Mindenkinek van kedvenc dala, dallama, zenéje zuhanyzáshoz, sétáláshoz, elalváshoz, szexhez, búra, bánatra, autóba, a napba nézéshez, a tavaszi szélhez, az estéhez és a hajnalhoz. Zene lehet a csöpögő csap, a beszéd ritmusa, az eső, a szél vagy az autók hangja és a város zaja is, szóval minden, ami valamilyen hangot ad. A zene mindenhol velünk van, mindenre és mindenkire hatást gyakorol. Többek között a társművészetekre is.

Új rovatot indítunk LUTIVA címmel. A négy részesre tervezett sorozatban bemutatjuk a rovatcímadó fiatal művész munkáit, aki négy hazai lemez kapcsán, rajzaiban ábrázolta, hogy mit indítottak el benne ezek az albumok. Először azt gondoltuk, hogy simán publikáljuk alkotásait, aztán nagyobbra nyitottuk a kaput és LUTIVA munkáit tematikai keretbe fogtuk. Most a zene és a képzőművészet, majd a zene és az irodalom kapcsolatáról írunk. Aztán fordítunk az irányon: olyan zenészeket mutatunk be, akik képzőművészként sem voltak tehetségtelenek. Végül magyar képzőművészek zenére reflektáló alkotásait gyűjtjük össze múlt századi és kortárs alkotásokon keresztül. Minden tematikai rész tartalmaz új LUTIVA grafikákat. (A koncertek vizuális alkotóira, a VJ-re, a fotó - és videóművészekre és a mozira sajnos nem térünk ki). Hosszabb posztok lesznek, - képgalériával, sok linkkel - hisz a téma óriási és szerteágazó. A kitartó olvasók jól megérdemelt jutalma a cikk végén a Pictures and songs playlist, amibe összegyűjtöttük a megemlített szerzőktől, zenészektől néhány felvételt.

"Dalszerzőként nem teszek mást, mint hogy ékszereket készítek mások belső világának. A zene csupán a képzeletet díszítő ékszer. Semmi több." (Tom Waits)

A festők, a grafikusok és a zene kapcsolatán belül nem törekedtünk a teljességre, hanem elnagyolt példákon mutatjuk meg, hogy a képzőművészek miként próbálták vonalakkal, színekkel, formákkal, ceruzával, ecsettel, szórópisztollyal ábrázolni azt, ami majdnem lehetetlen. Szinte minden fontosabb festő életművében, minden stíluson, mozgalmon és korszakon belül  találunk erre történő kisérletet. Muszorszkijt 1874-ben az "Egy kiállítás képei" című zongoraciklusának megírására, barátjának, a festő és szobrász Viktor Hartmann posztomusz kiállítása ösztönözte. Ő zenét írt a képek hatására, de nézzük, hogy milyen képek születtek a zene nyomán.

A festők kb. a 19. század végétől arra törekedtek a zene ábrázolásánál, hogy az egyik művészeti formát a másikba alakítsák. Ez komoly formai és tartalmi változás volt az addigi megközelítéshez képest. 1870-ben James Abbott McNeill Whistlert Frédéric Chopin "Nocturnes" válogatása inspirálta, hogy elkészítse az azonos című sorozatát. Ludwig Hohlwein art deco poszterét és Gustav Klimt, "Judith I. (1901)" és "Judith II (1909)" című festményeit egyaránt Richard Strauss "Salome" című operája ihlette. A svájci festő zseni, Paul Klee rajongott J.S. Bach műveiért. A "Polyphony" című alkotásában ábrázolja a másik zseni zenéjét. 
Wassily Kandinsky az absztrakció úttörőjének képzeletét elsőként Wagner Lohengrin című előadása ragadta meg, később Arnold Schönberg művei is inspirálták. A zene fontos volt az absztrakt művészet megszületésében, hisz a zene és a képek, a látszólag véletlenszerű hangok, színek és formák valójában szorosan összekapcsolódnak. Kandinsky esetenként zenei kifejezéseket - improvizációk, kompozíciók - használt műveire.
Az első jelentős női képzőművészként lett ismert az amerikai modernizmus egyik legnagyobb alakja Georgia O'Keeffe, akinek állítólag magyar volt a nagyapja. Az excentrikus, nehéz természetű O'Keeffe egy ideig azzal kísérletezett, hogy a zenét le lehet fordítani a szemnek. Igy születtek meg "Music Pink and Blue II" és a "Blue and Green Music" című absztrakjai. Életéről 2009-ben játékfilmet készítettek. A mozgóképpel is izgalmasan kisérletező Henry Valensy, francia festő vezetésével 1932-ben létrejött egy új, inkább érdekes, mint nagy jelentőségű művészeti mozgalom, a muzikalizmus. Tagjai a színeket és a formákat igyekeztek olyan szintézisbe hozni, mint a zeneszerzők a hangokat és ritmust.   
Stuart Davis a kubizmus és a proto-pop jelentős képviselője volt Amerikában. 1945–1951 között készült a " The Mellow Pad " című festménye, amely szabálytalanságát, elvont formáit a jazz ihlette. A radikális expresszionista  Max Beckmann "Begin the Beguine" című művét, az azonos című Cole Porter szám hatására készítette. Ernst Ludwig Kirchnert is a jazz nyűgözte le. A nácik degeneráltnak nyilvánították a jazzt és az 1920-as évek német új realista művészeti mozgalom a Neue Sachlichkeit egyik alapítóját Otto Dixet és annak műveit is. Otto Dix jelentőségét nem csak ez emeli meg, igazán fontos alakja volt az európai művészettörténetnek. "Metropolis" című triptichonjának középső panelje egy jazz együttest ábrázol egy mulatóban, az első világháborút követő hedonista időkben. Bob Fosse a Kabaré című filmjéből ismerős lehet ez a miliő. 

Jazz? Az egyetlen igazán kreatív dolog, ami ebben az országban történik. (Jackson Pollock)

Jackson Pollock alkotás közben szinte táncolt a vászon felett és közben mindig szólt a zene. Jazz, mi más! Gyakori vendége volt a New York-i Five Spot jazzklubnak. Rajongott a free jazzből és a bebopból áradó szabadságáért és lendületért. Munkái a jazzhez hasonló intenzitást, spontaneitást fejeznek ki. Műveit felhasználták albumok borítójaként is, mint az Ornette Coleman "Free Jazz" albumán látható. Pablo Picasso sok más mellett a kubizmus megteremtésében játszott alapvető szerepet. Élénk tömböket festett, ezek összekeveredtek a kaotikus, egymást átfedő, töredezett formákkal, amelyek könnyen értelmezhetők egyfajta jazz stílusként. Helyenként hangszereket vagy hangszer töredékeket ábrázolt festményeiben. Picasso Norman Granzhez (amerikai jazz-producer. Granz alapította a Clef, a Norgran, a Down Home, a Verve és a Pablo lemezkiadókat) fűződő barátságának is köszönheti, hogy a kortárs jazzhez kötődött. Granz még egy lemezkiadót is elnevezett Picassoról.  
A holland festő Piet Mondrian a második világháború nyomán Párizsból New York-ba költözött, ahol azonnal magával ragadta a jazz és az akkoriban népszerű „boogie-woogie” táncstílus. (Mondrian egyébként profi társastáncos is volt) Mondrian festményeiben megmutatta a nyüzsgő harlemi klubok intenzitását és a boogie woogie lendületét.  A "Broadway Boogie Woogie, 1942-1943" című alkotása egyesek szerint egy jazz partitúra. 
A fauves-ok (vadak) mozgalmának központi figurája, a huszadik századi képzőművészet egyik legjelentősebb alakja Henri Matisse, aki minden nap hegedült, de nem csak erről volt híres: "1943-tól lett a papírkivágás a fő technikája, jelentős újítás volt, és ágyhoz kötött egészségügyi állapotában kerekesszékéből is tudott így dolgozni. Asszisztensnőjére bízta a papír gouache-sal való befestését, melyből aztán kivágta figuráit, formáit, majd kollázst készített belőlük. Matisse ezt a technikát "ollóval való rajzolás"-nak nevezte. Emmanuel Tériade görög könyvkiadó felkérése 1943-44-re 20 papírkivágásos képpel készült el, melyeket 1947-ben Jazz címmel ki is nyomtattak Párizsban. A könyv 250 példányban jelent meg. (Forrás: Wikipédia). Ahogy Matisse, Marc Chagall is hegedült. Először szülőfalujának (Vityebszk) haszid zsidó közösségének zenéje hatott rá, illetve Bach és Mozart rajongója volt. Többek mellett díszleteket és jelmezeket tervezett a New York-i balett Stravinsky "Tűzmadár" című előadásához, a párizsi Opera mennyezetfreskóira is ő kapott megbízást. Ravel "Dafhnis és Chloe" című művéhez szintén őt kérték fel jelmeztervezőnek. Chagall 1967-ben százhúsz jelmezt, több, az előadásokban szereplő kellék tárgyat, valamint tizenhárom, egyenként húsz méteres háttérfüggönyt, köztük a tavaly elárverezett „finálé-függönyt” tervezett a New York-i Metropolitan Operának.

Most pedig következzen néhány grafikus és festő, akik nem (csak) vászonra, hanem lemezek borítóira "rajzolva a zenét" alkottak maradandót.
David Stone Martin amerikai grafikus az egyik legismertebb jazz album illusztrátor. Az 1950-es években több mint 100 lemezborítót tervezett és rajzolt a Mercury, az Asch, a Disc és a Dial kiadók lemezeihez, mint pl. Billie Holiday, Charlie Parker és Dizzy Gillespie albumaihoz.
James (Jim) Flora  is szintén jazz és klasszikus lemezek borítóit tervezte. Az 1940-es évek végén a Columbia Records, az 1950-es években az RCA Victor albumai dokumentálják munkáit. 

A cikkben felsorolt művészek egy-egy alkotását a galériában nézheted meg, illetve a szöveg linkjeiben.

Az angol Roger Dean karrierjét tárgy és bútortervezéssel kezdte. 1967-ben megalkotta a mai babzsák elődjét, majd rábízták a Sohoban található Ronnie Scott's Jazz Club emeleti részének űlőbútorainak tervezési munkáit. Még volt egy rövid jazz köre a Vertigo Records-al, aztán jöttek a 1970-es évek és a prog.rock. A Gun együttes 1968-as albumának borítójával debütált, amivel többet keresett, mint az addigi munkáival. Felfigyeltek rá a zeneiparban, kézről, kézre adták. A nevéhez fűződik a Fly Records és a Virgin Records logojának, a Clear Blue Sky első, az Osibisa 1971 és 1972-es lemezeinek és sok más mellett, a Gentle Giant, a Uriah Heep és a Budgie néhány albumborítójának tervezése. A Yes-el az 1971-es Fragile című albumuktól kezdve dolgozik. Szinte minden Yes lemez vízuális megjelenése, valamint a zenekar színpadképei Dean munkája. Az álomszerű, jellegzetes tájak, furcsa fantasy lények lettek a védjegyei. Minden munkájához maga tervezte a betűtípust, elsősorban akvarell festékkel, zsírkrétával és tintával dolgozott. A 80-as években részben visszatért a bútordesign tervezéshez, valamint számos videójátékhoz készített rajzot és animációt. Dean lemezborítóit itt lehet nézegetni.
Szintén prog.rockhoz fűződik két másik tervező pályája is. 1968-ban Storm Thorgerson és  Aubrey Powell megalapították a Hipgnosis művészeti grafikai csoprtot. (Később csatlakozott hozzájuk Peter  Christopherson). Első közös munkájuk a Pink Floyd A Saucerful of Secrets című lemezének borítója. A két grafikus életre szóló baráti- és munkakapcsolatot alakított ki a Pink Floyd tagjaival. Életművük kiemelkedő része a Pink Floyd albumok borítói, mint pl. az Ummagumma, az Atom heart mother, a Dark side of the moon vagy a Wish you were here.  A Floyd mellett többek között a Led Zeppelin, az AC/DC, a Genesis, a 10CC, az ELP, Syd Barrett, a Styx, Peter Gabriel lemezei őrzik még grafikai ötleteiket. Alkotó csoportjuk a borító tervezésen kívűl számtalan reklámot, koncertvideót, videóklipet készített. A Hipgnosis csoport album borítóiról itt található egy gazdag képgaléria, itt pedig Powell sztorizik az albumok keletkezéstörténetéről. 
Sokak számára a legismertebb művészeti áramlat a pop-art, aminek egyik ikonikus alakja Andy Warhol volt. Warhol menedzselte 1965 és 1967 között a The Velvet Undergroundot. Ő tervezet a híres "banános" lemezborítójukat. (Ezen a lemezen hallható All Tomorrow's Party állítólag Warhol kedvenc felvétele volt). Az együttes részese volt Warhol multimédiás roadshow-nak: az Exploding Plastic Inevitable alatt a Velvet Underground játszott, miközben Warhol filmje forgott. 1990-ben két egykori VU tag, Lou Reed és John Cale, Songs for Drella című albumukat Warholnak dedikálták. Warhol munkája a The Rolling Stones, "Sticky Fingers" című lemezének "zippzáros" borítója is.
A magyar származású op-art művész Victor Vasarely munkái leginkább a 20. századi zeneszerzők albumain és a 70-es években a házgyári lakások falain jelentek meg. A lemezborítók esetében legtöbbször Vasarely alkotásai nem igazán illeszkedtek a vinylen hallható zenéhez. Vasarely maga is tervezett lemezborítókat, többek között David Bowie 1969-es, második albumának (Space Oddity) vizuális megjelenését.
A punk története többnyire New Yorkhoz és Londonhoz kötődik. Dühös, agresszív, de sokszor szellemes, szatirikus társadalmi és kulturális üzenetek jellemezték. A dadaistákhoz hasonlóan betűket, szavakat, képeket, figurákat vágtak ki magazinokból, amelyeket kollázs szerűen illesztettek be műveikbe. Legjobb példái ennek a punk fanzinek és lemezborítók. Az utóbbiak közül is kiemelkedik Jamie Reid által tervezet Sex Pistols "Never Mind the Bollocks, Here's the Sex Pistols albumának és a "Anarchy in the UK" és a "God Save The Queen" kislemezeinek borítói. (Reid készített grafikákat, vízuális látványterveket az angol world music csapat, az Afro Celt Sound System számára is.) A szcéna első fontosabb kiállításának egyike az 1980-as Times Square Show, amit egy masszázsszalonban tartottak.

Az absztrakt expresszionizmus egyik emblematikus festőjének, a tíz esztendősen a családjával USA-ba emigrált Mark Rothkonak munkái is megjelentek lemezborítókon. Rothko gyönyörű festményeit fátyolszerű, elmosódó, lebegő hatást keltő téglalap alakú színfoltok jellemzik. A szín és szerkezet egysége egyszerre volt szimbolikus és metafizikai. Szenvedélyes opera rajongó volt, olyannyira, hogy "temetésén Schubert: Trout kvintettjének és Mozart: Szöktetés a szerájból című operájának felvételeit helyezték el gyermekei a sírjában." Festményei és azok hangulata legteljesebben amerikai experimentális zeneszerző, Morton Feldman műveiben és lemezeborítóin jelennek meg. Minderről bővebben Ajtai Péter írásában lehet olvasni a PRAE-n, ahonnan az előbbi idézetet kölcsönöztük.

„Számunkra úgy tűnt, hogy a jó öreg Richter bácsi (Gerhard Richter, világhírű kortárs német képzőművész) Düsseldorfban messzebb van, mint a hold” (Jiří Georg Dokoupil - Neue Wilde) 

A minimalizmus és a konceptuális művészet ellen lázadt a 80-as évek elején alakult - elsősorban német, osztrák, dán művészeket tömörítő - neo-expresszionista Neue Wilde mozgalom. A központ és az inpiráció forrás a multikulturális Berlin volt. A mozgalmat nemcsak a jazz (Monk, Gillespi, Mingus), hanem a rap és a new wave is inspirálta. Színtén a nyolcvanas években volt aktív, a fiatalon elhunyt amerikai zseni, Jean-Michel Basquiat. Utcai graffiti művészként indult SAMO álnéven, festett, lemezborítót tervezett, zenélt (az 1979-ben alapított kísérleti zenekarban, a Gray-ben klarinéton, szintetizátoron és gitáron játszott) és filmezett is. Egyedi, a társadalmi problémákra érzékeny, a graffiti kultúra ihlette műveiben a szöveg, a költészet, számos stílus és hagyomány találkozott absztraktcióval. Óriási hatással volt művészetére a jazz, a rap, a punk és a korai hip-hop kultúra. 
A New York-i School of Visual Arts művészeti iskolában Basquiat évfolyamtársa volt Keith Haring amerikai popművész. A többek között a „sugárzó bébiről" híres festő alkotás közben leginkább rapet hallgatott. Imádta a Run DMC -t, lemezborítót és cipőt is tervezett a zenekar tagjainak, egy időben Madonna is Haring által tervezett ruhákat viselt. Az angol John Christie "Homage to Ligeti, Organisation and Chaos" (1981) című grafikája itt látható. Ligeti zenéjének leírásakor utalt a káosz és a rend közötti kölcsönhatásra. Mindezt saját hamburgi lakásához hasonlította: kívülről gyönyörű, tiszta és rendezett, ám ha kinyitott egy fiókot akkor minden káosznak tűnt.
A végére hagytuk a szinesztéziát, ami "olyan mentális jelenség, amelyben egyik érzékszerv által keltett benyomás automatikusan aktivál egy másik érzetet." Ilyen, mikor betűk, számok vagy a zene színérzetet - ami az utóbbi esetben mintákkal is társulhat - váltanak ki. A szinesztézia a zenészek és a festők között is gyakori: Billy Joel, Kanye West, Lady Gaga, Liszt, Sibelius, Vincent van Gogh, Melissa McCracken, David Hockney, Duke Ellington képes volt vagy képes az egységes érzékszervi észlelésre. Bővebben a szinesztéziáról itt, itt és itt olvashatsz.