Ritmus és hang

Vlatko Stefanovski macedón gitáros, a balkáni zene egyik legfontosabb alakja, aki az elmúlt ötven évben mindenféle formációban és műfajban kipróbálta magát a népzenéhez, népzenei dallamokhoz azonban időről időre visszatér. Október 30-án éppen majd Budapesten, régi partnerével Miroslav Tadic gitárossal közösen zenél a Liszt Ferenc Zeneakadémia nagytermében, amely a 3. Budapesti Nemzetközi Gitárfesztivál és verseny  programjában online lesz megtekinthető. Vlatko Stefanovski ugyan már többször is koncertezett hazánkban, de interjú magyarul még sohasem készült vele, egészen mostanáig. 

Ha jól tudom ez az első magyar nyelvű interjú, ami veled készül, annak ellenére, hogy már jó párszor felléptél nálunk, ezért mindenképpen jó lenne kicsit beszélni a régmúltról is. Legelső sikereidet első zenekaroddal, a jugoszláv rocktörténet egyik nagy hatású együttesével, a Leb i Sollal érted el. A zenekarral kapcsolatban sokszor az etno-rock jelzőt használják. Mit gondolsz erről?

Amikor a hetvenes évek közepén elindult a zenekar még senki nem használta ezt. Nem volt olyan műfaji megnevezés, hogy etno, és én a mai napig nem is igazán rajongok ezért. Szerintem nem jelent semmit. Én inkább használnám a világzene kifejezést, vagy ha le szeretném írni, hogy mit is csináltunk akkoriban inkább azt mondanám, hogy egy progresszív, fúziós rock zenekar voltunk, mert nagyon sok különböző elemet kevertünk mindenféle stílusból. A sok improvizáció mellett gyakran használtuk a balkáni zenékre jellemző páratlan ütemezésű ritmusokat, mint a hétnyolcad, kilenc nyolcad vagy tizenegy nyolcad. Egyszerűen azzal játszottunk, ami körülöttünk volt. A tradicionális zenék folyamatosan szóltak a rádióból. Az volt az ismerős számunkra. Nem volt nehéz tehát, hogy megtanuljunk néhány dalt, néhány dallamot és ritmusképletet azokból a zenékből. De közben nagyon nagy erővel játszottunk, mint egy igazi hard rock zenekar, és sokat is improvizáltunk, mint egy fúziós zenekar. Aki akarja az persze nevezze ethnonak, de számomra az ethno inkább a folklórt jelenti, a folk zenékre utal. Mi viszont megpróbáltuk felerősíteni, modernizálni ezeket a hatásokat, kísérletezni egy kicsit velük. Én személy szerint sok progresszív rockot, szimfonikus rockot hallgattam a korai hetvenes évekből, olyanokat, mint a Yes, vagy a Focus, és olyan fúziós zenekarokat, mint a Return to Forever vagy a Mahavishnu Orchestra. Ezek nagyon nagy hatással voltak rám. 

Nagyon népszerűek is lettetek, hamar megtaláltátok a magatok közönségét, de hogyan viszonyult hozzátok a szakma? Könnyen jutottak lemezszerződéshez, koncertlehetőséghez ezzel a viszonylag új hangzással?

Igen, elég gyorsan nagyon népszerűek lettünk. Még csak a húszas éveink elején jártunk, amikor aláírtuk a szerződést az első lemezünk felvételére. Én konkrétan húsz éves voltam, amikor leszerződtünk a legnagyobb kiadóval a PGP-RTB-vel. Szóval elég hamar elfogadtak. Újdonságként hatott az akkori mainstream pop-rock világában az, amit csináltunk. Sok népszerű zenekar volt akkoriban, de senki nem volt annyira bátor a hangszerelésben, senki nem volt annyira eredeti, mint mi. Nagyon kreatívan használtuk a folklórt. Fogtunk egy népszerű dallamot és kerítettünk hozzá egy érdekes hangszerelést. Más volt a hozzáállásunk. Másrészről viszont sok vokális dalt is szereztem, amelyek sokkal direktebb rock, pop hangzással bírtak. Szóval a lemezeinken mindig volt két, három tradicionális folk téma, a többi pedig a mi szerzeményünk volt, amelyeknek nem volt közük a folklórhoz. Érdekes elegy volt. Tudtunk rádióbarát dalokat is szerezni, a koncerten viszont jóval bátrabbak voltunk. Az emberek nagyon szerették ezt. 

Mennyire volt mindennapos gyerekkorodban, vagy úgy általában a hatvanas, hetvenes években hallani a népdalokat?

Annyira, mint elsétálni a parkba, elmenni az iskolába vagy az óvodába. Teljesen normális dolog volt, hogy szólt körülöttünk a népzene. A tévéből, a rádióból, esküvőkön, mindenhol ez szólt, végigkísérte az egész fiatalkorunkat. Körbevett minket a folklór, de őszintén szólva nem igazán vettük komolyan. Az én generációm sokkal inkább érdeklődött a nyugatról érkező pop-rock zenék iránt. A népzene nem igazán volt népszerű a fiatalok körében, inkább a szüleink korosztálya hallgatta csak. Nem a mi zenénk volt, jelen volt, de kezdetben nem érdekelt különösebben, hogy ilyen zenéket játszunk. Aztán megláttunk benne valami érdekeseket, valami inspirálót, és így elkezdtük használni. Az új divatos zenéket, az elektromos hangszereken játszott rock and rollt elkezdtük keverni a régi folk zenével. És, ahogy azt beszéltük, ez elég sikeres lett, az emberek nagyon rákaptak. 

Azért is kérdeztem ezt, mert ugyan rengeteg különböző formációban játszottál különböző lemezeken, de valahogy a népzene valamilyen formában majdnem folyamatosan jelen van, mindig visszatér a zenédben. 

Igen, nagyban támaszkodom ezekre a témákra, mert úgy gondolom, hogy a népzene remek alap az improvizációra, a különböző variációkra. Elég messze el lehet jutni belőle. Mi is jó messzire jutottunk a hétnyolcados, kilenc nyolcados és egyéb ritmusképletek miatt. Ezek ugyanis hipnotizálnak. Nagyon máshogy működnek, mint az átlagos négynegyedes és hasonló ütemek, amiket általában a pop-rock zenében hallani. A hetvenes években nagyon sok zenekar szeretett volna kitűnni valahogy, eredeti lenni. Az egyik módja annak, hogy azzá legyünk, számunkra az volt, hogy a rockzenében szokatlan dolgot használtunk. Nagyon új volt ez akkoriban szerintem, bár sokan inspirálódtak különféle zenékből. A Beatles például az indiai zenékből, mások az afrikai vagy pakisztáni zenékből. De a legjobb az, ha azokból a hozzávalókból főzöl, amelyek közel vannak hozzád. Hozzánk ez a folklór volt közel, úgyhogy ezt használtuk. 

Azt mondtad, hogy ezek a ritmusképletek hipnotikusak. Szerinted mi teszi őket azzá? Azért is kérdezem, mert ha valaki egy zenére azt mondja, hogy hipnotikus valószínűleg előbb ugrik be sokaknak a négynegyedes ritmusképlet, mint bármi más.

Nem tudom, más, mint a négynegyedes ütem, mert ha leszámolod a hétnyolcadot, a kilenc nyolcadot vagy a tizenegy nyolcadot, akkor az beszippant. Ha engem kérdezel én nem igazán vagyok megőrülve a modern techno ritmusokért. Hipnotikus ugyan, de nem úgy, mint a hagyományos folkzene. Sokkal inkább a testedre hat, semmint az érzelmeidre. A folkzenei ritmusokban viszont van valami rejtett varázslat, mert nem lineárisak. Ha számolod az ütemeket, egy-két-há, egy-két, egy-két, egy-két-há, egy-két, egy-két. Ez más, mint az egy-két-há-négy, egy-két-há-négy. Asszimetrikus, így más hatással is van az emberre, mint a négynegyedes ütemek. A folkzenei ritmusokhoz kapcsolódó táncok is hipnotikusak. Ha megnézed a macedón vagy más balkáni néptánc együtteseket láthatod milyen csodálatos, amit csinálnak. Mint például a macedón Tanec táncegyüttes, akikkel már volt szerencsém fellépni. Fantasztikusak, az is hipnotizál, ahogy nézed őket. Illetve ott vannak a még a rubato ritmusok a macedón zenében. A Leb i Sollal az első nagy slágerünk, az Aber Dojde Donke című dal a második lemezünkről épp ilyen rubato volt, ezért is volt nagyon meglepő a sikere. Mivel rubato volt nem volt egyértelmű ritmikája, amit követni lehetne. Volt benne ritmus persze, de nem lehetett könnyen utána számolni. Vannak olyan ritmusok, amiket nem lehet számolni, csak érezni lehet, mielőtt játszod. 

Egy interjúdban említetted, hogy napjaink világa folyamatos változásból áll, amit én nagyon értőnek és igaznak találtam. Mit gondolsz a népzene megadhatja a stabilitást ebben a folyamatosan változó világban?

A zene mindig leképezi az életünket valahogy. Ez a régió nagyon instabil, mindig is az volt politikailag. Mindig benne volt ez a levegőben, ez megjelenik a kultúrában, a művészetekben, az emberek mindennapi életében is, akik itt élnek. Évszázadok óta ez van. Úgyhogy jó néhány elég szép bluest lehet találni ezekben a dallamokban, ezekben a dalokban. Mert mi is a blues? A blues az, amikor a jó ember szenved. A művészetekben, irodalomban, költészetben, népművészetben ott az a sok küzdelem, szegénység, és minden, ami ehhez kapcsolódik. Ezt csináljuk, játsszuk a bluest a magunk módján.

Igen, hasonló ez nálunk Magyarországon is. A magyar népzene is nagyrészt erről szól, sokkal inkább a küzdelemről, nagy ritkán persze az örömről is, de inkább a nehézségekről.   

Minden költészetnek, népművészetnek talán 30%-a az öröm, a 70%-a a küzdelemről szól. A nagy zeneszerzőtök Bartók Béla zenéje is ilyen, sokakra hatással volt, még Frank Zappára is. Nekem is van néhány lemezem tőle. Zseniális zeneszerző volt. És ha jól tudom őrá is nagy hatással volt a népzene, a balkáni, török zenék. 

Igen, nagyon sokat utazott, gyűjtött a huszadik század elején, rögzítette az idős emberek által énekelt népdalokat. Sok dalt megmentett nekünk.

Igen.

A délszláv, balkáni országok nagyon sok mindenben közel állnak egymáshoz, de közben egészen különbözőek bizonyos kulturális elemekben. Hogyan tekintesz a macedón zenére? Úgy, mint egy speciális helyi hagyományra vagy inkább egy nagyobb, regionális hagyomány részeként gondolsz rá?

Sok olyan zenei téma, sok olyan dal van, amit közös. Nagyon sok hasonlóság van a különböző balkáni kultúrák között. Ha megnézed az esküvőket, lagzikat például, a zene, amit ott hallani nagyon hasonló karakterű. Mivel én Macedóniában élek, elsősorban az érdekel, ami körülöttem van. Persze zenéltem már a bolgár Theodosii Spassovval, aki nagyszerű zenész, és találtunk is nagyon sok közös jegyet a bolgár és a macedón zenében. De játszottam már görög, horvát, szerb és bosnyák zenészekkel is. Sok minden van, amit meg tudunk osztani egymással, sok közös dolog. De ezzel együtt mindig tudunk egymásnak mutatni olyat, amit a másik nem ismer a kultúránkból. A lényeg az új tapasztalat. Ha mutatsz nekik valamit, amit ők nem tudnak, akkor mutatnak valamit, amit te nem tudsz. Ez a szépsége annak, ha különböző kultúrákból származó zenészekkel játszik együtt az ember. A szépség a tudásátadásban rejlik, és abban, hogy együtt állhatunk a színpadon, együtt zenélhetünk a stúdióban. Ez a zeneszerzés csodája. 

Budapesten Miroslav Tadic-csal fogod megosztani a színpadot, akivel már nagyon régóta zenéltek együtt. Ez az együttműködés az egyik legjobb példája annak a kulturális együttműködésnek, amiről beszéltél.

Igen, ő már harminc éve Los Angelesben él. Nagyon érdekes karakter. Boszniában született, szerb apától és horvát anyától, de Amerikában él. Nagyon egyedi kulturális hagyomány az övé. Folyamatosan hatással van rá minden a pop, rock zenétől a jazzen át a bluesig. De közben soha nem felejtette el a balkáni gyökereit, azokat a hatásokat, amik innen érték. Mindig nagyon nyitott arra, hogy tanuljon valami újat, legyen az macedón, spanyol, vagy dél-amerikai zene. Professzorként rengeteget tud a zenéről. Kisujjában van a zeneelmélet, a blues, a flamengo, a brazil zenék, és persze rengeteget tud a balkáni zenéről is. Nagyon nagy öröm és óriási élmény mindig nekem ha együtt játszhatunk, mivel olyan nagy elméleti tudással bír, amivel bármilyen lehetséges harmóniát és dallamot tud ötvözni. Van köztünk valami, amit én csak kognitív rezonanciának nevezek. Anélkül tudunk együtt zenélni, hogy akár egy pillanatra is egymásra néznénk, vagy kinyitnánk a szemünket, mert kifejlesztettünk egyfajta radart, amivel érzékeljük a másikat. Szavak nélkül is nagyon jól megértjük egymást, nem igazán kell megbeszélnünk, előre terveznünk ahhoz, hogy együtt játszunk. 

Jegyek az online koncertre a fesztivál honlapján vásárolhatóak. A koncertek jegyvásárlás után online követhetők a fesztivál weboldalán.