzív időszaknak a következtében elég hosszú ideig ki is égtem zeneileg. Aztán megbékéltem ezzel a lemondással és beláttam, hogy talán csak a büszkeségemnek lett volna az fontos, hogy a kétdiplomások közé sorolhassam magam, ezért úgy határoztam, hogy a zenei tanulmányaimat autodidakta módon kell, hogy folytatnom. És arra is rájöttem a képzések alatt, hogy nem igazán tudok azonosulni a klasszikus jazz standardek szövegvilágával, hiszen elég távol állnak tőlem a bennük megfogalmazott nagypolgári privilégiumok, viszont az tény, hogy a jazz növendékeknek ezen dalok stílus béli elsajátítása adja a zenei alapot.

 A jazzéneklésben elsősorban mi és miért érdekelt? Kikkel dolgoztál együtt?

A jazzben elsősorban a free jazz és avante-garde érdekelt, ami részben az Egyesült Államokban a 60-as években lezajlott polgárjogi mozgalomhoz is kapcsolódik, és ami szakít a jazz hagyományos kereteivel. A budapesti színes szabadzenei színtér számos előadójával közreműködtem, mint például Grencsó István, Pozsár Máté, Porteleki Áron, Márkos Berci, Tijana Stanković, Somló Dávid, Rubik Ernő, Ajtai Péter, Vajsz Kornél, Ávéd János, Kováts Gergő és még sorolhatnám…

fotó: Bolyki Marci

A népzenébe mi húzott be?

A népzene az első, gyermekkorhoz fűződő meghatározó zenei élményem, ezért is könnyű hozzá kapcsolódnom.

Lényegében Te vagy az egyetlen lăutar énekes idehaza. Mit kell tudni erről a műfajról?

Talán elsők között voltam a budapesti színtéren, de jelenleg vannak rajtam kívül más énekesek is, akik ebben a műfajban tevékenykednek, például Nicu Dumitrița, az Elán énekese is ad elő lăutar dalokat. Gráf Vivi az újonnan létrehozott formációjában, a Balkan Pop-Up-ban is próbálgatja szárnyait ebben a műfajban, és szerintem nagyon jól áll neki, továbbá Varga Veronikával közös projektünkben kétszólamban énekelünk ebből a zenei anyagból dalokat. A műfajjal kapcsolatban bővebben inkább egy hamarosan itt megjelenő írásomban válaszolnék.

Románul énekelsz. Ez okozott problémát számodra?

Én huszonéves egyetemista koromig (sőt inkább a Budapestre költözésemig) jóformán semmit sem tudtam a román népzenéről, nemhogy a lăutar műfajról.  Ha jól emlékszem egy francia zenész adott nekem Kolozsváron egy válogatást, amin rajta volt a Taraf de Haïdouks első lemeze is.

Nagyon sokáig a saját korlátoltságomként, műveletlenségemként éltem meg azt a tényt, hogy én mennyire nem tudtam semmit erről a zenei világról. Aztán rá kellett jönnöm arra, hogy ez a környezetemből is adódik, mivel hát Székelyföldön viszonylag elszigeteltségben élünk, nem jellemző az átjárás, amit én teljes mértékben megértek, egy adott szintig azonosulok is ezzel. Talán soha nem fogok tudni erről a témáról úgy nyilatkozni, hogy saját magammal és a családommal ellentmondásba ne ütközzek, vagy hogy ezzel valakinek az érzéseit meg ne bántsam. Viszont szerintem nagyon nagy kár, ha a történelem kell megszabja, hogy köszönőviszonyban vagyunk-e a szomszédságunkkal, avagy sem.

Ezt azért fejtettem ki ennyire, mert a nagyon sok támogatás és pozitív visszajelzés mellett engem ért már támadás is amiatt, hogy románul énekelek, főleg otthonról, habár itt Magyarországon is volt rá példa, hogy vidéki fellépésen a mikrofonkábelemet ki akarták húzni az erősítőből. És részben emiatt sokáig nem is tudtam a fejemben ezt rendbe tenni, hogy én székely leánykaként milyen jogon énekelgetek itten Pesten s környékén román dalocskákat? Aztán rájöttem, még ha eleinte nem is volt bennem ez tudatos, hogy “előadóként felelősséggel tartozom, hiszen a zene az egyike azoknak a közegeknek, ahol az egymás iránt érzett határaink a legkönnyebben fel tudnak oldódni. Ha már egy embertől kapok olyan visszajelzést, hogy “Ilka tudod, hogy ezt a zenét én sose hallgatnám, de tőled elfogadom” (és erre volt is már példa), akkor én a dolgomat elvégeztem és ez adja nekem a zeneiségem értelmét.”

A Taraf de Akácfa – bár ezzel nincs egyedül a szcénában – pályája eléggé töredezett. Hol felbukkannak, hol hosszú időre eltűnnek, szóval nincs egy folyamatos pályaív. Mi az oka?

fotó: Kása Béla

Ennek a megválaszolására előbb dióhéjban bemutatnám a zenekar kezdeteit, habár Kali Kinga Újnomádok című írásából ez sokkal pontosabban kiolvasható. A csapatot eredetileg külföldi utcazenészek alapították, a francia-amerikai Lulu Starr és a svéd Johannes Szikkán Olsson, és az évek során számos nemzetközi és magyar zenész volt tagja vagy vendégművésze a formációnak.  És mivel Budapest világváros, és innen egy karnyújtásnyira elérhető a Balkán adta magát, hogy itt legyen a bázisuk.

Még Kolozsváron, valamikor az egyetemi éveim vége felé felütötte a fejét a városban egy nagyon színes külföldi zenész társaság utánfutós biciklikkel, kutyákkal, kalapokban, mellényes virágmintás ingekben és persze el is mentem meghallgatni őket és hát hallom, hogy ezek majdnem ugyanazt húzzák, mint annak a francia hegedűsnek a válogatásában, aki adta nekem annak idején a zenéket és aki járta a hangszerével a falvakat tanulni, gyűjteni az öregektől.

fotó: Járosi Alina Boglárka

Akkoriban már érlelődött bennem a gondolat, hogy Budapestre költözzek, és mikor ezt a színes felállást meghallottam éreztem, hogy én még fogok velük valamikor találkozni… És a jóslatom be is teljesedett, hiszen 2016-ban a Mediawave fesztiválon megismerhettem Lulu Starrt és a Taraf de Akácfa tagjait, akikkel egy egész estés iszogatás egy hajnalig tartó muzsikálásba torkollott. Bevallom, elvoltam kápráztatva attól, hogy ez az “idegen leányka” tudja itten húzni nekem a hegedáján az összes erdélyi nótát anyám kedvencétől a nagybátyáméig, és a buli végén megkérdezte tőlem, hogy románul nem-e tudok? És hát azóta van egy közös lemezünk, és Lulu egy ideig a családi Duka hegedűn is zenélt, azon játszotta fel például a közös anyagot.

fotó: Kása Béla

Sajnos időközben a kezdeti társaság szétszéledt ki-ki a maga útjára, és ez nagyban megnehezítette a zenekar további működését, meg hát ne feledkezzünk meg a világjárványról sem. Viszont Lulu kitartásának köszönhetően mindig találunk megoldást annak ellenére, hogy itt Budapesten azért valljuk be nem olyan könnyű lăutar zenészeket találni. Ez mostanában már kezd változni, hiszen szerencsére nagy divatját éli a műfaj a hazai világzenei közegekben, és egyre több zenekarban hallható vissza ez a csodálatosan összetett zenei világ. Jelenleg a Tarafban is többnyire magyar zenészekkel szólal meg a műsorunk, de nem mindenki tud örökké kitartani a projekt mellett, mivel néhány tag messzire elköltözött, néhányan pedig már más zenekarok tagjai, vagy gyermekeik születtek.

Ez a zenekar egy szerelemgyerek számunkra Luluval, és az elmúlt 10 évhez hasonlóan továbbra is beletesszük az energiánkat, hogy életben tartsuk, ha kell újra felépítsük majdnem a nulláról, mert szenvedélyesen szeretjük ezt a zenét. Úgy hiszem, hogy most egy nagyon jó időszakát éli a zenekar, és egyre több elismerésben van részünk. A Taraf de Akácfa idén ünnepli tizedik évfordulóját!

Párhuzamosan egyik alapítója vagy a nehezen megjegyezhető, de beszédes nevű együttesnek a VREMEA VÁLKÀNIAnak. Ide mi vonzott?

fotó: Bolyki Marci

Amint a Taraf de Akácfa által bekerültem a pesti népzenei körforgásba, nem sok idő kellett, hogy a balkáni láz engem is utolérjen. Számomra ez a zene úgy kultúrtörténetileg, mint hangképzésben, a dallamformálás szabadságában és hangszeres játékmódban nagyban hasonlít a jazzhez annyi különbséggel, hogy ez a térség hozzánk sokkal közelebbi, erősebben ki van építve a híd, könnyebb az átjárás, a kapcsolódás. Ion Curteanuval a tarafban már évek óta közreműködőm, de Réti Benedekkel és Varga Veronikával az elmúlt pár évben ismertük meg egymás inspiráló zenei munkásságát, és “már az első találkozásunkkor egyértelművé vált számunkra az a tény, hogy mennyire osztozunk a kulturális sokszínűség ünneplésében.”

Elárulok egy olyan kulisszatitkot, hogy magunk között csak simán vremea-ként hivatkozunk a projektre, mivel így rövidebb, de a koncepciónk érdekében ragaszkodunk ehhez a bonyolultnak ható megnevezéshez. A taraf-hoz hasonlóan ez a formáció is két-, sőt inkább háromnyelvű. A “vreme” románul meg szerbül is időt és időjárást jelent, a vremea szóban elrejtett “mea” pedig románul az enyém, a sajátom. A “válkánia” görögül jelenti a balkánt, és így ez a névválasztás megválaszolja a projektünk lényegét. A román és a görög azok a nyelvek, melyeken énekesekként valamennyire folyékonyan beszélünk. Én románul, Veronika görögül, a szerb, bosnyák és makedón mindkettőnk számára idegen nyelv. Benedek újabban tanul bosnyákul, így a szövegmegértésben nagy segítségünkre van, Ionnak pedig a román az anyanyelve. Ez a meghatározó görög-román jelenlét “zárójelként” fogja össze a projektet és egyben utal is arra, hogy mi ezt a zenei térséget, melyet, ha nem is fedünk le teljes mértékben a műsorunkban, de átöleljük két olyan pontján, amit teljes egészében nem sorolnak a balkáni országok közé.

A zenekar repertoárja sok mindent átfog. Van itt szerb népzene, román hóra, bosnyák sevdalinka, görög rebetiko. Két tag, Réti Benedek és a Varga Veronika egy ideje duóban alaposan beleásták magukat ezekbe a zenékbe. Te és a cimbalmos Ion Curteanu beszállásával egy egyéni hangú zenekar alakult, ami több, mint egy szimpla balkáni zenei retrospektív. Hogy érzed magad a VREMEA VÁLKÀNIAban?

fotó: Bolyki Marci

Számomra nagyon inspiráló ez a közösen folytatott műhelymunka, mivel a tagokkal egyezünk a zenei felfogásunkban és ennek köszönhetően egy elég erős koncepciót tudtunk közösen kidolgozni. “Itt nem kizárólag a balkáni zenék autentikus bemutatása a célunk, hanem egy pozitív gondolatiságra felfűzött kísérletezés is”, ami olyan formákban jelenik meg a műsorunkban, mint például a “duplázott két szólamban” egyidejűleg bosnyákul és görögül megszólaltatott híres sláger refrénje vagy a Toni Iordache féle virtuóz cimbalom doinák felidézése egy bosnyák sevdalinkában, de például adunk elő jugoszláv dalokat hórás kíséretben is.  Tehát elmondható, hogy a “közös balkáni zeneiség” megtalálása és bemutatása a kitűzött célunk.

A VREMEA VÁLKÀNIA egy ideje havonta tart lakáskoncerteket, ahol a zene mellett a gasztronómia is hangsúlyt kap. Instagram oldaladon is lehet látni, hogy jól és jó kedvvel készítesz változatos ételeket. Sokak számára - többek között – önkifejezés vagy szeretet nyelv a főzés. Mi izgat a gasztonómiában?

fotó: Bánhegyesy Antal (VreMea Válkània gasztro-lakáskoncert)

Ebben a felállásban osztozunk a főzés és gasztronómia iránti szenvedélyben is, talán ennek is köszönhető a teltházas koncertsorozatunk sikeressége. Számomra elsősorban szeretetnyelv a főzés, de a gasztronómiához az is vonz, hogy a receptek felfedezése által egy más megközelítésből is betekintést nyerhetek a szomszédaink világába, és elragadtat az a tény, hogy hasonló alapanyagokból mennyire különböző végeredmény tud létrejönni egy-egy népcsoport konyhájában.

Jó előadó és vonzó színpadi jelenség vagy. Ha valakire illik a díva kifejezés, akkor az Te vagy. Úgy tűnik, hogy jóban vagy magaddal, mint nő. Jól gondolom?

Köszönöm, ezt bóknak veszem, de ha jobban belegondolok, az én előadói minőségemre talán nem a díva a legjellemzőbb kifejezés. A díva az én olvasatomban az az erős női jelenség, aki egy nagyon egyértelműen felismerhető énekhanggal és karakterisztikus személyiséggel tud tömegeket megcélozni. Én inkább zenei közvetítőként tekintek magamra, és szűkebb közegben adok elő.  Egy-egy műfajt igyekszem úgy megszólaltatni, hogy a saját lényem háttérbe helyezése által a megszólaló zene lelkületét próbáljam megfogni. Ezért is tűnhet úgy sokaknak, hogy nincs meg a saját hangom, mert eltérő hangszínekkel dolgozom a különböző műfajokban. Egyszer egy nagyon kedves kolozsvári román szobrász barátom “zenei kaméleonnak” nevezett.

A nőiességem szerintem is rendben van, főleg az utóbbi pár évben, mióta a zenében is tevékenyebb vagyok. Vannak olyan élethelyzetek, amikor nem szeretem a “nőt” előtérbe helyezni, ilyen például a statikus szakmám, ahol a szaktudásomhoz mérten akarok érvényesülni. Viszont az éneklés és színpara lépés számomra egy ünnep, ahol a legjobb, legragyogóbb, legteljesebb énemben szeretek pompázni, és ehhez nagyban hozzásegít, ha a női minőségem ki van hangsúlyozva.

A hazai népzenei vagy jazz közeget, hogy látod női előadóként?

Úgy látom, hogy egyre erősebb a női jelenlét, és ennek a sztereotípiának a megvilágítása által talán magam alatt vágom a fát, de én személy szerint örülök annak, hogy a nők nem kizárólag énekesként vannak jelen ezekben a közegekben, hanem hangszeres előadóként is.

Egyszer említetted, hogy érdekel a magyar nóta. Sokan lenézik, giccsesnek tartják ezt az egykor szebb napokat is látott műfajt. A jazztől, a lăutartól és a balkáni népzenétől nagyon távol van. Hogy találtál rá? Énekesként mi vonz benne?

 fotó: Telek-Fejér Bernadette

A jó ebédhez szól a nóta műsor gyermekként állandó vendége volt a vasárnap nagyszülőknél töltött ebédeinknek. És akkor azt éreztem, hogy ez a zene picit olyan, mint azok a régi ruhadarabok, amiket nagymamám a szekrény aljából előkészített nekem, hogy felpróbáljam őket. Értékeltem a gesztust, mert láttam hogy nekik nagyapámmal ez a zene közös szeretetnyelvük, de magamon nem tudtam volna elképzelni. A zenekaraim műsorába folyamatosan kutatunk zenék után, így bukkantam rá teljesen véletlenül egy nagyon szép lemezre, melyen az ikonikus szerbiai  énekes, Predrag Gojković Cune többnyire magyar nótákat énekel szerb fordításban,egy nagyon magával ragadó, “balkáni Elvis” hangszínnel. (A lemez nyitó dala nem más, mint a jól ismert “Elmegyek az életedből”, majdhogynem tükörfordításban.)

Hamar leesett, hogy honnan ered az album inspirációja, és elkezdtem beleásni magam a magyar nóta műfajába, mely kutatómunka során a szövegvilág volt az, ami úgy beszippantott, mint porszívó a kanapéról a macskaszőrt. Sokan voltak segítségemre a Cune lemezen elhangzott és számos más  “közös dalunk” magyar megfelelőjének megtalálásában, például id. Sárközi Lajos prímás, vagy a szerbiai etnomuzikológus, Tijana Stanković. 

Ezek a dalok mélyen tömegterápiás hatással bírnak, és minden élethelyzethez és érzelemhez lehet találni bennük szöveget, és szerintem emiatt nagyon könnyű velük azonosulni. Példának okáért hadd mutassam be a  Duna Televíziónak felvett, a műfajban még a szárnyaimat bontogató nótás bemutatkozásom szövegének második szakaszát, melyben felfedezni vélem saját érzéseimet is az énekléssel kapcsolatban:

"Akkor sirassatok engem, majd, ha itt bent a szívemben elfogytak a nóták.
Szomorú lesz, oly kietlen, mint egy sivár őszi kertben a hervadó rózsák.
Hadd menjek én feledőbe, vigyetek a temetőbe, véssétek egy szürke kőbe ezt a csekély pár sort:
Volt egyszer egy életvidám, dalos ajkú nótás leány, kár volt érte kár volt." 

Van két felém irányuló visszatérő kérdés, amit sokáig nem tudtam megválaszolni. Az első az az, hogy miért nem énekelek magyarul. A második meg az, hogy mikor lesz már végre szóló projektem. Mindkettőre csak azt tudom mondani, hogy nekem arra idő kellett, hogy zeneileg és emberileg beérjek. Úgy érzem, az énekhangom is mostanra van abban a minőségben, amivel szívesen dolgozom, és amiről már tudom, hogy mikben szólal meg a legelőnyösebben. Emellett érzelmi töltöttségben is most jutottam el arra a szintre, hogy például a magyar nótákat önazonosan tudjam megszólaltatni. 

Én azt tapasztalom, hogy mostanra nagyon elkülönült hangzásban az, ahogyan az elképesztően virtuóz és kiművelt muzsikus hangszerjáték megszólal önmagában, mint műalkotás (amitől úgy érzi magát az ember, mintha a Párisi Udvarban sétálna) attól, ahogyan egy kiszolgáló szerepben, akár egy énekest kísérve ki tud bontakozni. Túl sok kulisszatitkot nem akarok itt most leleplezni és előre inni a medve bőrére, de annyit azért talán elárulhatok, hogy egy magyarnóta lemez felvételére készülünk Bangó János prímással és zenekarával közreműködve, felidézve a műfaj régi hangzását. Már az első lépéseket az album létrejöttének érdekében megtettem, és csak az anyagi támogatás hiányzik ahhoz, hogy stúdióba vonulhassunk.

Nyitókép fotó: Riskó Eszter