Ritmus és hang

„Maradjunk itt örökre?” – kérdezi Béla Fleck a ráadás szám, a Stomping Grounds előtt. És hát ez nem is annyira vicc! Ekkor már két óra tömény zene és egy húszperces szünet volt mögöttünk, és olyan lendülettel csapott bele a zenekar a régi Flecktones dalba, hogy akár a nyitószám is lehetett volna. Azt hiszem, a bluegrass egyik lényege a végtelen energia, a magát töltő perpetuum mobile-szerű közös muzsikálás. Fleck többször járt már Magyarországon: először talán a Flecktones-szal vagy 20-30 éve, legutóbb pedig feleségével, Abigail Washburnnel a Müpa kistermében. Mindegyik koncert jó volt, de emlékezetes, ez a mostani: a My Bluegrass Heart című lemez bemutatójának élménye minden jelenlévőt garantáltan a koporsóig elkísér.

Nem akarnék morbid lenni, de hát a bőgős Mark Schatzról a porzó vadnyugat párbajainak állandó kelléke, a temetkezési vállalkozó jutott eszembe. Keménykalap, csendes, lakli figura, arcára fagyott, kissé ijesztő mosollyal, aki teszi a dolgát. Csakhogy Schatz főszereplő volt, ugyanúgy, ahogy a színpadon álló további öt zenész. A My Bluegrass Heart 2021-ben jelent meg, a zenepiac körforgását tekintve talán már le is járt a szavatossága, de hát ez senkit nem érdekel, nagyon jó ez nekünk három évvel később is. Béla Fleck az egyik legtöbbször díjazott és jelölt zenész a Grammy-díj történetében, talán csak nagy példaképe, Chick Corea és Pat Metheny kapott nála több díjat a jazz, vagy legalábbis a nem kommerciális zenetermékek környékén.

Legutóbb idén, az Edgar Meyerrel, Zakir Hussainnel és Rakesh Chaurasiával készített As We Speak albumot díjazták a legjobb kortárs hangszeres album kategóriájában, ráadásként pedig a Pahsto című szerzeményben nyújtott teljesítményért egyénileg is díjazták. Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy már csak azokat a lemezeit hallgatom meg az agyondíjazott művésznek, amelyikre nem adtak Grammyt, de hát a My Bluegrass Heart is díjazott lemez, méghozzá a műfaj csúcskategóriájában, a bluegrass albumok között... én meg ott ültem a legelső sorban.

Ahogy Sierra Hull belépett mandolinozva, rögtön egyértelművé vált, hogy ami most jön, az a világon abban a legjobb a saját műfajában. Hull egyszerre sugároz fiatalos dinamikát és végtelen tapasztalatot. Nemrég hallhattuk Chris Thilét a Zene Házában (aki egyébként ugyancsak játszik a My Bluegrass Heart lemezfelvételén), akkor azt gondoltam, hogy a kortárs mandolin csúcsprodukcióját hallottuk. Erre megérkezett Hull, és egyszerűen odaszögez a székhez. Mindenki a bendzsóra asszociál, ha a bluegrass és a country kerül szóba, ehhez képest a koncert második felében eljátszották annak a Bill Monroe-nak a Dark as the Night című daláta, akit a bluegrass atyjának tartanak. Monroe mandolinjátékos volt, többek között a bluegrass elengedhetetlen elemét, a „high lonesome sound”-ot, a dallam felett megjelenő még néhány hangközzel, esetleg egy teljes lágéval magasabban elénekelt, eljátszott szólamot is ő találta ki. Szóval a mandolin szinte ugyanolyan fontos hangszere a műfajnak, mint a bendzsó. És az egy dolog, hogy a – le merem fogadni – néhány év múlva világsztár fiatal Hull irgalmatlan profin pengeti a húrokat és hozzá erősen, szép intonációval énekel, de ugyanezt a mellé felsorakozó többi zenész is tudja, és mindenki legalább két hangszeren játszik mesterien, ha nem hármon. A letaglózóan nagyszerű entrée a Blue Mountain Hop-ot vezette fel, és Bélának már tényleg nem maradt más dolga, mint királyként bevonulnia. Addigra szépen felállt és 170 körüli BPM-mel robogott a bluegrass-vonat, ő meg kegyetlenül nekiállt cifrázni.

Mert a bendzsózás tényleg egy nagy cifrázás, minimum tizenhatodokat, vagy annak triolás változatait, esetenként harminckettedeket játszik, ami percenként több ezer hang. Nem is tudom, hogy megszólalt-e már ennyi hang a Müpában egyetlen koncert alatt. És mindez úgy történik, hogy ez a bizonyos 170-es tempómutató kényelmes robogásnak hat, bőven van még tartalék. A következő Vertigo pedig eleve egy nagy tempó csúszással kezdődik… felfelé. Ott nyomogattam a telefonon a Tap BPM alkalmazást, mert hihetetlen, ahogy 170-ről 300-ra gyorsul, és ez tényleg eszeveszett tempó. OK, a bluegrass esszenciája a sebesség, de csak akkor, ha nem mutatványszámba megy, hanem kifejezőeszköz. A cím bizonyára a tánc közbeni szédülésre utal, talán a darab formájában is van valamiféle körkörösség, ami közben tizenhatodokkal, majd kvintolákkal perget Fleck. Bryan Sutton egy sima fémhúros gitáron szépen hozza a bluegrass idiómákat, ami rendkívüli feladat, hiszen míg a bendzsó a nyitott G-hangolással a pergetésre van kitalálva, a gitárral ez nem olyan egyszerű feladat, ahogy a „flatpicking”, azaz fekve pengetett rezonátoros dobrón se. Justin Moses ujjain is ott az ujjvégi pengető, olyan, mintha citerázna, csak éppen bal kezével egy üvegdarabot tologat a dobró nyakán.

Igazi appalche-i hangulat, ami egy viszonylag értelmetlen megállapítás, de hát így tudtam beleszőni a szövegbe a bluegrass bölcsőjét. Szóval az Appalache-hegység és vonzáskörzete baromi nagy terület, ebből adódóan az onnan származó zene sokféle, még a bluegrassnak is számtalan leágazása van. Ahogy magát a bluegrasst a country egyik leágazásának tartják, de már a második-harmadik szám közben érezzük, hogy a bluegrass nem country. Hogy mik a különbözőségek, azt tényleg az élő muzsikálást hallgatva érzékeljük, leírni elég nehéz, de néhány elemet kiemelhetünk:

• a country területileg sokkal nagyobb territóriumot ölel fel, egészen a tex-mex világáig elér
• a bluegrassban kevesebb az ének, a hangsúly a hangszeres játékon van
• a bluegrass szinte csak a húros hangszerekre korlátozódik, limitáltan van jelen a dob, míg a countryban van például harmonika
• a bluegrass gyorsabb, hangszeresen virtuózabb és részben ebből adódóan gyorsabb is
• a bluegrass jellegzetes pengetéstechnikája gitáron és dobrón az említett bizonyos „flatpicking”, illetve a bendzsón itt alakult ki a háromujjas pengetés
• a bluegrassra jellemző a hegedű gyors, magasan szárnyaló kettősfogású, akkordozó játéka
• a bluegrassban lehetőség szerint nem használnak erősítést (nagy koncerttermekben persze igen, de effektpedálokat ott sem)

De mindez nem lényeg, amikor a saját kultúrának a szeretetét olyan komoly elszántsággal sugározzák a zenészek, ahogy Fleckék tették. A hangzás nagyon gazdag, amit a lehető legegyszerűbb körítéssel tálalják, a fókusz a zenén van. Egyetlen momentum, majdnem a végén a Baptist közbeni sztepp-tánc volt, ami kiszakadt a zene varázsából. Ekkor Schatz letámasztotta bőgőjét, és egy odakészített falapon a keményített sarkú cipőjében szórakoztató táncot lejtett, ami akár az ír gyökerekig is visszavezetett. Eközben a briliáns Michael Cleveland és Fleck hegedű-bendzsó duója kísérte. És itt néhány szó Clevelandről: Cleveland születésétől fogva vak, a fél fülére siket, és a világ legnagyobb bluegrass hegedűse több Grammy-jelöléssel és díjjal. Tökéletesen hozza a műfaji sajátosságokat, különféle módokon fűszerez.

Például a tizenhatodos meneteit képes duplájára, vagyis harminckettedekre gyorsítani egy sajátos tremoló-technikával, és ilyet csak az indiai klasszikuszene hegedűseítől hallottam eddig: ismét valami, ami a „nem hiszem, ha nem látom” kategóriába tartozik. Érdekes volt, amikor Moses (mint a csapat legsokoldalúbb multiinstrumentalistája és énekese) mellé állt és így két hegedűvel mintha Steve Reich Violin Phase kortárs zenedarabját játszották volna, és ehhez csatlakozott a dúr-moll között vívódó bendzsó. És ez az, ami igazán különlegessé teszi Béla Fleck zenéjét, játsszon a népszerű The Flecktones-szal vagy a különféle formációival. Egy ponton elmeséli, hogy van a régivágású bluegrass és van a többi. Na, most a „többi” az az, amit éppen hallgatunk, de azt gyorsan tagadjuk is le, ha Amerikában a bluegrassról kérdeznének bennünket. Vagyis Fleck igencsak felrúgta a hagyományokat, és minden téren új szintre emelte a bluegrasst, ami ma már ott tart, hogy ez a bizonyos „többi” bluegrass az, ami meghódította a világot. Olykor úgy tűnt, hogy csak azért tartja maga mellett e kiváló zenészeket, hogy ő bármit megtehessen, akár kromatikus menetekkel száguldozhasson, folyamatosan moduláljon, vagy a ritmikát egy nagy piros X-szel áthúzza. Íme, a bluegrass modern kortársba oltva: egy konvenciális zeneforma, amiben minden megtörténhet.

És hogy mennyire jó viszonyban van a „mi Bélánk” a klasszikusokkal, jól példázza, hogy a Big Country című dalt Bartók Este a székelyeknél szóló bendzsó átköltésével kezdte. Előtte jót nevettünk azon, hogy először játszik olyan koncertteremben, ami az ő nevét viseli (Bartók Béla koncertterem, ugye), és viccelődött azon is, ha a vezetéknév van elől, akkor ő tulajdonképpen Fleck Béla. Korábbi koncertjein már elmesélte, hogy zenebolond apja adta neki a Béla Anton Leoš Fleck nevet (Bartók, Webern és Janáček után). A bátyját Ludwignak hívják. A másik konkrét klasszikus kapcsolódás a Rhapsody in Blue, amit George Gershwin éppen száz esztendeje mutatott be. A Rhapsody in Blue(grass) az új lemeze és ehhez kapcsolódva Earl Scruggs, a bluegrass másik atyjának és a háromujjas pengetés kifejlesztőjének századik születésnapjáról is megemlékezett. Láthattuk, hallhattuk, hogy a bluegrass Béla Fleckék tálalásában egy végeláthatatlan történelmi regény, pedig maga a műfaj és annak hangszeres kifejezőeszközei meglehetősen szegényesek. Fleck ezt tágította ki és egy hatalmas zenebirodalmat nyitott meg bendzsójával, és azzal, ahogy zenéről gondolkozik. A newgrass szakított a bluegrass lokális jellegével és a maga folyamatosan megújuló formájában ma a világ egyik legnépszerűbb zenestílusa, míg Béla, így 65 évesen talán életének legjobb formájában van.

 (Béla Fleck: My Bluegrass Heart – Müpa, február 14.)

A fotókat Nagy Attila készítette és a Müpa bocsátotta rendelkezésünkre