Ritmus és hang

Varga Veronika - akit sokan leginkább a Babra bőgőseként ismernek - mindig ezer dologgal foglalkozik párhuzamosan. Ezekből előbb-utóbb mindig kisül valami érdekes. Kreativitásának, nyitottságának  köszönhetően ismét egy izgalmas zenei projektbe és ettől csak látszólag távoli dologba vágott bele. Ezekről beszélgettünk tapas és kávé mellett. 

Voltál színésztanonc, újságíró, nemzetközi referens. Vezetsz népdalműhelyt és workshopokat, elkezdtél művészi coachként tevékenykedni, de elsősorban zenész-énekes vagy. Idén egy új zenei projekttel jelentél meg, azaz jelentetek meg együtt Réti Benedekkel, ez a BudaPesme. Mit takar az elnevezés és mit hallhatunk?

Tavaly, amikor nem lehetett élőben játszani, a Fonótól kaptam egy felkérést egy online duó koncertre, a Fonó Selection programjába. Azonnal Benedekre gondoltam, akivel a Babrában együtt játszunk a kezdetek kezdete óta, onnan már van egy közös repertoárunk, amiből ki lehetett indulni. Aztán Benedek javasolta, hogy folytassuk, és az ő ötlete volt a formáció neve is, ami egy szóösszetétel: a szerb pesme, azaz dalok szót ragasztottunk össze a Budapesttel, a „bázisunkkal”, ahol élünk, és amiben szépen helyet talál magának az a balkáni zenekultúra, ami iránt mi olyan elkötelezettek vagyunk. Itt nem bőgőzöm, és egyelőre más hangszeren sem játszom, Benedek harmonikája látja el a zenekar szerepét, így az énekem sokkal jobban előtérbe tud kerülni.

Habár tudtunkkal nincs ez irányban családi kötődésünk, nekünk mégis a Balkán zenei világa jelenti az otthonosságot. Fontos tehát számunkra, „eredendően” nem balkáni embereknek, hogy az általunk tapasztalható és tanulható lényegét a lehető legjobban átadjuk ennek a zenének. Leginkább stílusjegyekről, hangszínekről, hozzáállásról van szó, ezeket próbáljuk valamiképpen szintetizálni. Természetesen – idővel akármilyen közel is kerüljünk az eredeti hangzáshoz –, ahogy én éneklem a dalokat, az sosem lesz egészen olyan,  mint ahogy ott éneklik őket, ez azonban már nem töri meg a hitemet sem magamban, sem a projektben – tudom, hogy képesek vagyunk új értékeket, új gondolatokat hozzátenni ehhez a zenéhez.

A BudaPesme projekt négy fő részből áll: szerb, görög, bosnyák és makedón dalokat adtok elő. Miért ezt a négyet választottátok?

Egyrészt, ezzel a négy területtel lényegében már majdnem lefedjük az egész Balkánt, másrészt számunkra – a jelenlegi tudásunk szerint – most ezek a zenék a legjobban megjeleníthetők. Benedek főképp a szerb és a bosnyák vonalon erős, én a göröghöz tudok valami pluszt hozzátenni, a makedón zene pedig mindkettőnknek nagy felfedezés és nagy szerelem – mint ahogy a többi is, persze.

Amikor tehát egy dallamnak próbáljuk visszafejteni az eredetét, szerencsés esetben bele tudunk kapaszkodni egy-egy olyan zenei elembe, amely egyértelművé tesz mindent.

A repertoár hogy állt össze?

Őszintén? YouTube-gyűjtés. Persze ez ebben a műfajban nem szentségtörés. Amiket mi játszunk, azok tulajdonképpen folkslágerek, nagyrészt megírt dalok, valamint népdalok vagy népzenei „ihletésű” dalok. Úgy tapasztaljuk, hogy ezek a zenei kategóriák természetesebben kapcsolódnak egymáshoz a Balkánon, nem egymástól elzárt halmazokról van szó. Az etnomuzikológia ott is el tudja különíteni, hogy mi a számára autentikus és mi nem, de ez nem befolyásolja különösebben a zene jelenlegi, modern evolúcióját, sem az emberek érzéseit és ízlését. Ott ezeket a folklórelemekből, vagy konkrét népdalokból született szerzeményeket széles körben ismerik, éneklik, jelen vannak a mindennapokban, a rádiók játszák őket…Egyébként sokszor jó mélyre kellett ásnunk, hogy biztosan el tudjuk dönteni egy dalról, hogy eredetileg melyik területről származik, főleg, hogy vannak olyan konkrét dalok, amiket mindenki a magáénak érez, és ebből nem egyszer komoly viták is kialakulhatnak – a YouTube kommenteket elnézve a „komoly” szó nem is elég erős kifejezés erre. Amikor tehát egy dallamnak próbáljuk visszafejteni az eredetét, szerencsés esetben bele tudunk kapaszkodni egy-egy olyan zenei elembe, amely egyértelművé tesz mindent. Utána lehet járni annak, hogy egy adott dal hol bukkant fel először, kinek az előadásában, milyen nyelven, hol élt az az előadó, stb. A bosnyák és a görög dalokban is például sok török eredetű szó van, ez máris lehet egy kiindulópont.

Az év második felében a Három Szerb Kávézóban, egy koncertsorozat keretében már mind a négy terület zenéjét bemutattuk. A szerbekkel kezdtük, mert abból van a legnagyobb repertoárunk a Babra miatt, majd jött a görög, aztán a bosnyák és legutóbb a makedón est. Alapvetően duóban gondolkodunk, de ha csak görög zenét játszunk, mindig bevonunk két, hozzánk közel álló görög zenészt,  Nikolas Mantzourakist és Giorgos Moysidist, akikkel az Esperia trión dolgozom jelenleg. Legközelebb is velük fogunk egy közös koncertet tartani, december 6-án, ismét a Három Szerbben, ahol csak rebetiko dalokat adunk elő.

Hogy került a Három Szerb Kávéházba a BudaPesme?

Ha jól emlékszem, Benedek találta meg a helyet a Facebookon, és én még aznap megkerestem őket azzal, hogy milyen érdekes lenne épp a Három Szerb Kávéházban élőben szerb zenét játszani. (A hely egyébként a Szerb utcában található, ahol valamikor nagy létszámú szerb közösség élt.) A vezetők nagyon nyitottak voltak az ötletünkre és úgy néz ki, hogy végül mindenki tudott és tud profitálni az együttműködésből. A BudaPesme részéről az az egyik legnagyobb hozadéka a koncerteknek, hogy különböző balkáni országokból származó, Budapesten élő embereknek is tetszik, amit csinálunk, és valahogy úgy néznek ránk, mint kulturális képviselőjükre, ami elég nagy büszkeség számunkra.

Talán egyrészt az lehet vonzó, hogy élőben hallgathatsz olyan zenéket, amiket Magyarországon nem gyakran, nem így és nem sok helyen hallhatsz.

A közönség amúgy lassan alakult ki, az első esten még alig volt 5-6 ember, de épp közülük kerültek ki olyanok, akik most már minden koncertünkre visszatérnek. Aztán volt olyan alkalom is, a görög est, amire akkora tömeg gyűlt össze, hogy az a kávézónak minden szempontból meghaladta a kapacitását – olyan teltház volt, hogy sokan be sem fértek. Eleinte jöttek szerb meg görög néptáncosok, táncházasok, zenész barátok, aztán egyszer csak megjelentek az előbb említett Magyarországon élő vagy épp turistáskodó balkáni, török és görög emberek, és végül olyanok is, akiknek úgymond nincs közük sem a népzenéhez, sem a Balkánhoz. Most nem kell több száz emberre gondolni, de a mi műfajunkban ez nagy siker. A csodálatos Három Szerbnek egyértelműen nagy érdeme van abban, hogy egyre több új arc felbukkan az esteken.

Szerencsére az érdeklődés folyamatosan nő a koncertjeink iránt, de még nem egészen jöttünk rá, mi lehet ennek a titka. Talán egyrészt az lehet vonzó, hogy élőben hallgathatsz olyan zenéket, amiket Magyarországon nem gyakran, nem így és nem sok helyen hallhatsz.

Gondolkoztok új helyekben?

Sok helyszínen játszottunk már a veszprémi Papírkutyától kezdve a Rákóczi téri piacon vagy a Zsivágón át a nagymarosi PIKNIK Manufaktúráig, de természetesen szeretnénk egyre több helyre eljutni. Régen a Babrával is kávéházi közegben kezdtük a koncertezést, és én a mai napig oda vagyok ezért: nagyon kicsi térben játszani, ahol közel van a közönség – ennek különösen erős, őszinte energiái tudnak lenni. Az is nagyon tetszene, ha komolyabb koncerttermekben is zenélhetnénk, amire szintén megvan az esély, a kettő nem zárja ki egymást. Szerintem a balkáni zenének természetes közege a piac, az utca, a kávéház. Legyen előtted egy jó ital, egy kávé, akár ehess is közben…vagy ha épp úgy tartja kedved, táncolhass, mozoghass…dúdolhass az énekessel együtt! Vagy csak ülj ott a gondolataidba, érzéseidbe burkolózva, és hallgasd a zenét! Sokféleképpen lehet élvezni ezt a világot, és sokféleképpen lehet bevonódni.

Nincs véleményezés, nincs kritika.

Most váltsunk irányt. Az, hogy te váratlan húzásokkal állsz elő, számomra nem meglepő, talán ez a bátorság és szabadság a sikereid kulcsa. A közelmúltban azzal jelentkeztél a közösségi oldalakon, hogy art & life coach lettél.

Egyrészt – de nem elsősorban – ez egy egzisztenciális lépés volt, mert azt éreztem, hogy valami kell a zene mellett, ami adott esetben – mondjuk még egy világjárványos koncertstopban – valamilyen jövedelmet tud nekem biztosítani. Tudom, hogy az nem az én utam, hogy naponta bejárjak egy munkahelyre. Ezt próbáltam már, és nem éreztem magam teljesen jól a bőrömben, habár erről sosem maga a munkahely vagy a munkakör tehetett. Mindenhol rengeteget tanultam és tapasztaltam, rendkívüli emberekkel dolgozhattam, és ennek ellenére is mindig úgy éreztem, hogy ami bennem van, az nem tud egészen kiteljesedni. Miután az előző év végén azt a döntést hoztam, hogy függetlenítem magam, elmenetem egy coachhoz, akinek beszéltem a terveimről és az aggodalmaimról azok megvalósításával kapcsolatban. Az utolsó alkalommal ő hívta fel rá a figyelmem, hogy érdemes lenne a coaching és a művészi coaching módszereivel közelebbről megismerkednem szakmailag, mert lehet, hogy valami egyedi dolog felé tudnék elmozdulni.

Mit is jelent a coachig?

A coaching egy nagyon összetett segítő szakma, ami abszolút ösztönzőleg hat a saját válaszok megtalálására. Nem terápia, nem is tanácsadás, tulajdonképpen egy segítő beszélgetés, amit a kliens tölt meg tartalommal, a coach pedig a szaktudásával biztosítja a kereteket, és kérdésekkel vezet rá megoldásokra, lehetőségekre a kitűzött célok fényében. Először a problémát, az alapállapotot kell megismerni, és segíteni kell megtalálni a fókuszt, kialakítani a cél iránti elköteleződést. Nincs véleményezés, nincs kritika. A coach csakis arra reagál, amit a kliens, vagyis a partner mond.

Mindig feltettem magamnak a kérdést, hogy jól érzem-e magam vagy nem, miért igen, miért nem.

Mi az art coaching?

Az art coaching a life coaching egy válfaja, amiben előtérbe kerülnek művészi eszközök, tehát a képzőművészetből, a kreatív írásból, a zenéből vagy a drámajátékból is felhasznál olyan elemeket, amelyek segítenek az embernek az önismerete elmélyítésében, hogy közelebb kerüljön a saját gondolataihoz, érzéseihez. Kicsit a művészetterápia világához kötődik, de nem a gyógyítás a célja. Az art coaching a művészi gondolkodás és az alkotás erejével próbálja kimozdítani a klienst a komfortzónájából, felébreszt benne olyan kreatív gondolatokat, amik segítik őt a mindennapi helyzetek megélésében, értékelésében, esetleg átkeretezésében is.

Ezeken az alkalmakon tehát rajz, festés, írás, zenélés-éneklés is előfordulhat?

Elvileg ezek közül bármi, de tudtommal a coachingban a zenét még nem nagyon használják. Én épp ebben látom a saját szerepemet. Az év elején kitaláltam és még tesztüzemben elindítottam egy kreatív népdalműhelyt, ami egyre inkább összekapcsolódni látszik a coachinggal. Tudat alatt már akkor belevittem egy csomó olyan elemet a műhely programjába, amiről nem is tudtam, hogy a művészi coachingban, vagy részben a zeneterápiában is alkalmazzák.

A következő évben szeretném kibontakoztatni ezt a programot, természetesen még mindig az énekléssel, a népdalok világával a középpontban, de alkotói és önreflektív attitűd fenntartásával. Szeretném, ha lenne benne egy játékos hangulat, ami felszabadít, de el is gondolkodtat.

Amikor neked voltak elakadásaid, a te belső coahcod mit tanácsolt?

Az szerencsés, ha az ember a saját maga segítője tud lenni, ami azért nehéz, mert kívül kell valahogy helyezkedni a helyzetünkön, egy kicsit el kell távolodnunk. Én problémás helyzetekben mindig próbáltam arra koncentrálni, hogy mi az, amit valójában csináltam, illetve csinálok. Mindig feltettem magamnak a kérdést, hogy jól érzem-e magam vagy nem, miért igen, miért nem. Például, ha a probléma a lustaság volt, akkor azt igyekeztem megfejteni, mi okozza, hogy nem tudom kontrollálni magam, vagy hol veszik el a motivációm és a tetterőm.

Persze nem mindig a minőség az, ami valamit sikerre visz, vagy nem csak.

Az eddigi zenekaraid, projektjeid sikeresek voltak, illetve sikeresek?

A maguk világán belül, azt hiszem, hogy részben igen, de véleményem szerint mindenben van még bőven lehetőség. Végső soron siker az is, hogy egy zenekar éveken át képes működni, és nem zilálódig szét sem emberileg, sem szakmailag, másrészt közösséget tud maga köré építeni és meg is tudja azt tartani. Ezek nekem nagyon fontos értékek, amiket a Babrával és már a BudaPesmével is el tudtunk érni. Az is siker, hogy még mindig szeretünk zenélni, akármilyen nehézségei és rizikói is legyenek.

A sikertelenséget hogy kezeled?

Semmit sem úgy élek meg, hogy felesleges volt csinálni. Be tudom ismerni, ha valami nem elég jó, vagy nem tettem bele kellő munkát és emiatt nem jutott egyről a kettőre. Persze nem mindig a minőség az, ami valamit sikerre visz, vagy nem csak. Ilyen esetekben is az okokat próbálom körbejárni, azokat a körülményeket, amiken én tudok változtatni.

De senki ne higgye, hogy nekem minden olyan könnyen megy, az igazság az, hogy én is ugyanúgy végig megyek azokon a fázisokon, amiken egy sikertelen próbálkozás kapcsán mindenki: elbizonytalanodom, alkalmatlannak és elesettnek, mellőzöttnek érzem magam, megkérdőjelezem a tudásom, okolom a külső tényezőket, türelmetlen és ingerült vagyok, sajnálom magam. Aztán beavatkozik a felnőtt énem, hogy mindent szépen visszatereljen egy működőképes és megoldásfókuszú közegbe.

Ha a saját coachod lennél, milyen kérdéseket tennél fel magadnak?

Most elsősorban azt, hogy mi az, amit egy év múlva ilyenkor készen, teljes virágzásában szeretnék látni az asztalon. Másrészt – és valójában mindig – azt, hogy hogyan tudnám az időmet, a lehetőségeimet és az adottságaimat még jobban kihasználni.

Fotók: Bolyki Márton