Ritmus és hang

Lehengerlő és végtelenül rokonszenves afro-funk-posztpunk-jazz-krautrock koncertet adott a genfi Orchestre Tout Puissant Marcel Duchamp a Magyar Zene Házának szabadtéri színpadán. Miért olyan jó ez a nehezen besorolható zenekar - és honnan a név?

Az Orchestre Tout Puissant Marcel Duchamp két fontos szabály miatt is már akkor nagyon jónak tűnt, amikor még egy hangot nem hallottam tőlük:

(1) Ha egy zenekarnak nagyon jó a neve, akkor valószínűleg a zenéje is az lesz. Márpedig az Orchestre Tout Puissant Marcel Duchamp (a továbbiakban: OTPMD) csodás név. A "tout puissant" szó szerint azt jelenti: "mindenható". Ávitt értelemben a szupermenőség kifejezése több zenekar nevében a frankofón Afrikában, köztük olyan legendákkal, mint a Tout-Puissant Orchestre Poly-Rythmo de Cotonou, az Orchestre Tout Puissant Likembé Konono No1 (a nagyvilág már a rövidített nevükön ismerte meg őket), vagy a kongói rumba atyja, Franco TPOK Jazz zenekarának a nevében is ez a TP feloldása. (Egyébként azt találtam az interneten, hogy az egyik legsikeresebb afrikai focicsapat a kongói TP Mazembe.)

Ezt párosítani a Svájchoz (ha ezen belül nem is Genfhez, ahová az OTPMD való) erősen kötődő Marcel Duchamp nevével telitalálat. A névből eredő kötelességeket komolyan veszik: a 2010-es lemezük első számának címe R. Mutt (Duchamp aláírása a Forráson); a koncert legutolsó, majdnem a capella előadott száma, a Danser soi-même  pedig az art brut-alapító Jean Dubuffet szövegét használja fel.

(2) Szintén fontos szabály, hogy ha egy zenekarban kettő van egy olyan hangszerből, amiből nem szokott (amilyen pl. gitár), akkor majdnem biztos, hogy jó. Vonatkozik ez pl. a két dobossal, két basszusgitárossal felálló együttesekre; az OTPMD-ben pedig két marimbás játszik (olykor, de mindig lemezen is).

Na igen, de milyen a zene? "Orchestral postpunk - avantpop" - ez olvasható a Facebookon. Ebben a interjúban az alapító bőgős-zeneszerző Vincent Bertholet azt mondja, "valószínűleg" a tropical posztpunk leírás tőle származik... De ez persze nem minden.

Ott vannak a zenéjükben az afrikai zene (többek szerint ezen belül konkrétan a highlife) hangzásai, ritmusai, lüktetése, valamint szerkezetei: repetitív alapokra egymást váltogató ének és fúvósok. De ez a fajta repetitív (a dalformát elhagyó) struktúra a krautrockhoz is köthető. Az építkezésben ez csak az egyik összetevő: az irányváltásokból és türelmes gazdagításokból stb. összeálló komplex számszerkezetekre akár a progresszív jelzőt is ráakaszthatjuk.

A korábbi lemezeken erősebben érezhető az egykor anarcho-punknak nevezett, ma már inkább a posztpunkhoz sorolt The Ex, Dog Faced Hermans és társaik hatása: ők a punk dühét, az avantgárd rock zajos gitárhangzásait a világ sokféle szegletéből vett folkos vagy akár jazzes / szabad improvizációs hatásokkal keverték. A Talking Heads is nyilvánvalóan ott van az ősök között. Szerintem nemcsak a részben francia szövegek miatt érzem néha az énekdallamokon a francia popzene örökségét (ami a Stereolab közvetítésével mostanában ismét kifejezetten erős a nemzetközi undergroundban). És ott van még a jazz is, bár amúgy Bertholet nagyrészt megírja a zenét; az ütősöknek és gitároknak hagyja a legnagyobb szabadságot; a marimbák, vonósok, fúvósok viszont jóval kötöttebbek.

Mindehhez nemcsak egy satöbbit kell hozzátenni, hanem azt is, hogy a szerteágazó hatások organikusan alakuló és elragadó, nagyon is szerethető (a szó bizonyos, tág értelmében bátran mondhatjuk, hogy) popzenévé állnak össze. Az pedig a koncerten lett igazán feltűnő, hogy mennyire nem hierarchikus a zenekar: nemcsak, hogy a dal kívánalmait követve mindenki előrébb léphetett a megfelelő pillanatban, hanem minden egyes hangszernek ugyanolyan fontos szerepe volt az élő, lélegző összhangzás kialakításában. A koncerten (ahol nagy meglepetésre minden hangszert lehetett hallani, pedig ennek a fele is sokszor megugorhatatlan feladatnak szokott bizonyulni) ez különösen rokonszenvessé tette a csapatot: ezáltal lettek tényleg egy orchestre tout puissant.

A OTPMD (mint a fent linkelt interjúból kiderül) úgy alakult, hogy 2006-ban a genfi Cave12 klub lehetőséget adott Vincent Bertholet-nek, hogy csináljon bármit, "valósítsa meg az álmát". Ez neki egy big band volt, bár korábban sosem vezetett ilyet. A hat fővel indult zenekar a tizedik születésnapját ürügyként használva bővült igazán big banddé; volt, hogy 14-en is játszottak benne.

Három-négy évente adnak ki egy lemezt. Főleg az első OTP-n (2007) volt erős a (poszt)punkos hatás, de még a negyedik, 2018-as Sauvage Formeson is vannak a gyanútlan hallgatót talán megijesztő (az én szívemnek amúgy nagyon kedves) gitárnyúzások és -sikálások. Emellett azért a lemezek hangzása kerekebb, melegebb is lett; a 2014-es Rotorotoron és a 2018-as lemezen John Parish a producer (ő több PJ Harvey-lemezen is játszott, emellett 16 Horsepower, Rokia Traoré, Sparklehorse, Aldous Harding stb. van még a listáján).

A legutóbbi (amit ősszel követ majd az új album), a 2021-es We're Ok But We're Lost Anyway komoly váltás: a punk a hangzást tekintve meglehetősen háttérbe szorult (a szellemiség azért ott van); lekerekítettebb és egyben groove-osabb is a lemez; több helyütt a korábbiaknál jobban előtérbe kerülnek a vonósok. Ha valaki nem pont a punk felől érkezik, akkor mindenképpen ezzel érdemes elkezdeni az ismerkedést.

Már csak azért is, mert itt hallható az elmúlt évek egyik legcsodásabb száma. A So Many Things (To Feel Guilty About) a kortárs szorongásokról szól: akármit vagy az ellenkezőjét csináljuk, úgyis bűnösnek érezhetjük magukat - de a dal azt is sejteti, hogy kinek jó ez így. Kapitalizmuskritika ritkán ilyen dögös, szellemes és szerethető.