A Magyar Zene Háza 2022 tavaszán, Tabula Rasa néven indított sorozatában február 24-én Sainkho Namtchylak, világhírű tuvai torokénekes lép fel a Mészáros Ádám gitáros, Hock Ernő bőgős, valamint Halmos András dobos alkotta trióval, ami ebben a formában a Jü trió első tíz évének felállását jelenti (az esemény teltházas). Mind a koncepció, mind a megvalósítás a spontaneitás, az improvizáció köré fonódik, amely egyik előadótól sem áll távol, hiszen mindannyian jártasak a free jazz, illetve a kísérleti zene műfajában. A koncert előtt Sántha István szociálantropológus tart előadást Szaján-Bajkál-vidék sámán hangképe (Diószegi Vilmos <1923-1972> emlékére) címmel, hogy bevezesse és közelebb hozza a közönség számára a tuvai sámánista hagyományokat és a torokéneklés gyakorlatát, és az ezek mögött álló hitrendszert. Mindazonáltal, hogy beszélgetésünkben mindezt röviden érintettük, az az érzésem, hogy a témakör végtelen, kimeríthetetlen és nagyon tanulságos jelenségeket rejt – főképp nyugat-európai szemüvegen keresztül.
– A rendívül sokféle – bevallom, számomra többnyire teljesen ismeretlen – témában készült kutatásaid és tanulmányaid mellett felfedeztem, hogy zenei kiadványokhoz is kötődik a neved, miközben te magad nem vagy zenész vagy zenetudós.
– A zenei vonal – amit az utóbbi időben egyre erősebb nálam – tulajdonképpen mindig jelen volt a munkámban, pontosabban az utóbbi idő után egyre fontosabb szerepet játszik a kutatásaimban is.
– Milyen tapasztalatból ered ez a fókusz?
– Székesfehérváron nőttem fel, az édesapám a Videoton gyárban dolgozott, a kísérleti üzemben, ahol mindenféle technikai dolgokat, úgynevezett célműszereket gyártottak például a magnókészítés előtt. Így kerültem kapcsolatba végsősoron a zenével. Apám révén otthon mindig kéznél voltak kazetták…a technikai atmoszféra tehát gyerekkoromtól kezdve természetes része volt az életemnek. Ez időnként magánéleti dolgokban jelenik meg, például hanglemezeket és kazettákat is gyűjtök, máskülönben pedig ebbe a világba úgymond bele is kapaszkodtam, amikor antropológusként elkezdtem komolyabb utakra menni.
Mielőtt az ember megtanul egy keleti nyelven rendesen kommunikálni, más készségeket használ, melyek fontosak és biztonságot adnak számára. Nekem ez a hangfelvételek készítése és a zenészekkel való barátkozás volt, ezen keresztül kerültem bele mindenféle kultúrákba.
– Ez a tevékenység hogy kapcsolódik a szociálantropológiához?
– Ez tulajdonképpen nagyon hasonlít az etnográfiához, viszont én nem néprajzot tanultam, mint a népzenészek vagy népzenegyűjtők egy jelentős része. Minket arra tanítottak, hogy hogyan érezzük magunkat otthon idegen kultúrákban. Az antropológia leegyszerűsítve az, hogy az ember elmegy egy idegen, távoli társadalomba, ott elmerül egy közegben és aztán megírja, amit tapasztalt – és természetesen igyekszik a lehető legtöbbet elolvasni abból, amit korábban mások leírtak. Egyébként most Tadzsikisztánba készülök, oda mennék legközelebb, kifejezetten zene ügyben, eposzt gyűjteni.
Sántha István
– Miért esett a választásod kutatóként épp Szibéria területeire?
– Egyrészt azért, mert ide viszonylag könnyen el lehetett jutni, ezt támogatták akkoriban. Emellett egy kicsit mindig bennem volt, hogy egy úttörő vállalkozásba kezdjek, hogy ne a finnugor vonalon menjek tovább, ami egy nagyon érzékeny terület, hanem inkább annak peremeit, Dél-Szibériát, Kelet-Szibériát és Közép-Ázsiát tanulmányozzam, amelyek nem annyira terheltek a magyarság eredetének kérdésével, ezáltal pedig több szabadsága van az embernek megfigyelni egyébként hasonló dolgokat. Ez motivált engem, amivel nem vagyok egyedül. Szerintem Somfai Kara Dávid turkológus és mongolista kollégám is hasonló indíttatásból indult ezen az úton. Egyébként van ebben egyfajta pulzálás, a magyarságkutatás és az én területem időnként azért közeledik egymáshoz.
– Jellemző, hogy a Szibéria-kutatás és a hozzá kapcsolódó sámánizmus iránt érdeklődők szeretnék minél közelebb érezni mindezt az ősmagyarság kérdéseihez?
– Ez nem lenne furcsa, hiszen ez a kapcsolat létezik, viszont az nagyon fontos, hogy az ember ne csak ezt az összefüggést lássa meg, tehát
ne mindig önmagunkat akarjuk felfedezni, hanem próbáljuk meglátni, hogy az ezeken a területeken élők valójában kik.
– Sámánista hagyományok a jelenben léteznek még?
– Tuva (hivatalosan Tuvai Köztársaság) hegyi területe, a Kelet-Szaján-hegység, ahol a tofák is élnek, egy bölcsője a mongóliai sámánizmusnak, ahol mindmáig nagyon erősen jelen vannak a sámánista hagyományok. Az egykori szovjet rendszer persze erre is rányomta a bélyegét, mindenesetre az emberek mentalitásában még mindig erősen él a sámánizmus. A füvespusztai részekkel szemben itt például a buddhizmusnak vagy más vallásnak nincs akkora szerepe. (Sainkho Namtchylak az említett füvespusztai területről származik, zenéjében pedig erős vonalat képvisel a buddhista vallás bölcsessége is - Ritmus & Hang.)
– Talán nem vagyok ezzel egyedül, de nehezen tudom nem irreális, meseszerű elemekkel átitatva elképzelni, hogy a sámánizmus milyen módon van jelen a dél-szibériai emberek életében.
– Ez az egész ma egy természetközeli gondolkodásban és mindennapi életvitelben érhető tetten leginkább. A szóban forgó területeken nem válik szét olyan erősen a vallásos és a hétköznapi élet. A természet be van népesítve szellemekkel, amelyek vagy emberarcúak (totemista), vagy természeti objektumok (animista) formájában képzelik el őket, és ezekkel tartanak fenn valamilyen kapcsolatot, ezeken keresztül próbálják az életüket menedzselni. Ha például valaki beteg lesz, valószínű, hogy keresi a specialistákkal, a sámánokkal való kontaktust, máskülönben pedig lehet, hogy nem… Egyébként szerencsére léteznek még errefelé nomád csoportok is, amelyekről mindig az jut eszembe, hogy mintha mindenki egy kicsit sámán lenne, aki természet közelben él.
Füvespusztai tuva sámánnő – Diószegi Vilmos 1957-58-as dél-szibériai terepmunkáján készült felvétel
Így elmesélve már nem is tűnik ez olyan távolinak és elképzelhetetlennek…
Nekünk, antropológusoknak pontosan az a feladatunk, hogy valóságtartalmakat vigyünk bele ezekbe a leírásokba, és ne a sztereotípiák mentén mozogjunk, hanem azt adjuk át, amit mi magunk valóban megtapasztaltunk – romantizálás, egzotizálás nélkül, lehetőleg, ezeket kontrollálva.
– Hogy néz ki ma egy sámán?
– Ugyanúgy, mint bárki. Nem lehet látni a „különbséget”. Tuva nem a fő kutatási területem, de jártam ott, és egy számomra különösen kedves, szomszédos területen is, a Bajkál nyugati partján. Itt, a nyugati burjátoknál, ahol egy évet töltöttem el, már sámándob, sámánruha sincsen, a szovjet rendszer ezt eltüntette, de a hagyomány-, illetve hitrendszert szerencsére nem sikerült neki. 2000-ben amikor ott éltem, a külsőségek tehát egyáltalán nem voltak jellemzőek, viszont ez nem jelenti azt, hogy ne áldoztak volna például lovat vagy fekete bárányt. Utóbbi vagy nagy betegséggel vagy halállal kapcsolatos.
Tofa sámán – Diószegi Vilmos 1957-58-as dél-szibériai terepmunkáján készült felvétel
– Tehát láttál testközelből ilyen eseményt?
– Nem volt könnyű bejutni egy ilyen szertartásra, hiszen egy idegen részvétele mindig kockázattal jár. Amit soha nem láttam, az az újszülött beavatása, bevezetése a közösségbe. Egy kisgyerek élete annyira értékes, hogy ilyen szertartásra a házigazdáim sem hívtak meg. A halállal kapcsolatban inkább arra vigyáznak, hogy nyugodtan távozhasson el a haldokló, és ne járjon vissza. Az öregekre ezért nagyon figyelnek. Ha példádul egy öregasszony bántódottan, sértődötten hal meg, akkor a lelke vissza fog járni, és a kisgyerekeket, az újszülötteket fogja háborgatni…
Diószegi Vilmos és nyugati burjátok – Diószegi Vilmos 1957-58-as dél-szibériai terepmunkáján készült felvétel
– Térjünk rá a zenére! A február 24-i koncert előtt beszélni fogsz többek között a szibériai sámán hangképekről avagy sámánzenéről, amivel te még digitálissá és world music-ká válása előtt ismerkedtél meg. Véleményed szerint mitől érdekes Sainkho Namtchylak, már modernebb felfogásban előadott zenéje?
– Valóban, Sainkho nem tradicionális oldalról fogja meg a zenét, a torokéneklést free jazzes kísérleti éneklésbe viszi át, a transz irányába mozdulva. 1995-ben találkoztam vele először egy baráti társaságban Lukács Józsi, a Fonó tulajdonosának lakásán. Én akkor kezdő antropológus voltam. Meglepődtem, amikor azt mondta, hogy a pszichoakusztika érdekli, azon belül is az, hogy a sámán által keltett hangeffektek milyen hatással vannak a környezetére, hallgatóságára. Ezután egyszer még találkoztam vele személyesen. Péterváron, a 2000-es évek közepén, egy kísérleti kísérleti zenei klubban lépett fel, ahová elmentem meghallgatni. Emlékszem, hogy meglepődtem, amikor
oroszul is énekelt torokhangon.
Azt írják, „Namtchylak képes összeboronálni kultúrájának különböző elemeit: a szibériai folklórt a sámáni hagyományokkal, a titokzatos torokéneklést a buddhista vallás bölcsességével. Hangjával tiszta csodát művel, a természet hangjait és az állatok hangját jeleníti meg.” Sainkho modernségét vajon hogy értékelik maguk a tuvaiak?
Ezt nem tudhatom, de a 90-es években rajta kívül már voltak más tuvai zenészek is, akik a populáris műfajok irányába indultak el. Sainkhót inkább avantgardnak mondanám, akinek fontos szerepe volt a kezdeti orosz kísérleti zenében is, amit egy Leo Feigin nevű, szentpétervári születésű producernek köszönhetően ismerhetünk annak eredetiségében. Feigin a 80-as évek elején, Londonban, az általa alapított Leo Recordsnál adott ki a Szovjetunióban betiltott vagy nem publikált, kicsempészett kísérleti zenei anyagokat, amelyek persze nem olyan jó minőségűek, inkább kalózfelvétel-szerűek, de mindenképpen unikálisak. Ezeken a felvételeken hallható Sainkho is.
– Mi lehet annak az oka, hogy a magyar közönség ennyire vonzódik a tuvai gyökreű zenéhez? A műfajban legismertebbnek számító Huun-Huur-Tu zenekar például szinte minden évben fellép Budapesten.
– Úgy gondolom, hogy a világon mindenhol népszerű ez a zene, nem csak egy magyaros vonzódásról van szó. A Huun-Huur-Tu főképp Nyugat-Európát célozza meg a világzenés felfogásával, de Sainkho Namtchylak bázisa is Bécsben van már évek óta.
Amikor a kutatótársammal elkezdtünk lemezeket kiadni, rá kellett jönnünk, hogy egy nyugati ember nem tud 8 percnél hosszabban hallgatni valamit. Pedig egy teljes eposz elmesélése akár 8 órán keresztül is tarthat, volt is szerencsénk végighallgatni egy ilyet – egyetlen este alatt. Kíváncsi lennék, hogy a Huun-Huur-Tunak lenne-e kedve eposzt előadni…és arra is, hogy Sainkho Namtchylak és a Jü spontán zenéje mennyire lesz szerves fúzió, hogyan hozza be a tuvai világot Sainkho. Az is lehet, hogy ez mindkét részről leginkább egy free jazz találkozás lesz, bár számomra az lenne igazán izgalmas, ha ezen túllépnének, ha nem a jazzfutamok irányába mennének, hanem mondjuk egy közös transz felé…Mindenesetre az biztos, hogy
a spontaneitás fogja meghatározni a koncertet.
– A koncert előtti előadásra még mivel készülsz a most elhangzottak mellett?
– Egy kis történelem biztosan lesz, és vannak diáim, meg hanganyagaim, melyeket meg tudok mutatni, és érdekes lenne mozgóképen is megnézni mindazt, amiről beszélni fogok. Ami saját élmény, az nagyon maradandó ebből a világból, ilyeneket szeretnék megosztani, talán az segít leginkább valamiféle hátteret adni ehhez a témához.
Diószegi Vilmos fő műve 1957-58-as kutatóútjáról
Először és utoljára 1993-ban voltam Tuvában, 1998-ban, 40 évvel Diószegi Vilmos után pedig a tofáknál, ahol 3 faluban úgy 3 órányi zenei anyagot sikerült gyűjteni, Lukács Józsival közösen. Azóta nemhogy az a zene, de gyakorlatilag már maga a tofa nyelv is kihalt, amelyet akkor mi még zeneiségében hallhattunk. Habár a szovjet kultúrházas világ és a world music akkoriban már előtérben volt, a kultúrházat körülvevő mezőkön a pásztorok még régiesen, súlyosan karcosan énekeltek. Abban még nem volt semmi a nyugati világra való nyitásból.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.