Ritmus és hang

„A román nagyvárosok éttermeiben oltalmat nyert virtuóz kamarazene, a Bánát szerb, cigarettafüsttől karcos kolói és a budapesti bérházak gangjaira kiszűrődő cigányzene” – mindezt a kulturális gazdagságot magába olvasztja a hazai világzenei palettán frissen megjelent Times New Román nevű formáció, melynek tagjai mind technikai és előadói felkészültségben, mind elhivatottságban komoly erőforrásokkal rendelkeznek. Az együttes harmonikásával, Réti Benedekkel beszélgettünk az első lemez felvételének körülményeiről és várható jövőjéről, valamint a zenekar hitvallásáról és működéséről.

A zenekar a legelső albumát közösségi finanszírozással szeretné megvalósítani. Mit jelent ez pontosan és hogy működik? 

A legegyszerűbben talán úgy lehetne leírni, hogy mindenki „összedobja” a pénzt egy adott cél érdekében. A mindenki alatt a barátokat, családtagokat, rajongókat és egyéb támogatókat kell érteni, így nem egy meghatározott forrásból vagy épp hosszútávon működtetve valósul meg egy projekt. Erre a módszerre léteznek olyan online felületek, amelyeken egyszerűen lehet portfóliókat létrehozni, kapcsolatot tartani a közösséggel és a pénzügyi rész is könnyedén kezelhető. Úgy gondolom, hogy rengeteg nagyszerű ötlet azért hal hamvába már az elején, mert az elsődleges kérdések között mindig felmerül a pénzügyi forrás biztosítása.

A zenészekre túl nagy anyagi terhet raknak a még csak nem is milliós, vagy százezres „befektetések”, de sokszor akár pár tízezer forint is. Ezt a terhet vehetné le a közösségi finanszírozás a művészek válláról, hiszen a régebbi korokra jellemző mecénások mára már eltűntek. 

Általánossá vált, hogy valamilyen állami forrásból, pályázatokból fizetik ki a zenészek a kiadásaikat, de ezek értelemszerűen limitáltak: nem kaphat mindenki (eleget) és a velük járó bürokrácia is sokunkat elijeszt. Mindemellett nagyon megszokta az egész szcéna – és szerintem nem is feltétlenül egészséges – hogy pályázatokon múlik zenekarok, táncegyüttesek, egyesületek működése és fennmaradása. 

Szerintetek érett a hazai zenei piac és a közönség annyira, hogy ez a kezdeményezés tényleg sikeres legyen?

Az egész közösségi finanszírozás a közvetlenségre és a transzparenciára alapul, és a produktum van a középpontban, az erejét pedig nem a külső tényezők, hanem az emberek közötti kapcsolatok adják – ahogy mindennek. Az az eddigi tapasztalatunk, hogy nyitott erre a közönségünk, és meglepődtünk, hogy mennyi támogatás érkezett be már eddig is. Ha egyre többen fordulnánk a közösségi finanszírozáshoz, akkor előbb-utóbb természetessé válna ez a forma (mindkét oldal számára), és biztos vagyok benne, hogy egy fenntartható, jól működő gyakorlat tudna kialakulni. Olyan sokszor beszélünk a közösség megtartó erejéről a zene kapcsán!

A közösségi finanszírozás egyik nagysága pont abban rejlik, hogy mindenki annyit tesz bele, amennyit lehetőségei engednek, és legyen bármekkora is a befektetett energia, az vissza is térül valamilyen formában. Nem kell nagy összegekre gondolni. Az unalomig ismételt sok kicsit sokra megy itt is érvényesül. 

Egyébként a régi időkben is közösségi finanszírozásból tartották el a zenészeket, csak akkor adott volt a közösség, például egy falu. Más kérdés, hogy nekünk, zenészeknek is át kell kapcsolni pár dolgot a fejünkben, és mernünk kell bevállalni az ilyen formájú önbefektetést és az ezzel járó kockázatot is. Mi, személy szerint úgy voltunk vele, hogy fel akartuk venni a lemezünket, bármi áron! Osztottunk, szoroztunk, és az jött ki, hogy pár koncert gázsijából amúgy is visszajönne a pénz. Gondoltuk, mit veszíthetünk, ha kipróbáljuk. 

Mit szeretnétek elsősorban kifejezni, átadni az embereknek az általatok játszott zenével? Hogyan azonosultok azzal, amit előadtok, milyen módon találjátok meg benne önmagatokat?

Azt, hogy, hogyan azonosulunk vele, nehéz megfogalmazni, de hogy teljesen, az egészen biztos. Nekünk nincsen semmilyen kulturális kötődésünk a román zenéhez, nincsenek román felmenőink, pláne nem zenészek, de a mi példánk is mutatja, hogy nem is kell, hogy legyen bármi fajta „vérségi” kapcsolat ahhoz, hogy valami mélyen megérintse az embert, és ebbe be tudja csatornázni mindazt, amit ki akar magából adni.

Szerintem a művészek, köztük a zenészek is akkor a leghitelesebbek, ha azt csinálják, amit a képességeikhez és adottságaikhoz mérten a legjobban tudnak.

Úgy tűnik, nekünk az adatott meg, hogy ezt a hitelességet többek között ebben a zenében keressük. Nekünk jól megy a részletekben való elmélyülés, a finom hangsúlyok megtalálása, a pontos mérték belövése (nemhiába, hangszerész a csapat két tagja is, Deáky Márton és Orsós Tamás). Szerintem ez süt át a zenénkből. Azért ehhez természetesen megpróbáljuk hozzácsapni azt a pimasz vagányságot, amit hoztak magukkal a román, szerb és magyar cigányzenészek, akikből inspirálódunk. Nekem az a tapasztalatom, hogy

minél jobban megismerünk valamit, annál jobban meg tudjuk szeretni, és onnan már természetes, hogy azonosulunk vele. Az ilyen megismeréshez pedig a közösen megélt élmények nagyon sokat segítenek.

A múltkor páran a zenekarból lementünk a Százéves étterembe, ahol ifj. Sárközi Lajos és zenekara játszott. Annyira megütött minket a játékuk és az a bizonyos lezser vagányság és profizmus, ami belőlük sugárzik, hogy azóta is töltekezünk az élményből. Talán az egész zenekar nevében mondhatom, hogy mi ebben a zenében keressük a teljességet és azt az „autentikusnak” nevezett érzetet, amit eddig számomra Háy János fogalmazott meg a legpontosabban: „Amikor azt érzed, hogy valami piszkosul oda van téve!” 

Mi az, ami szerintetek egyedivé teszi az együttest, illetve a zenéteket? 

Mindenképpen a két fúvós, Babcsán Bence és Deáky Márton együtt játéka az, ami a legerősebb faktor az egyediségünkben. Klarinéton, szaxofon és tárogatón is játszanak mindketten (ismerve őket, a jövőben ki tudja, még min) és nagyon hosszú műhelymunka húzódik meg a mögött, ahogy együtt szólnak. A különlegességünk még abból is fakadhat, hogy helyileg hol játszuk ezt a zenét. Mondanom sem kell, hogy Romániában valószínűleg csak valamilyen délutáni programsávban kapnánk helyet, egy helyi tévében, és az első lagziból kifázatnánk magunkat, annyira más szinten zenélnek arrafelé. Ott általános és természetes ez a zene, itthon viszont kevesen játsszák ezt a repertoárt. És itt a „kevés” alatt csak egy pár fős „elitklubot” kell érteni. Ebbe a kategóriába természetesen nem tartozik bele – hála az égnek – a magyar cigányzene, ami szintén a repertoárunk része, és nagyon sokan játszák elég magas szinten – bár sajnálatos módon úgy tűnik, hogy a fennmaradása igencsak veszélyben van. 

Eddig milyen visszajelzéseket kaptatok a szakmától és a laikusoktól?   

Az eddigi legnagyobb szakmai sikerünk az áprilisban megrendezett Budapest RITMO schowcase-en való szereplésünk, ami után komoly elismerésünket kaptunk a külföldi szakma legrangosabb szereplőitől, többek között Simon Broughtontól, aki a legjelesebb világzenei magazinban, a brit Songlinesban publikált egy minket méltató kritikát. Azt látjuk, hogy aki a mi zenei buborékunkban van, annak nagyon tetszik, amit csinálunk, legyen az zenész kolléga vagy laikus. Ettől függetlenül szeretnénk valahogy áttörni ezt a buborékot – vagy legalábbis minél több embert bevonni alá.

Milyen hatást vártok az első lemez megjelenésétől, milyen pozitív hozadéka lehet egy sikeres albumnak a ti műfajotokban? 

A lemez minden zenekar életében egy fontos nyugvópont, ami segít összefoglalni egy szakaszt és újabb löketet ad a jövőre nézve. Bízunk benne, hogy egy lemezmegjelenés hírértéke segít belföldön és külföldön is jobban megfuttatni a zenekart, de nem utolsó sorban így lehet akár otthon, akár a kocsiban, házibuliban vagy főzés közben is hallgatni minket. Egy zenekar sikerét legtöbbször abban mérik, hogy hol és hányszor lép fel.

Reméljük, a lemez majd segít abban, hogy olyanok is felfigyeljenek ránk, akikhez eddig nem jutottunk el. 

Van valamilyen álomhely(-szín), álomszínpad, ahol mindenképp szeretnétek koncertezni a jövőben? 

Ilyet nem tudnék mondani. A legjobb koncertjeink eddig mindig ott voltak, ahol a legjobb volt a közönség. Volt egyszer egy lakáskoncertünk, aminek egészen egyedi és közvetlen hangulata volt, szívesen játszanánk még ilyen mindennapi, de koncerthelyszínként „nem mindennapi” terekben. Külföldön nagyon mennek ezek az alternatív koncerthelyszínek. Ha itthon is indulna egy ilyen vonal, mi elsőként csatlakoznánk hozzá.