Ritmus és hang

A VENI ma az egyik legszerethetőbb magyar zenekar. A kivételesen kifejező ének és a népzenéből, elektronikából, jazzből, art popból egyaránt táplálkozó, szabad zene vonzó, izgalmas és sokszínű.

Ami a VENI zenéjében először megragad, az kétségkívül Szász Veronika éneke. Az egy dolog, hogy szép, de ennél is fontosabb, hogy rendkívül kifejező. Gyakran nem énekli ki teljesen a hangokat, vagy akár félig-meddig elharapja őket; sokszor dúdolásba vált, de amikor nem, akkor sincs messze ettől. Éppen az ellenkezője annak, amikor az énekes be akarja tölteni a teret; mintha nem igazán akarná elengedni magától a dalait, de legalábbis nem távol, vagy talán inkább: nem akárhova. De ez nem olyan hatást kelt, mintha „meg akarná tartani magának”, (bár a szégyellős éneklés paradoxona is vezetett már különleges eredményekhez), hanem közel hív magához. Nem az általános mindenkihez szól, ugyanakkor senkit nem tart távol: bárki odamehet hozzá, adni fog neki. A szépségnek ez az egyik funkciója: olyan közelségbe vonz, ahol már nem csak a szépség hallható, hanem jóval több.

Emellett stúdiófelvételről is átjön, hogy a dalok Szász Veronika teljes lényét kitöltik. A koncertvideók pedig igazolják ezt. Olyannyira, hogy amikor ellép a mikrofontól, és kütyüiből szintén nagy átéléssel mindenféle effektezett hangokat csal ki, abban van valami meglepő. Nem azért, mert nahát, nő és kütyü, hanem mert az előző pillanatban annyira az éneklésről látszott szólni az egész lénye, hogy az ember nem gondolná, hogy elfér még benne valami.

Nem könnyű eltalálni az ehhez illő kíséretet, ami egyfelől engedi érvényesülni az éneket, amit amúgy könnyű lenne elnyomni; másfelől viszont nem szorítkozik arra, hogy pusztán szóljon valami mögötte. Szerintem legjobban a 2021-es Unfold Live albumon jött ez össze, bár ebben talán az is közrejátszik, hogy ezt hallottam először.

A 2020 óta Szász Veronika és Bata István (basszusgitár, szintetizátor, elektronika, szaxofon, furulya) duójaként működő VENI zenéjében ott van a népzene és az angolszász(abb) értelemben vett folk, az énekes-dalszerző hagyomány, a kissé tág értelmű art pop, a jazz, valamint az elektronikus zene kísérletezőbb és populárisabb műfajai. Mindez teljes természetességgel – pedig ha valaki mindezekből már hármat összehoz, azt szokás különleges teljesítményként ünnepelni, de mi sem áll távolabb ettől a zenétől.

Unfold I & II

Az első VENI-lemez még Szász Veronika szólóprodukciójaként jelent meg 2018 decemberében; játszanak ugyan rajta vendégzenészek, de az egészet nemcsak ő írta, de producerelte és keverte is. A későbbi bemutatkozó szövegek naplószerűnek nevezik a kétrészes, két és fél órás Unfoldot. Valóban van benne egy ilyen jelleg, vagy inkább ötletszerűség: olyan hatást kelt a zene, mintha minden belekerült volna, ami egy-egy szám születésekor foglalkoztatta Szász Veronikát, és szándékosan nem próbálta később lekerekíteni sem az egyes dalokat, sem a lemezek egészét. Különösen erősítik ezt a hatást azok a számok, amiknek a végén jelenik meg egy új ötlet, motívum, variáció, aminek a kibontására már nem jut idő.

Az Unfold tele van határátlépésekkel, de nem csinál ebből nagy ügyet – inkább a határokkal mit sem törődő, természetes (vagy annak tűnő, de nyilván kiküzdött) szabadság jellemzi, mintsem a feltűnő avantgárd gesztusok. Az album számai ugyan gyakran követik a dalformát, de ez csak egy opció a több között.

Az alapelemek már itt azok, amiket feljebb soroltam. Vannak egészen szabályos dalok, köztük elektronikával fűszerezett jazz vagy éppen triphop; de bármikor jöhet egy meglepetés: erősebb hiphopos ritmus (Undetectable Mate); fémesebb, akár ipari hatású ütősök (Tiszta víznek, Deer Of The First Head); a kilencvenes évek közepén kialakult, később többször feltámadt UK garage tört ritmusai (Ease Away); a többinél elszabadultabb jazzes szólamok (Swim Across); vagy akár olyan zene, amit leginkább pszichedelikus, kissé nyomott ambientnek lehet nevezni (Set Out). Többször előfordul, hogy az elektronika kikezdi a ritmus és az ének egységét (a játékos, kissé Matthew Herbert sajátos house-számait idéző Don’t Play Around és a fojtott Káosz). A Time We Have Lost pedig hiába dolgozik ugyanazokkal az elemekkel, mint a többi dal, szinte darabjaira hullik.

Összességében egy nagyon izgalmas, számos pompás részletet tartalmazó vállalkozás az Unfold; ugyanakkor érezhetően az nem is volt cél, hogy ebből egy kerek, albumszerű (dupla) album álljon össze, ezért inkább részleteiben, mintsem teljes egészében ajánlott hallgatni.

UNFORM

A 2020 nyarán megjelent, immár Szász Veronika és Bata István duója által jegyzett UNFORM címe azt is jelenthetné, hogy ez a (kvázi) formátlanság immár programszerű. Mégis, egységesebb a hangzás, amiben a basszusgitár a korábbinál – nem meglepő módon – hangsúlyosabb szerepet tölt be. Ugyan az eszközpark redukáltabb (az ének, elektronika, basszusgitár, fúvósok mellett csak ritkán jelenik meg más), valójában igencsak telített a hangzástér. Ezt leginkább az ének effektezése éri el; mi több, a hang megtöbbszörözése, zengetése, a sztereótérben való mozgatása sokszor kikezdi az éneklés egyik hagyományos alapjellemzőjét, a linearitást.

Ugyan 81 perces terjedelmével feszegeti a határt, az UNFORM mégiscsak albumszerűbb a hangzás egységének köszönhetően – amibe azért beleférnek ambientes és/vagy pszichedelikusan elrebbenő daluk ugyanúgy, mint az I Hope It’s You szinte bass musicot idéző groove-ja vagy a Po. keményebb dobjai. A lemezt az Ég a város zárja, ami 15 percben, fokozatosan bomlik szét, és végül finoman radikális improvizációba torkollik.

Már az Unfold is mutatta a népzenei ihletést, de ez itt még erősebb lett, illetve jobban érződik ez a hatás a többi, nem közvetlenül népdalos hatású számon is.

Unfold Live

Bár valóban az Unfold tizenegy és az UNFORM két számának újragondolt változatait tartalmazza, a 2021 elején kijött Unfold Live bátran nevezhető önálló albumnak, olyan mértékű az átalakulás, illetve annyira egységes a hangzás. Most még redukáltabb, és ezúttal annak is érződik: csak a lényeg maradt meg. A jóval kevésbé effektezett ének, basszusgitár és a főként a dobokra koncentrálódó elektronika mellett alig néha hallunk valami mást: visszafogott szintetizátort, furulyát. Több számban csak a basszusgitár kísér, ami mutatja, hogy a dob nemcsak azért van (mint oly sokszor), hogy legyen valami, ami megtámaszt.

Az egyértelműbb, hogy a sokszor a hagyományosan a gitár által betöltött szerepbe kerülő, leginkább a jazzből táplálkozó basszusgitár mit tesz hozzá az összképhez; érdekesebb, hogy a tényleg szinte minimális elektronika hogyan tudja gazdagítani a dalok jelentését. Nagyrészt neki köszönhető a Time We Have Lost és a Having Fun dramaturgiai íve a visszafogottságtól az erősebb, sűrűbb zárásig. A Grey Ghostban az ének sérülékenységét, a basszusgitár fojtottságát ellenpontozza hatásosan az egyszerű, kissé nyers hangzású dobgép, ami leginkább a hiphop őskorát idézi, csak végletekig lelassítva. Az S2 feszültségét, a Down On Your és a Mess Inside lebegő, kissé szürreális hangulatát is nagyrészt az elektronika hozza be. A Don’t Play Aroundban a legerősebb ritmus, és miközben a szöveg arról szól, hogy „elkaphatsz, ha akarsz, áthágom a szabályokat és lelassítok”, a dob az utolsó percben még fel is gyorsít, szinte már house-ba fordul. Szeretőm e táncba közel-keleties, megálló-elinduló ritmusai, súlyos basszusa az énekkel és az éteri furulyaszólammal együtt alkotja meg a különleges, egyszerre melankolikus és erotikus hangvételt, ami valami lefojtott, de a kitöréshez közeli energiát is sejtet.

A nagyszerű album utolsó száma az UNFORM-ról származó Régi szeretőmért csak basszusgitárral kísért változata, ami nemcsak lezár, hanem – ez utólag még jobban hallható – új irányt is nyit, amit a következő album folytat.

Az út / The Way

A február végén megjelent (kissé zavaró módon többféleképpen elnevezett) Az út / The Way hangszerelése továbbra is redukált, de ismét sűrűbben kitölti a hangzásteret, mégpedig most úgy, hogy a hangszerek, szólamok jóval szorosabban egymásba kapcsolódnak. Ez egyfelől a leginkább népzenei ihletésű, másfelől pedig a „legpoposabb”, helyenkén kifejezetten könnyeden szórakoztató VENI-album. Elsőre ez fura volt, kissé idegen is, főleg, mert annyira a szívemhez nőtt az Unfold Live – de aztán rá kellett jönnöm, hogy mennyire fülembe másztak ezek a dalok is.

Fontos újdonság, hogy ezúttal minden dalnak magyar a szövege. Ezeken is érződik a népdalok hatása, de önálló világlátásról tanúskodnak, és nem egyszer saját életfilozófiát fogalmaznak meg költő nyelven – kicsit talán hasonlóan, bár közben egészen másként is, mint a Bajdázó szövegei.

Ezúttal talán kevesebb az izgalmas zenei megoldás, de azért vannak bőven csemegék, például az, ahogy a kedvenc dalom, A vadászi ostor a Szeretőm e táncba zenei megoldásait folytatja, variálja. A másik oldalon viszont kárpótol ezért az, hogy a szövegek sok felfedezni valót tartogatnak, és persze a fülbemászást, mi több, a korábbiaknál jóval nagyobb együtténeklési potenciált sem szabad lebecsülni.

A cikk eredeti lezárásában önkéntelenül az „életmű” szót használtam, aztán rájöttem, hogy elég fura ezt mondani egy – a kiadványok megjelenését tekintve – alig több mint három éve indult pályára. Ugyanakkor mégis jogosnak érzem, mert a VENI nagyon konzisztens világot épít, ami egyben kifejezetten sokszínű is. Visszatekintve az eddigi négy albumból összeáll egy ív, ami azonban nem jelöli ki szigorúan, hogy merre mehet innen tovább a duó, hiszen a személyiség konzisztenciája mellett az önkifejezés szabadsága is lényegi jellemzője ennek a zenének.