Ritmus és hang

A Hagyományok Háza átriumában vitte nagyközönség elé az Ereim végei című darabot az a fiatal színészek és táncosok alkotta társulat, amelynek élén mint rendező ifj. Vidnyánszky Attila, koreográfusként pedig Appelshoffer János áll.

Gyakran próbálunk megemlékezni olyan eseményekről, tragédiákról, amelyek történelmünk részei ugyan, de amikhez – valljuk be bátran – sok közünk bizonyos idő után már nincsen. Már kisiskolásként ránk erőlteti a rendszer, hogy az ‘56-os eseményeken szomorkodjunk és az 1848–49-es forradalom és szabadságharc megtorlásain talpig ünneplőben megborzongjuk. Hogy hogyan tudunk valami egyre távolibbat mégis közel hozni, arra kiváló eszköz a színház. Ám nem mindegy, hogy egyes témákhoz hogyan nyúlunk.

Habár egy ország szétszabdalását elviccelni nem szabad, sőt nem is illik, van egy sokunk által szégyellt kérdés, amire válasz nemigen érkezik: Lehet-e a XX. század igazságtalan politikai eseményeihez a humor eszközével nyúlni? Az Ereim végei viszont végre megmutatta, hogy Trianonra nem (vagy nemcsak) elkeseredve lehet emlékezni.

Ténykérdés, hogy a békediktátum aláírása nemzeti tragédia, s így az is, hogy kell róla párbeszédet folytatni. Ám ma már különösen nehéz ezt a “túlgyászolt” témát színpadra alkalmazni. Ifj. Vidnyánszky mégis olyan arányérzékkel nyúlt a komikum és tragikum eszközeihez, hogy a közönség joggal érezhetett könnyekben kifakadni vágyó gombócot a torkában, ami nem ritkán inkább kacagás formájában tört ki belőle. A burleszkelemekkel tarkított produkció nem nevetség tárgyává süllyeszti a Trianoni békediktátumot, hanem éppen közel emeli a nézőhöz a százegy éves eseményt: eleink is gyakran érezhették azt, hogy azt sem tudják, milyen rendezvényen vannak.

Janovics Jenő (1872–1945) színész, rendező, színházigazgató, forgatókönyvíró, filmgyártó, mozitulajdonos és filmesztéta korának egyik legnagyobb és legkitartóbb harcosa volt. Küzdött, hogy fennmaradjon az erdélyi magyar nyelvű színjátszás. Egy esélytelen időszakban, a  XX. század elején, példátlan emberséggel vívott harcot az erdélyi magyarság kulturális életéért. Történetét, élményeit szerencsénkre papírra is vetette; ez ihlette az Ereim végei alkotóit munkára.

“Vérző szívvel kell mókázni az üres széksorok előtt” – olvashatjuk Janovics szívbemarkoló visszaemlékezéséből. A társulat Trianon témáját a színházat ellehetetlenítő politikai hangulattal fogta meg. Fiatal színész 2021-ben ezt időszerűbben magához ölelni nem is tudná. Janovics alakjáért, a bábeli zűrzavarért, egy egyszerű mozdulattal eltávolítható, gyökértelenné vált ember képéért, a színészek / színészet elárvulásáért, a történet fonaláért egy zseniális színész ötösfogat felel. Bár Herczegh Péter, Kiss Gergely Máté, Lestyán Attila, Vecsei H. Miklós és Zoltán Áron csak történelemkönyvekben olvashattak Trianonról, pályájuk ellehetetlenítése és szakmai rátermettségük okán hitelességük megkérdőjelezhetetlen. A szövegkönyv, ami bőven túlmutat Janovics jegyzetein, színészi szerepe mellett szintén Vecseit dicséri.

Segíti a színész ötösfogatot egy hat párból álló tánckar. Így teljes a kép. Általuk kikerekedik, ezek egyszerre egyéni és kollektív tragédiák. A táncosok pedagógusok, a Táncművészeti Egyetem aktív vagy végzett hallgatói, egytől-egyig fontos amatőr és hivatásos táncegyüttesek oszlopos jelenlegi vagy egykori tagjai. Összekovácsulásukat egy énekhang és egy cimbalom játék segíti. A tánckar és a zenészek mind a táncházmozgalom aktív résztvevői. Az Ereim végei így a tánc– és színházművészet szép egyvelege, ami a két műfajt a humor és a balsors nyelvén táncdrámává köti össze.

Puritán egyszerű, de mégis aktív része a darabnak a díszlet, amely a jelmezek mellett Hajdu Bencét dicséri. A szigszalag sok mindenre jó jeligére a fekete ruhás társulat bravúrosan alkalmazza eszközeit. Általában semmi nem az, aminek látszik, sem a matéria, sem a szavak szintjén. Harmóniáról szándékosan szó sincs. Zaklatott eseménysorozatok, megkezdett és soha be nem fejezett dallamfoszlányok és mozdulatsorok tesznek minket is nyugtalanná. Janovics vívódását a saját bőrünkön érezzük, miközben folyton kizökkentenek a néző szerepéből. A darab felénél már fogalmunk sincs, mi lesz ebből, hova tartunk és ki irányít minket. Senki sem tudja, mi mikor kezdődik és hol ér véget. Úgy a történelemben, mint a színházban.

A néző, aki nem ismeri Janovics Jenő történetét jóllehet, nehezen fogadja ezt az előadást. Van annyira tömény, hosszú és sok mondanivalóval bíró, hogy aki kikapcsolódni érkezik az Ereim végeire, csalódni fog. Ez a műsor meghaladja a megszokott színházi körülményeket, és ez nem is baj; nagyfokú nyitottságot követel a nézőtől. Mondanivaló szintjén pedig a bőrünk alatt is érezzük a nagyon szimpatikus üzenetet: szabad Trianonon sírni, de teljesen rendben van az is, ha százegy év szomorúság után inkább feldolgozott traumaként tekintesz erre az érettségi tételre. Többféle érzés a szívünkben és többféle értelmezés az agyunkban. Egyik sem feljebbvaló a másiknál.

S hogy szabad-e a művészetben humorral kezelni ezt a témát?

Nem, nem szabad.
Kell.

Az Ereim végei minden tekintetben progresszív, formabontó és – a szó jó értelmében – szemtelen műsor. Úgy rángat ki minket komfortzónánkból, hogy általa együtt tudunk fejlődni a darabbal. Nehezen, de megértjük, hogy hol kezdődik az én és a mi, és hol ér véget a produkció. Ha azt érzed, hogy helye van a tapsnak, lehet hogy tévedsz, ha még lenne kedved tovább nézni a szereplőket, ők nem hagyják. Ám ha azt érzed, hogy Janovics Jenő ma is él, és az egyik főpróbáján ülsz, talán nem is tévedsz olyan nagyot.

Vörös Eszter

Képek: Rencz Norbert és Sepsi Botond