Ritmus és hang

„Az az igazság, hogy vagy zseni vagy, vagy nem. Ha nem, akkor meg kell tanulnod, mitől lesz valami jó” – vallja Krulik Zoltán, a Makám együttes zeneszerző-muzsikus vezetője. A Café Zsivágóban találkoztunk, hogy igazi múltidéző terekben különböző, jelenbe és jövőbe ívelő utakról, alakulásokról beszélgessünk. 

Az alkotó emberekhez általában kötődik egy-egy törzshely is. Az olyan „nagyok” mellett, mint a Hadik vagy a Centrál, Adynak ott volt a Három Holló, Tandorinak a Lánchíd söröző, Petrinek, akit ma még biztosan említeni fogunk, a Hattyú. Krulik Zoltánnak ezt jelenti a Café Zsivágó?  

Jó, hogy nem művészt mondunk, nem annyira kedvelem azt a kifejezést. Viszont valóban, nagyon szeretem a Zsivágót több órás eszmecserékre, beszélgetésekre, de ad hoc összefutásokra is. Valahogy mindig eltölt ennek a helynek a hangulata, a varázsa. Egy barátomé az érdem egyébként, ő alakította ki ezt az atmoszférát – noha azóta a sokadik tulajdonosnál járnak, senki nem nyúlt hozzá az eredeti elképzeléshez. Ettől függetlenül az otthonon kívül hozzám mélyen kapcsolódó terek talán inkább olyan meghatározó helyek, mint Pannonhalma, Bakonybél vagy a káptalantóti nyaralónk.  

Más tehát a törzshely és az alkotói tér?

Más. Pannonhalmán voltam diák, majd évekkel később oda mentem vissza, amikor felkértek, hogy készítsek egy gyereklemezt. Először el sem akartam vállalni, ott azonban két hét alatt megszületett a Szindbád.

Teljesen ellazultam, más ruhába öltöztem, más lélekbe bújtam.

Bakonybél szintén hasonló élmény, az ottani bencések által teremtett hangulat egyedülálló. Tóti pedig annyira a miénk, hogy a nagy részét mi magunk is építettük. Nagyon fiatalok voltunk még, amikor egy barátommal elhatároztuk, hogy nézzünk körül a Balaton-felvidéken, olyan jó lenne ott egy ház. Szándékosan nem nyáron, hanem télen indultunk útnak – emlékszem, bezsúfoltuk magunkat Péter barátom Trabantjába, Erzsinek, a feleségemnek már jó nagy pocakja volt. Káptalantóti pici falu, akkor még nem is kapták fel annyira, de hála Istennek mi kieső helyen vagyunk a mai napig. Végtelen csönd, ihlető nyugalom. Amikor megérkeztünk, a nagy hóban senkit nem láttunk az úton, csak egy idős nénit. Ő mutatta meg nekünk azt a nádfedeles házat, ami aztán a nyári életterünkké vált. Péter barátom építész, úgyhogy ketten nekiestünk a felújításnak, mint tót a vadkörtének. Persze a ház eredeti jellegét megtartottuk. Egyedül a nádfedelet és az oromfalat nem tudtuk rekonstruálni, de utóbbi kapcsán emlékszem, Petőfi születési dátuma, 1823 állt rajta. 

Káptalantótihoz kötődik az első olyan album is, amin kizárólag te énekelsz.  

Amikor már konszolidáltabb körülmények voltak, levittem egy gitárt. Addig alkotásról szó sem lehetett, csak munkáról. Az a gitár azóta is ott van, ez az album pedig a Robinzon Kruzó, amit a már említett múzsám, Erzsi inspirált. Ő kérdezte, miért nem én énekelem a dalokat. Azért, mert én nem vagyok énekes, mondtam neki. Akkor már olyan előadókkal dolgoztam együtt, mint Palya Bea, Korzenszky Klári, Szalóki Ági. Dalszövegeket egyébként 1999-től kezdtem írni egy német kiadó felkérésére, Bognár Szilvia és Lovász Irén közreműködésével. A Robinzon előtt már a Makámmal közösen elkészült a Skanzen, a 9 Colinda, majd a Szindbád, az említett gyereklemez is. Magamat azonban mindig is zenésznek, zeneszerzőnek tartottam inkább, aki a színpadon jobb szélen, azaz rendezői balon áll. 

Ehhez képest milyen érzés középen?

Nagyon jó és rendkívül nehéz.

Szélről belátok mindent, de középen a közönség van. Onnan kell mindent meríteni.

Végül persze Erzsi meggyőzött, de nem volt egyedül. Kelemen László, a Hagyományok Háza korábbi igazgatója – akivel művészeti vezetőként már a Fonóban dolgoztam együtt – pont akkor, azon a káptalantóti nyáron meghívott fellépni, zenekar nélkül. Februári koncertről volt szó, van időm, gondoljam át, mondta. Én viszont a templomban meg a fürdőkádban énekelek, máshol nem igen, válaszoltam neki. 

Pedig Pannonhalmán is kórista volt.

Igaz, milyen jó is volt! De egyedül más. Végül beadtam a derekam, és ott, Tótiban elkezdtem írni dalokat, amiknek semmi köze nem volt az addigi munkáimhoz, a világzenéhez, a folklórhoz. Az egyik fele kicsit rockos, a másik kissé sanzonos, Cseh Tamásos lett. Egy dalt el is neveztem róla. Ismertem Tamást, ezerszer hallottam élőben, nem akartam én őt előadni, de egy dalt azért kiválasztottam. Érdekes, ezt is, meg az Anyácskám, anyácskám című dalt is eljátszottam, mielőtt ide indultam volna. 

Nem sokkal a Magyar Zene Házában tartott Makám 40 előadás után beszélgetünk. Ezek szerint újabb koncert várható?

Igen, április 18-án fellépünk a Nyitott Műhelyben Kézdy Luca hegedűművésszel és Bata István basszusgitárossal. Szeretem a Nyitott Műhelyt, mindkét Makám Ady-lemezünket itt vettük fel, gyakorlatilag koncertszerűen – mert egyszerűen más a levegője a felvételnek, ha együtt játszunk. Ezen az áprilisi alkalmon nem lesz perka, tehát szabadabban lehet majd kezelni a tempókat. Lucáék pedig nagyon jó társak lesznek, ebben biztos vagyok. Olyan műsort szeretnék, amin nem csak a saját dalaimat fogom énekelni. Nehéz a válogatás, mert sokan, sokféleképpen voltak hatással rám. Elmesélek egy történetet ezzel kapcsolatban. A Kex zenekar nagy idolom volt. Pont akkor érettségiztem, amikor megjelent az egyetlen kislemezük, az egyik oldalán az Elszállt egy hajó a szélben, a másikon pedig a Család című számmal. Utóbbi nagyon megfogott, olyan kis biedermeier hangulatú, mint ez a kávézó. A nagymamám talán még nálam is jobban szerette, mindig megkönnyezte. Kérte, hogy tegyem fel, főként karácsonykor. Egy éve, a feleségemnek meglepetés születésnapot szerveztek a kollégái és megkértek, hogy adjak elő valamit. Eljátszottam a Családot. Hát, remegett a hangom. 

Erzsi nemcsak az egyik legnagyobb támogatód, de a legőszintébb kritikusod is, sőt, a Makám lemezek borítóit is neki köszönhetjük. Sosem okozott nehézséget az alkotói létformák összeegyeztetése, vagy esetleg a közös munka?

Én szeretem, ha az emberek őszintén megmondják a véleményüket és nem udvariaskodnak. Erzsi is művész ember, azaz alkotó, ahogy az elején beszéltük. Textiles iparművész, jelenleg pedig művészetterápiával foglalkozik. Mivel nem csak ő, én is meg tudom mondani, ha valami nem tetszik, a közös munkáink során olykor vannak harcaink, de persze mindig megbeszéljük. Most is egy gyönyörű borítót készített nekünk. Idén három olyan lemezt szeretnék megjelentetni, amin a hangszeres szerzeményeim szerepelnek, bizonyos értelemben tematikusan: kortárs, improvizatív és a melodikus, dallamcentrikus darabokra osztva. Régi vágyam volt, hogy ne szanaszét legyenek a dolgok. 

Jó, hogy ezt említed, a Spotify-on például elég nehéz eligazodni a különböző Makám lemezek, de a korszakok között is. Mennyire fontos számodra, hogy a streaming platformokon szocializálódott közönséghez is eljusson a zenétek? 

Abszolút fontos, a Spotify az én saram, nekem kellene összegyűjtenem és átadnom sorrendben a dolgokat.

Viszont amikor az ember egy koncertre készül, gyakorol, ötletel, minden testi és szellemi energiáját erre összpontosítja. Az egész lelkével abban van.

Ettől függetlenül nagyon fontos lenne a modern megjelenési formákra is elegendő figyelmet szánni. Egyébként szándékosan nem használok okostelefont, nem akarok a rabja lenni. A számítógépen írok emailt, Messenger- üzenetet, Facebookon reklámozom a zenekart. Most például egy teljesen új lemez készül Borostyánének címmel Okos Violával, Restás Gergővel és Bata Pityuval kvartett formációban.

Tegyük egy kicsit rendbe, hány különböző formáció létezik Makám néven, és miről is szólt most a jubileumi koncert. Azt mondtad a próbák során újra, igazi emelkedettséget éreztetek. Élőben is sikerült?

Igen, ez valóban nehéz, inkább hangszeres és vokális korszakra osztanám magunkat, előbbi tizenhat évet ölel fel, azt követte a vokális. És én voltaképpen még mindig ebben a jubileumi koncertben vagyok, élek. Nagyon erős lettem ettől az élménytől, talán ezért nem is érzékenyültem el, ahogy többen a sorok között. Hihetetlen jó érzés volt, hogy ilyen érzelmeket mozgósítottunk. Nem hittem el, hogy a negyedik, ötödik szám után is tart a vastaps, a végén pedig Magyar Bori hangja valóban feltette az i-re a pontot. Ha ma is ennyire szeretik ezt a zenei világot az emberek, akkor tényleg nincs vége. Az alapzenekar, azaz Rácz Gabi hegedű, Eredics Dávid fúvós hangszerek, Boros Attila basszusgitár és Keönch László dob, illetve én gitárral. Ehhez kapcsolódott Juhász Endre Zerge oboán és Lantos Zoli hegedűn, illetve olyan vendégeink voltak, mint Borbély Misi klarinéton, Szőke Szabolcs gadulkán és persze Borlai Gergő dobfenomén. Valóban elemelkedtünk a földtől. 

Az említettek közül Juhász Endre Zergével és Szőke Szabolccsal közösen hoztad létre a Makámot a Makám&Kolinda után. A szétválás előtti időszakról azt mesélted egyszer, olyan volt, mintha angyal szállt volna felettetek. 

A Makám&Kolinda hattagú zenekar volt, Dabasi Péter vezetésével, ő hívott meg bennünket zenélni. Akkor nekem már ott volt a Creatív Stúdió Öt, azaz a C.S.Ö együttes. Péter eljött egy koncertünkre, meghívott hozzájuk, majd bevett szerzőtársnak is. Egy idő után azonban kiérződött az abból fakadó kettősség, hogy mindketten írtunk hangszeres darabokat – Péterben ráadásul jóval erőteljesebben dolgozott a vokalitás. Ennek persze sosem volt emberi feszültsége, viszont a zenei oldala miatt a különválás mellett döntöttünk. Péterrel a mai napig jóban vagyunk, sőt, csábítom is, hogy játsszunk együtt. Az ő hangszere a mandolin cselló, ami hihetetlenül jól hangzik a gitárral – de ő betette a szekrénybe a hangszert.  

Visszatérve a koncertre. Elhangzott a legendás Panaszfal című szám is, ami tényleg elemi erővel hatott. A rólatok készült, 1987-es Utcazenészek film egyik kulcsjelenetében a Fény utcai piacon Szőke Szabolccsal játsszátok, ő gadulkán, te gitáron és közben egy idős asszonyt látunk, elvágyódó tekintettel. Maga a kifejezés, főként a keleties hatások miatt a Makám zenéjére is jellemző. Sosem volt bennetek valós indíttatás elhagyni az országot?

Nagyon érdekes, hogy a nyolcvanas években kezdtünk el turnézni, de a mi köreinkben eszünk ágában nem volt disszidálni. Sőt, talán mindenkinek volt már családja akkoriban. Persze voltak, akik kimentek, főleg ugye a Kolindából, de aztán olyan is, aki haza is jött. Bennem sosem fordult meg a gondolat. Apai nagyapám, Mihály viszont bejárta a világot, öt nyelven beszélt. Valahol az Osztrák-Magyar Monarchia délkeleti csücskében szerelmes lett Galler Jozefába, akivel először Aranyágra költöztek, majd két gyerekkel elindultak Amerikába. Fel is szálltak a hajóra, a nagyanyám azonban gyorsan megérdeklődte a kapitánytól, meddig tart az út. Három hét, ha nem lesz vihar – hangzott a válasz, mire a mama leparancsolta a csapatot a hajóról. Végül Dortmundban született meg apám és a nővére is. Onnan még elmentek Galíciába, és azt követően jöttek Tatabányára, ott megkapták a magyar állampolgárságot. Ez, illetve egy levél is fennmaradt tőlük, amit nagy becsben tartok. Mihály nagyapa három oldalas levele apámnak, akit tört magyarsággal, de gyengéden korhol, hogy látogassa meg őket. Örülök, hogy ezt őrizhetem.

A család mint megtartó erő nemcsak a gondolataidat, a munkásságodat is átszövi. Két könyved is őrzi a gyermekkor emlékeit, Az utolsó papírrepülő és az Anyakönyv: emlékek. Az írás is egyfajta komponálás részedről? 

Az írást, ahogyan a zene szeretetét is egyfajta isteni adománynak tartom. Sosem készültem írónak. Egyszer írtam egy rövidke, egyoldalas szöveget egy álom kapcsán, amelyben édesanyám jelent meg. Érdekes, pont tavaly vált valósággá. Az álomban a zuglói házunkat ürítem ki, bolyongok az üres lakásban, kidőlt fényképesdobozok között, fújja a szél a függönyt, a lámpa is imbolyog. Én pedig anyámmal beszélgetek. Büszke voltam rá, először Mártonffy Marcell irodalomtörténésznek, majd Ágh Istvánnak írónak mutattam meg. Mindketten biztattak, de a prózához mennyiség kell, mondták. Nekiálltam.

Hihetetlen, hogy amikor az ember fejest ugrik a múltba, olyan dolgok hívódnak elő, amire ötven éve nem is gondolt.

De nem akarok képeket sorolni a gyermekkoromból.

Pedig érdekelne, milyen volt a Rákosi-korszakban gyereknek lenni.

Egyszerű. A gyerekkor mindig az, még ha iszonyú diktatúra is volt. Fociztunk, játszottunk, szaladgáltunk, kirándultunk. Mondok egyet: biztosan nem voltam még iskolás, mert még nem volt szemüvegem, új fiú voltam a környéken, Felsőgalláról költöztünk Tatabányára. A trafiknál két fiú elém állt, verekedni akartak, sok másik gyerek pedig biztatta őket. Én sosem voltam verekedős, de ott, négyévesen meg kellett tanulnom megvédeni magam. Rúgtam, kapáltam, csépeltem, végül egy felnőtt oldotta fel a helyzetet. Emlékszem, anyám megdicsért, amikor hazaértem. Ez az egész úgy jutott eszembe, hogy bevillant egy kép az ottani trafikról. A trafiknál, az országút mentén, ahol a szovjet tankok mentek Pestre. Ahová mindig elküldtek gyufáért és ahol a hatvanas években sokszorosan másolt Beatles meg Rolling Stones képeket lehetett venni, de én inkább kiflire költöttem a pénzt. Szó szerint olyan ez az egész emlékezés, mint amikor a búvár leérkezik és itt is ott is egy-egy kincset talál. Csak aztán nem mindegy, hogyan illesztjük össze a darabkákat.

A verseknél talán egyszerűbb a helyzet. Itt el is érkezünk Petri Györgyhöz, aki egyfajta útbaigazító szerepet vállalt ezen a téren. 

A versírás kísérletező jelleggel történt, de ez a vonal gyorsan elapadt bennem. Nem ez volt az utam. Igen, Gyurinak átadtam az irományaimat. Ő sokszor elvonult Csobánkára, volt egy katolikus pap barátja, az ő nyaralójában pihent. Onnan küldte vissza a géppel írt, kétoldalas kritikát. Pusztítónak éltem meg, noha nagyon szép, precíz, pontos írás volt. Egyedül a Húgom játékai című verset emelte ki, ezt be is tettem aztán a kötetembe, ami csakis a nagynénémnek köszönhetően – neki küldtem még el, az ő hagyatékában találtam meg később – jelenhetett meg, ugyanis a kritika után mindent elégettem.  

Sokfelé ágazott az a bizonyos út, hiszen festettél, sőt, tanítottál is. Aztán valahogy mégis minden egy irányba terelődött: „Ne tanuljon, mert maga már rálépett egy útra, azon járjon tovább.” Kurtág György zeneszerző mondta mindezt. Megerősített?

Ez messziről indul. Tudni kell hozzá, hogy épp akkor alakult a Makám, én pedig előtte, még a Kolindás időkben írtam egy Tükör című darabot. Nagyon sok japán, úgynevezett koto zenét hallgattam akkoriban, félig hárfa, félig citeraszerű, klasszikus hangszer, domború, íves. Volt egy lemezem, amin mi-fá-lá-ti-ré öthangos skálát használtak, és ugye a magyar népzene ősi rétege is pentaton, csak a félhang nélkül. Elkezdtem öt nyolcadban írni a dallamot, de megint az a bizonyos isteni szikra, valamiért kilenc nyolcadnál húztam be az ütemvonalat. Írtam egy groove-ot, amit a gitár játszik, úgy mondják osztinato, azaz makacsul ismétlődő dallam. Hollandiában vettük fel a számot Szőke Szabival: a gadulka és a tizenkét húros gitár egyfajta csemballószerű hangzást váltott ki. Állati jól szólt! Összeállítottam egy kazettán az addigi munkásságomat és ezt tettem az első helyre. Kurtághoz persze nem lehetett az utcáról bekopogtatni, egy barátom segített benne. Bevezetett, leültetett, kérdezte, hol a partitúra. Az sajnos a fejemben, mondtam, de itt a kazetta. Volt egy kis magnója, betette a fülest, elkezdte hallgatni. Egyszer megállt, szólt a feleségének: „Márta, gyere ide, ez nagyon érdekes” – majd elkezdett faggatni. Aztán szó nélkül végighallgatta a kazettát és elmondta az idézett mondatot. 

                               Fotó: Krulik Marcell

Kicsit úgy tűnik, mintha hasonlóan érintette volna, mint Petri kritikája.

Akkor keserűen érintett, de aztán rájöttem, hogy a lehető legjobbat mondta. Támogatott abban, hogy menjek a magam feje után. Hálás vagyok neki ezért, de fiatalon nyilván azt akartam, hogy fogják a kezemet. Valamiért talán mégsem kellett. Fiatalon egyébként mindenki azt hiszi, hogy fog egy gitárt és ennyi. Na de az az igazság, hogy vagy zseni vagy, vagy nem. Ha nem, akkor meg kell tanulnod, mitől lesz valami jó.

Ezek a kritikák lehet, hogy mélyre mentek, de rájöttem, hogy pont az elmélyedés a cél.

Kurtág tehát megerősített, és akkorra össze is értek az addigi hatások: a koto, az indiai világ, a csángó kincsek, vagy az, hogy Kozma Andrástól, Ravi Shankar tanítványától tanulhattam szitáron játszani. Egyébként amikor tanítottam, vittem is magammal az osztályba a szitárt, nem bírtam ki. 

Mennyiben más gyerekekre hatni, mint a felnőttek lelkéig eljutni?

Teljesen más energiákat kell megmozgatni. Én magamban ilyenkor szinte mindig átlényegülök. Őket másképp kell elvarázsolni. Ez a gyerekkoncerteken úgy történik, hogy mesét kerekítünk a zene mellé, a tanítás során pedig, bár nagyon szigorú voltam, valamiért ösztönösen rá tudtam érezni arra, hogyan kapcsolódhatok hozzájuk. Meg persze szédítettem őket is a zenével. Magamat is, hiszen tudtam, hogy átmeneti időszakról van szó. De szép korszak volt, jó, hogy ebben is kipróbáltam magam. 

Amikor épp nem a zene visz, mivel töltődsz? 

Nagyon szeretek moziba járni, mindig ketten megyünk Erzsivel. Sokat sétálok, mindig, amikor megyek a szigeten, át a kishídon, lenézek, hogy milyen a vízállás. Erzsi mindig ugrat is vele. Na de ilyenkor is van zene, mert egyszer csak megszólal valami a fejemben, ráadásul dallammal. Például az, hogy „holló fekete álom…” aztán a következő sor: „fújtat, szuszog a vasló”. Elsétálok az uszodáig, meg is van, hazamegyek, ebből már meg lehet írni egy számot. Előjönnek a régi képek, a káptalantóti nyarak, a vonatutak és indul a dal. Amikor még a zenélésből nem tudtam eltartani a családot, hajnalban újságot hordtam, de nem bántam, mert nyolctól szabad ember voltam – és minden egyes nap próbáltunk. Ma már ilyen nincs, de koncertek, együttműködések, darabok és emelkedett pillanatok akadnak bőven.

Akkor marad a jó értelemben vett nyughatatlanság?

Ez nem ilyen csapodárság, de tulajdonképpen igen. Nekem zenélnem kell. 

Kiemelt fotó: Krulik Ábel