Ritmus és hang

Az alcímben alig fértek el a titulusai, de elkerülhetetlen volt, hisz a beszélgetésünkben mindháromra kitértünk. Sorsszerű, hogy a népzene környékén kötött ki, amiben lelkesen lubickol és hol zenészként, hol kutatóként, hol programszerkesztőként bukkan fel. Megosztó személyiség és saját bevallása szerint is fegyelmezetlen alkat, de az elvitathatatlan, hogy alapos szakmai tudással, határtalan elkötelezettséggel és alázattal végzi a dolgát. Salamon Somával beszélgettünk például arról, hogy mitől izgalmas a  furulya-harmonika kombó, volt és jelenlegi zenekarairól, milyen a meló a Magyar Zene Házában, a népzene versus világzene diskurzusról, az anti-starokról és hogy mikor jön Pestre a „székelyszenterzsébeti John Lee Hooker”? Interjú.

Gyerekkorodban zongoráztál, aztán az elmaradt, a fő helyet a furulya vette át és később a tangóharmonika. Miért váltottál?

Megmondom őszintén, az életrajzi természetű kérdésekkel nem vagyok kibékülve. A táncházmozgalomban sokan szörföznek a gyerekkoruk meg a családi hátterük hullámain, miközben a néphagyomány fokozatos felfedezése, a beavatódás folyamata nagyon személyes élmény. Mindenki az erejének és képességeinek megfelelően saját maga kell megszerezze még akkor is, ha a szűkebb, vagy tágabb közege erős impulzusokkal segíti ebben. Persze gyorsan én is le tudom darálni a magam mondókáját, ahogy már oly sokszor: táncházas családból származom, ezért tán sorsszerű volt, hogy előbb-utóbb a népzene mellett kötök ki. A klasszikus tanulmányaimnak azonban mind a mai napig sokat köszönhetek, és az sem baj, hogy hellyel-közzel kiismerem magam a zongorán.

Érdekes perspektívát nyújt egyébként a furulya-harmonika kombó. A furulya a legősibb hangszerek közé tartozik és a néphagyományban is sajátosan szabad zeneértelmezést tesz lehetővé, sokkal kötetlenebb, bensőségesebb rajta a játék, mint a közösségi tánczenei igények kiszolgálására optimalizált vonóshangszereken. A harmonika pedig a magyar néphagyományban csak a 20. század utolsó néhány évtizedében jelent meg, és csak azokon a területeken értelmezhető népzeneileg, ahol a korábbi, ténylegesen szervesült hangszerek (pl. brácsa) játékmódját vette át. A magyar népzene túlnyomó részét és táncházmozgalmat is meghatározó vonószenekar-alapú hangzásból tehát mindkettő kilóg. Az én világképemet ez azonban egyáltalán nem zavarja, szerintem nem kell mindenképp beerőltetni őket oda, ahová nem valóak. Ha népzenéről és nem crossoverről beszélünk, akkor elengedhetetlen a hitelesség: nem szükséges kiterjeszteni egy-egy hangszer használatát, átformálni annak hagyományos játékmódját és ehhez az új narratívához erőszakkal hozzákalibrálni a folklórt. Ha nyugtalanítanak a saját hangszerünk hagyománybeli korlátai, az talán pont annak a jele, hogy még nem mélyedtünk el eléggé az ismeretében. A feldolgozásoknál persze nem ez a helyzet, ott a műfaji keretek átlépése szükséges – de nyilván nem elégséges – feltétel.

Zenészként több formációban játszottál (Tűz Lángja zenekar, Buda Folk Band, Fanfara Complexa, Magos, Erdőfű), ahol a tagok a fiatal népzenész generáció képviselői, akik ma már meghatározzák a szcénát. Mi jellemezte/jellemzi ezeket a zenekarokat?

Idén lesz 20 éve, hogy népzenét játszom zenekari keretek között. Tanulságos visszatekinteni erre az időszakra, rengeteg csapatban megfordultam, még ethno-punk bandában is. Ezek közül végül a jól definiálható zenei világú formációk bizonyultak időtállónak.

A Tűz Lángja moldvai zenekarként kezdte, aztán csináltunk pár feldolgozást is, majd visszatértünk a táncházas felálláshoz és anyaghoz. Már csak nagyon ritkán muzsikálunk együtt, de bármikor újra nekiállnék teljes erővel is, a kedvenc bandám, a szívem csücske a zenekar és mindegyik tagja. Jó zenészek, jó emberek, remek barátok.

A Magos és az Erdőfű zenei világa megingathatatlanul stabil alapokból építkezik. Elég csak belehallgatni a Forgatós c. Magos-lemezbe, vagy az Erdőfű legújabb albumába, ami Martin György kalotaszegi gyűjtéseit fogja át. Ezek a csapatok deklaráltan népzenét játszanak, kőkemény következetességgel és szakmai szigorral. Ezzel ellentétben áll a Fanfara Complexa, ami viszont határozottan nem népzenét játszik, hanem moldvai, alapvetően román és cigány tánczenét. Nyilván kispályások vagyunk a regáti muzsikusok bármelyikéhez képest, de hazai viszonylatban szerintem elég jó pl. a csapatunk fúvósszekciója. Ráadásul viszonylag őszinte és pofonegyszerű a koncepció: a banda örömzenét játszik, rajongunk ezekért a dallamokért, és szeretünk egymással muzsikálni. Managementtel, brandépítéssel nem foglalkozunk egyáltalán, mégsem üres a naptárunk, sokan keresik a zenekart. Mindeközben azért fontos szem előtt tartani, hogy nagy jóindulat és toleráns násznép kellene ahhoz, hogy meg tudjunk úszni egy regáti lakodalmat kemény pofonok nélkül. Egy zenekarnál érdemes legalább törekedni arra, hogy a banda ismerje a valós helyét a táplálékláncban, ez velünk sincs másképp.

A Buda Folk Bandben eleinte sokat zenéltünk, ötelteltünk és keveset interjúztunk, ideologizáltunk, magyarázkodtunk. Szerintem addig volt igazán jó a hangzás. Nagyon erős felívelő szakasza és tündöklő zenitje volt a bandának, a végén pedig tulajdonképp innen tudtunk kiszállni. A feloszlásunkról többféle fiktív teóriát ismerek, legutóbb egy eléggé olvasott oldalon találkoztam egy ilyennel, jót derültem rajta. Mindenesetre ez jól jelzi, hogy sokakat még mindig foglalkoztat a zenekar története. Az igazság sokkal prózaibb, egész egyszerűen elfáradtak a zenei ötletek és az emberi kapcsolatok a bandában. Ez egyébként nem csoda, hiszen tíz éven keresztül nagyon kemény fokozaton éltük meg az alkotást, az együtt muzsikálást, próbákat, koncerteket, turnékat. A végére ez a lendület kifakult, megszűnt a közös alkotás folyamata, ami a számainknak egyéni hangzást adott, zeneileg és érzelmileg elvesztettük az integritást. Egyébként én voltam az egyik fő kezdeményezője annak, hogy álljunk le, mielőtt végképp megromlik a tagok közötti viszony, illetve teljesen kiüresedik a zenénk. Ezt a döntést azóta sem bánom. A Buda Folkot pedig továbbra is sokan hallgatják, egyelőre időtállónak bizonyulnak a nótáink. Van például olyan underground zenész, aki egyre népszerűbb mostanában, és hallottam tőle már vissza a mi számunkat is. Persze itt már az alapanyag sem népzene, tulajdonképpen újra feldolgozzák a feldolgozásainkat.

A kezdetektől munkatársa vagy a Magyar Zene Házának. Emlékszel az első napokra?

Nem a kezdetektől, bár amikor 2021-ben elkezdtem dolgozni a csapattal, akkor még tényleg kevesen voltunk. De már az elejétől éreztem, hogy egy évek óta nagyon nagy szakértelemmel irányított, gondosan válogatott profi kollégákból álló közegbe kerültem, ahol rengeteg újat tanulhattam a közös munkáról. Ez a tanulási folyamat mindmáig tart és nagyon hálás vagyok érte.

Milyen feladattal bíztak meg vagy szabad kezet kaptál?

A ház hagyományos zenei kínálatát állítom össze, leszámítva a családi, zenepedagógiai programokat. Kihívásokkal teli feladat, hiszen sok elvárásnak kell megfelelni egyszerre. Nagyszerű, még mindig a figyelem középpontjában lévő, új épületben dolgozhatok, de a színvonalat végső soron a tartalom határozza meg, a patinás falak önmagában nem tesznek csúcsintézménnyé, nem legitimálják az esetleges szakmaiatlanságokat, legyen szó akár a Zene Házáról, akár a Zeneakadémiáról, vagy épp a milánói Scala-ról.

Fontos, hogy a hagyományos zene a teljes programanyagnak csupán egy csekély szeletét adja, de igyekszem a legtöbbet kihozni belőle. A saját szerkesztésű koncertjeimet tekintve egyébként teljesen közös nevezőn vagyunk a közvetlen kollégáimmal, gyakorlatilag nincs vita köztünk arról, hogy milyen anyag való a Házba és mi nem. Nem csupán megfelelő szerkesztői autonómiát kapok tőlük, hanem támogató légkört is.

Egyedül végzed a szervezést vagy csapatban?

A Magyar Zene Háza motorja az összehangoltan együtt dolgozó csapat. Mindannyian egy nagyon átgondoltan felépített, szigorú ügyrendet tartó munkahelyi struktúra részei vagyunk. Alig egy éves az intézmény, szinte minden program új tanulságokkal szolgál. Fontos az önreflexió, a tapasztalatok beépítése, a tanulás és a munkafolyamatok hatékonyságának növelése. Saját feladatköröm, a programszerkesztés elsősorban zenei természetű, de a fellépőket is én kérem fel, én tárgyalok velük. Nem csupán népzenei programokkal dolgozom. Április első vasárnapján például egy olyan tematikus műsort állítunk színpadra, ami a zsoltáréneklés felekezeteken átívelő gyakorlatán kalauzolja majd végig a nagyérdeműt, többek között Sebestyén Mártával, Fekete László főkántorral, a Gryllus-testvérekkel, Richter Pállal, a Schola Cantorummal. Nagy megtiszteltetés, hogy rendezőként is részt vehetek a munkafolyamatban, a koncert zenei anyagának összeállításában.

Szerkesztői munkám során kiemelt figyelmet kapnak a még élő adatközlő mestereket bemutató produkciók és a hazai revival legjobbjait felvonultató koncertek. Emellett külföldi hagyományos zenei anyagokkal is dolgozom, sokszor kevésbé otthonos zenei terepen. Szerencsére a hazai és nemzetközi szcénában számos olyan kollégám, barátom van, akik beavatottjai a népzene számomra járatlan útjainak, hozzájuk szoktam fordulni, ha szakmai kérdésekben bizonytalan vagyok. A know-how része az is, hogy ha az ember olyan hagyományos zenei területbe ütközik, ami kevésbé ismerős, akkor ne habozzon telefonálni és tanácsot kérni, hiszen a fő cél az, hogy jó legyen a program, nem pedig az, hogy fenntartsuk annak illúzióját, hogy mindenhez is értünk. Ennek jegyében sokszor kérem ki a rangidős népzenekutatók véleményét, egyeztetek kollégáimmal a Zenetudományi Intézetből, vagy éppen külföldi etnomuzikológus barátaimhoz fordulok, remek tippjeik vannak az olyan, igazán jó autentikus előadókra, akikkel a showcase-fesztiválokon nem találkozhatunk. Az egyik görög kutatókollégám anti-star-nak nevezi ezeket a zeneipari szempontokra fittyet hányó, brutális erővel muzsikáló zenészeket. Tökéletes definíció.

A programok megszervezése már nem az én hatásköröm, ez még a szerződéskötés előtt átkerül a produkciós osztályhoz. Zenei szempontból azonban végig kísérem a saját szerkesztésű koncertjeimet, ha kell, segítek a műsor kialakításában, részt veszek a próbákon, zenei tanácsokkal segítem a fellépőket, vagy akár rendezői szerepet is vállalok, ha szükséges. Felelősségteljes, de megtisztelő feladat.

Mennyire mozdított ki a komfortzónádból ez a munka?

Nagyon! Zenészként, tanárként, kutatóként teljesen más dimenziók határozzák meg az ember „munkakörnyezetét”, míg a Zene Háza egy másmilyen intézményi szerkezet. Rengeteget tanulok a kollégáimtól és nagyon sokat támogatjuk egymást az észrevételeinkkel. Szerintem a kritika az egyik legalapvetőbb segítség, amit az ember a saját munkájára, művészeti tevékenységére nézve kaphat. Az önérzet persze tiltakozik ez ellen, de mégis fontos, hogy hálával, dac nélkül tudjuk fogadni, és úgy tudjuk beépíteni a magunk működésébe, hogy a szakmai orientációnkra, későbbi épülésünkre szolgáljon. Ezen sokat kell még dolgoznom.

Mekkora elvárás van a nézőszámmal kapcsolatban?

A közönséget én nem tudom és nem is szeretném fogyasztói tömegként, statisztikai adatként kezelni, a programjaim sem ezt a narratívát képviselik. Minden ember lelke ki van éhezve a katarzisra, a jó zene pedig utat talál a hallgatósághoz. Örülök, hogy a hagyományos zenei koncepciónkat szinte kizárólag esztétikai szempontok irányítják, és mivel a Ház tradicionális koncertjei majdnem mind teltházzal mentek 2022-ben, olybá tűnik, hogy ez végső soron piaci stratégiának sem rossz. Persze még pörgeti a Házat az újdonság ereje is, de a programok kialakításába invesztált energiát, szellemi tőkét viszont nem lehet megspórolni ezután sem.

Sokakban az a vélemény alakult ki, hogy ma az autentikus népzene előadása csupán a hagyomány mechanikus ismétlése és nem túl szórakoztató. A Magyar Zenek Házában szervezett koncertjeid a közönség visszajelzése alapján mintha ezt cáfolnák. Mi a helyzet az autentikus népzene és a laikus közönség kapcsolatával?

Ezek szerint akkor Bach bármely darabjának hallgatása is dögunalmas, mert ugyanabból a partitúrából dolgozik mindenki? A népzene hiteles előadása soha nem a hagyomány mechanikus ismétlése, hanem egy adott zenei formanyelv értő, „szakszerű”, de a maga keretein belül szabad interpretációja. Persze a tanulási folyamat során fontos a gyűjtések megtanulása, mivel a táncházzenész számára jobb híján ez a leghatékonyabb módszer arra, hogy magáévá tegye az adott népzenei stílust. A gyűjtött felvételen hallható zenei pillanatkép ismételgetése azonban ugyanannyira nem autentikus, mint az eredeti anyag ismeretének hiányából fakadó hiteltelen, össze-vissza játék. A jó népzenész az elsajátított tudást a saját egyéniségén átszűrve adja elő, miközben nem lép ki a hagyomány adta vonatkoztatási rendszerből. Így lehet a legjobban közelíteni ahhoz a gondolatisághoz, ahogyan a régiek megélték saját zenéjüket. Ha ismerjük és betartjuk a népzene játékszabályait, akkor ez a mozgástér egyébként meglepően nagy, akárcsak egy komolyzenei darab esetében. A műfaji sajátságok tehát önmagában nem garantálják – és nem is zárják ki – egy produkció sikerét: ha jók az előadók, és katarzisélményt ad a koncert, akkor a hallgatóság reakciója pozitív, függetlenül attól, hogy mennyire áll közel a műfajhoz.

Nem érdemes tehát lebecsülni a hagyomány erejét napjainkban sem. A népzenét megszámlálhatatlan generáció közösségi alkotóereje formálta az emberi élet minden szegmensét kitöltő, átfogó világmagyarázattá. Fontos lenne megérteni, hogy a nem szájhagyomány útján terjedő zenei formák csupán az emberiség történetének utolsó néhány ezer évében jelentek meg, és csak az elmúlt másfél-két évszázadban váltak globálisan uralkodóvá. Az ennél korábbi évszázezrek során mai tudásunk szerint kizárólag a hagyományos zene létezett. A népzene nem egy zenei műfaj, lemezbolti kategória a sok közül: belőle nőtt ki az összes többi műfaj és lemezbolti kategória.

Az általatok szervezett koncertek egy része un. páros koncert, ahol a hazai előadó mellé meghívtok egy külföldi fellépőt. Ilyen helyzetekből kisülhet valami rendkívüli zenei kapcsolat, de van úgy is, hogy a két fellépő között nem jön létre interakció. Te mit tapasztaltál, voltak katarzisok?

Az elmúlt év tapasztalatai alapján ez egy remek gyakorlat, folytatni is fogjuk. Ha „összehallgatjuk” a különböző népzenei, világzenei előadókat, megdöbbentő, mennyi analógia kínálkozik. Ezekkel a közös koncertekkel jár némi kockázat, de ha jól sikerül, akkor mindenki számára nagy élmény. A zenészeknek jó emlék marad a közös munka, pláne olyan kollégákkal, akik régi barátok, nagy idolok, vagy egyszerűen csak sok közös pontja van a hangzásnak. Ha a próbafolyamatok során sikerül összehangolódni, akkor az eredmény magáért beszél. Mivel ezek a közös koncepciók sokszor a saját ötleteim, fontos az erős szerkesztői vízió, de nem mindig szállok be a koncertanyag összeállításába. Ahol mégis, ott az elejétől kezdve közösen állítjuk össze a műsort a közreműködőkkel. Hangnemegyeztetés, a számok zenei kapcsolódási pontjai, hangszerelés, koncertdinamika, ez csak néhány szempont a sok közül. A 2022-es évben szép pillanatokat köszönhettünk ezeknek a közös műsoroknak. Az is előfordult, hogy annyira működött a kémia az együtt muzsikáló bandák között, hogy azóta is műsoron tartják a Magyar Zene Háza színpadára készült közös anyagukat. Ez történt például az Ifjú Szivek String Quartet és a PaCoRa trio koncertjével is, náluk tehát tényleg nem üres frázis az, hogy „maradjatok együtt”.

Különleges élmény volt a Sebő Együttes, Sebestyén Márta és két kiváló bolgár zenész, Petar Ralchev és Georgy Yanev koncertje október elején. Itt a közös zenei alapot a Sebő-féle időmértékes énekelt versfeldolgozásokban használt balkáni eredetű, aszimmetrikus ritmikájú táncdallamok adták. A koncert után a pozitív visszajelzések mellett érkezett olyan kritika is, hogy a Sebő-számok és a bolgár kollégák összeállításai túlságosan különálló zenei világot képviseltek. Ezért többször visszahallgattam a koncertfelvételeket, és organikusan összeforrt, szép közös játékkal szembesültem. Olyan a hangzás, mintha egyetlen zenekar állna a színpadon. A koncerten néhány hosszabb bolgár duót leszámítva végig együtt muzsikáltak a magyar művészek és Ralchevék, de az önálló megmutatkozások is nagyon szépen rímeltek egymásra. A két hangzásvilág meg épp annyira tér el, hogy nagyon izgalmassá tegye a műsort és több oldalról is megvilágítsa ezt a sajátos ritmikai világot. Kiváló zenei foglalatba kerültek tehát a számomra már a gyerekkortól meghatározó, önmagában is fantasztikus Sebő-számok.

2022-ben voltak olyan kamara jellegű koncertek, ahol a népzene kísérletezőbb, kortárs megszólalásán volt a hangsúly. Mit kívántál bemutatni ezeken az eseményeken?

A népzene nemes desztillátum, szerintem tisztán fogyasztva a legfinomabb és akkor üt a legjobban. Persze jól lehet vegyíteni más anyaggal is, de nem mindegy, hogy az eredmény egy profi mixer koktélja, vagy pedig egy eladhatóság, vagy térfogatnövelés okán igénytelenül összepancsolt pia lesz-e. Sajnos sok az olyan crossover előadó, aki már évek óta megrekedt a zenei sémái között és láthatóan-hallhatóan nem képes tovább fejlődni, ehelyett a régi anyagait melegíti fel újra és újra. Ez persze jó megoldás arra, hogy darabra dolgozzunk, rövid idő alatt sok alkotói felkérést teljesítsünk. A gond csak ott van, hogy ha valaki az ilyen jellegű tevékenységének legitimálása érdekében folyamatosan a népzenei innovációról, meg a hagyomány újragondolásáról szónokol, akkor attól legalábbis elvárható lenne, hogy ennek megfelelően képes legyen a saját formanyelvének a megújítására is. Persze ha úgy vesszük, az autentikus népzene még inkább ragaszkodik bizonyos sémákhoz, ám annak egyrészt ez az egyik lényege, másrészt ennek ellenére végtelenül változatos és izgalmas, szemben a saját mókuskerekükben ragadt feldolgozózenészek anyagával. Bartók szavaival élve: „A tehetségtelenségen nem segít sem a népzenére, sem egyébre történő támaszkodás.”

A Magyar Zene Háza népzenei programjai közé igyekeztem a hagyományos zenei alapanyagot értő szemlélettel, művészi alázattal, hozzáértéssel feldolgozó crossover zenei koncepciókat, előadókat válogatni. Szerencsére vannak ilyen projektek, még ha nem is lehet Dunát rekeszteni velük. Meggyőződésem, hogy jelenlétük, zenéjük gyógyír a népzene feldolgozásáról szóló diskurzusban. Mindkét oldal számára ugyanaz az üzenetük: így is lehet ám csinálni.

Melyik volt a 2022-es esztendő három, általad szerkeszett legjobb koncertje és miért?

Minden koncert közel áll a szívemhez, lehetetlen lenne közülük hármat kiemelni, úgyhogy nem is fogok. A legnagyobb öröm persze az számomra, ha a néphagyomány adatközlő mestereit láthatjuk vendégül a színpadunkon. Szerencsére az elmúlt évben többen megfordultak nálunk Kalotaszegről, Gyimesből, a Felső-Maros mentéről, a Mezőségről.

Az elmúlt években többször előkerült a sehova nem vezető népzene versus világzene diskurzus. Ezekben sokszor állást foglaltál. Miért érezheti az ember azt, hogy sokakban van egyfajta sértődöttség, esetenként a nyitottság hiánya, illetve más műfajok lenézése? Mit gondolsz, hogy ezek a viták valójában miről szóltak: piaci pozíciókról, zenei, esztétikai kérdésekről vagy… ?

Nem tartom ezt a diskurzust értelmetlennek, semmitmondónak. Szerintem ezeket a vitákat újra és újra le kell folytatni, leginkább a szélsőséges véleményeket képviselők miatt. Fontos, hogy az álláspontok először ütközhessenek, hogy aztán később találkozhassanak. Egyébként sem árt egy kis vitakultúra ennek a közegnek szerintem, és most nem csak a világzenei szcénára gondolok, hanem a táncházmozgalomra is, mert azon a portán is van mit seperni. Sajnos sokszor azt látom, hogy egyre inkább a mennyiségi szempontok uralják a minőségi szempontokat, nagyon nagy szükség lenne befelé fordulásra, belső utazásra, elmélyülésre, önkritikára, arra a sztoikus nyugalomra, amit a falusi mestereink sugároznak. Sajnos ezt még nem sikerült tőlük kellőképpen eltanulnunk.

A táncházmozgalom tavaly volt ötven éves. Nagy volt ennek kapcsán az ünneplés, egymás vállon veregetése. Ez persze teljesen jogos, hiszen világszinten példátlan jelenség a magyarországi revival, ami végső soron nem csoda, hiszen egyedülállóan erős alapon nyugszik, amit Bartók, Kodály, Lajtha, Kallós, Martin fektettek le. A mozgalom büszke lehet az elmúlt fél évszázad eredményeire, ugyanakkor számos kérdés szerintem nem hangzik el elégszer. Mi az, amit ötven év alatt – és annak ellenére – nem sikerült elérni? Valóban értjük a néphagyományt, vagy csak érteni véljük? Ha Bartók, vagy Martin György élne, mit szólna a jelen viszonyokhoz? Milyen lesz a táncházmozgalom ötven év múlva, ha a mostani pályáján halad tovább? Nehéz kérdések, egyértelmű válaszok nélkül: engem ezek a néhol fényes, néhol sötét gondolatok jobban foglalkoztatnak.

Ami a népzene-világzene diskurzust illeti, ez véleményem szerint az elejétől kezdve nem népzene-világzene diskurzus. Az egyik sarokpont a műfajok megkülönböztetésének szerintem jogos igénye. Mai világunkban természetes, hogy az autentikus népzene és egyéb zenei világok között létezik átjárás, de talán emiatt még indokoltabb, hogy legyenek jól definiált műfaji határok, hiszen ha a folyó két partja megszűnik, akkor a hídnak sincs értelme. Színpadi produkciók esetében pedig már csak a közönségtájékoztatás miatt is szükség van a definiált műfajokra, irányzatokra, ahogy ez például a klasszikus zenében természetes, nem öncélú címkeosztogatásról van szó tehát. Ahogy Pávai István szokta mondani: „Folkrendőrség nincsen, de fogyasztóvédelemre lenne igény”.

Persze van a népzene-világzene vitának esztétikai természetű, „jó zene versus rossz zene” dimenziója is. Itt aztán előkerülnek az ízlések és a pofonok, de véleményem szerint az esztétikai állásfoglalást sem lehet a végtelenségig relativizálni. Az én kritikai álláspontom ebben a kérdésben viszonylag egyszerű. Erdélyi öregek kályhával alaposan felfűtött, apró füstös konyháiban voltak a legszebb, megszentelt találkozásaim a népzenével. Ha egy népzenei, vagy néptáncos koncepció nem közvetíti azt a mélységet, meditációt, befelé fordulást, intimitást, amit ilyenkor éreztem, akkor az a műsor számomra hamis és üres, hivatkozzon bármennyire a hagyományra. Sajnos sok ilyet látok. Ugyanakkor, ha egy népzenei alapú crossover koncepció képes közvetíteni ezeket az élményeket, akkor az számomra hiteles és gyönyörű, legyen bármilyen távol a hagyománytól. Sajnos kevés ilyet látok.

Van időd a zenélni vagy a tudományos pályádat építeni a munka mellett? (ha igen, akkor mutasd be röviden a legfontosabb fellépéseidet és a tudományos munkád terveit)

Szerencsére továbbra is muzsikálok a Fanfara Complexában, a Magosban és közreműködőként az Erdőfűben is, nem is beszélve a kisebb-nagyobb zenekaron kívüli megkeresésekről. Ezek közül a tavalyi év egyik legnagyobb élménye az volt, hogy áprilisban több magyar zenészkollégámmal együtt közös koncerten játszhattunk a neves szaxofonossal, Branford Marsalissal és kvartettjével a Müpa színpadán. Branford a kortárs jazz egyik legnagyobb alakja, de az ő játékát hallhatjuk Sting „Englishman in New York”-jában is. Zenekarában olyan nagyágyúk játszanak, mint Joey Calderazzo zongorista, Eric Revis bőgős és Justin Faulkner dobos. A koncert előtt több napot próbáltunk ezekkel a magyar népzene felé nyitott, annak mély rétegei iránt is fogékony, zeneileg hihetetlenül érzékeny, világklasszis zenészekkel. A koncerten és a próbákon kívül is sok időt töltöttünk együtt: Branford és a kvartett dobosa, Justin ellátogattak a Magyar Zene Házába is, sőt a koncert előtti este a Fonóba is lehívtuk őket a Táncháztalálkozó nyitóestjére. Nagyon jól érezték magukat, Justin hajnalban a táncházas keménymaggal összekapaszkodva harsogta a kalotaszegi nótákat. Igaz a szöveget nem ismerte, de a dallamokat egyből lefülelte, sőt – régi gospel-énekes család sarja lévén – rafinált másodszólamot is improvizált rá azonmód, a buli hevében. Otthon érezték magukat köztünk, összebarátkoztunk, azóta is kapcsolatban vagyunk. Emellett volt szerencsém a tavalyi évben Jordi Savallal, Chris Thile-vel, Andy Irvine-nal, Sam Leevel is találkozni, beszélgetni a népzene kérdéseiről: jojózik a szemem, ha csak belegondolok!

Továbbra is folytatom a tudományos munkámat a Zenetudományi Intézet kötelékében. Jelenleg a revival és az adatközlő mesterek közötti hatásmechanizmust vizsgáló kutatással foglalkozom, egy átfogó szlovén-magyar kutatóprojekt keretei között. A tudományos munka egyik legfontosabb erénye, hogy mindig visszaránt a földre. Az ember perspektívája tágul, minduntalan rácsodálkozik a még mindig feltárásra váró jelenségek tárházára, ugyanakkor rendre szembesül a saját korlátaival, fogalmatlanságával is. Fegyelmezetlen alkat vagyok, ezért ritkábban tudok nagyot haladni a kutatómunkával, de nagyon szeretem felfejteni az okokat a folklór jelenségei mögött és nagyon hálás vagyok az engem körülvevő tapasztaltabb kollégák segítségéért.

Milyen koncertre lesz majd érdemes elmenni 2023-ban a Magyar Zeneházába, ha népzenét akar hallgatni az ember?

Február 26-án érkezik hozzánk a Heveder zenekar, Erdély egyik legnépszerűbb vonós bandája. Természetesen ízig-vérig népzenészek, de a bőgősük például megrögzött öreg rocker Gyergyóból. Hoznak magukkal sztárvendégeket is, velük tart például Kóré Géza prímás, akire tökéletesen illik a „székelyszenterzsébeti John Lee Hooker” titulus. Énekhangja egyik kedvencem, a hangszínéhez hasonlót maximum a Mississippi deltavidékén találni, ott is csak elvétve. Sepsiszentgyörgy Őrkő elnevezésű cigánynegyedéből pedig Eötvös Rémusz csatlakozik a csapathoz, szintén kőkemény hanggal és kiváló nótákkal.

Március 10-i népzenei koncertünket kifejezetten azoknak ajánlom, akik távolabb mozognak a folklórtól, de szeretik az ütős zenei élményeket. Az Erdélyi Mezőség szívében fekvő Buza falu idős énekesei ugyanis olyan svunggal tolmácsolják a hazai dallamokat, ami egy életre szóló köteléket alakíthat ki a hallgatóban a hagyományos zene iránt, ha célba ér. És hidd el, célba ér. Mindezt a műfaj legjobb muzsikusainak kíséretében, szóval igazi csemegének ígérkezik a program.

Április 21-én a Tükrös zenekar áll nálunk színpadra. Lassan negyvenesztendős formáció, a táncházmozgalom szívcsakrájának kellős közepéből. Két nagyöreg prímás, a végtelenségig, sőt azon túl összecsiszolódott, atombiztos kísérőszekció, nagyon jól válogatott, izgalmas zenei anyag, szóval ezt a koncertet is érdemes lesz nagy erőkkel rohamozni.

Török Ferenc